A legsötétebb óra / Viszlát, Christopher Robin

írta Nikodémus

Különös helyzet, hogy két, egyaránt Oscarra hajtó, ám egymástól gyökeresen különböző film kapcsán arról kell írnom, mindkettő visszautal saját ihlető könyvére. A legsötétebb óra és a Viszlát, Christopher Robin az a fajta film, ami átélése közben exkluzív elégedettség-érzéssel tölt el, lepörgése után viszont nem szabad elgondolkodni rajta, a következő díjszezonra pedig tuti, hogy elfelejted. Igen, a könyv mindkét esetben javallottabb és időtállóbb élmény.

Micimackó-ügyben egyértelmű a dolog, de a Winston Churchill (Gary Oldman) megválasztása és miniszterelnöksége első hónapja körüli hercehurca miért is adaptáció? Mert a rutinos kosztümösfilm-rendező Joe Wright szinte egy az egyben John Lukacs magyar történész Öt nap Londonban című munkáját filmesítette meg. A tanácsadónak felkért, népszerű tudós keze munkája meg is látszik a nem túl acélos A mindenség elméletét jegyző Anthony McCarten forgatókönyvén, nagyjából a játékidő kétharmadáig. S van egy másik nagy mázlija is a filmek: a precíz és aprólékos angol stáb, illetve Gary Oldman, aki fantasztikus ívet húz karakterének.

Alakításában Churchill eleinte kisszerű szobapolitikus, szivarfüggő és alkoholista, abszurditásig nevetséges alak, mégis érezhető, hogy már ott van benne az a megtörhetetlen államférfi, amivé válik. A megválasztás pedig mintha áramütésként érné: megrázza magát, és hezitálás nélkül elfoglalja helyét a bársonyszékben. Noha tekintélyét sokan kétségbe vonják, többek között elődje, a békepárti Neville Chamberlain (Ronald Pickup) és külügyminisztere, Viscount Halifax (Stephen Dillane). De ez egyszemélyes show, a rendező pedig alázatosan átadja a terepet főszereplőjének, aki brillírozik, hiába van rajta több kiló maszk és festék. Izgalmas karakterré teszi VI. György királyt Ben Mendelsohn: kezdetben távolságtartó Churchillel szemben, majd nagy bölcsességgel felismeri értékeit, és végül ő lesz az első, aki egy bravúros beszélgetés folyamán melléáll a kritikus helyzetben.

Apropó, dialógusok: ötletes, pergő, néhol sziporkázó, s abszolút korhű szkripthez van szerencsénk, nagy kár, hogy a dramaturgiai súlyozás már korántsem sikerült ennyire. Először is ott van a megszeppent, de hűséges titkárnő (Lily James) meglehetősen közhelyes alakja, aztán a helyszínek: egy óra után unalmassá válik a Downing Street 10 és a hadibunker közti váltogatás. Harmadrészt pedig a finálé megemelése érdekében Wright vállalhatatlan kompromisszumokra kényszerül: egyre több fikciós történés csúszik be a cselekménybe, a földalattis jelenet pedig nem csupán teljes egészében kitalált, hanem mélyen demagóg és hamis is. A nagy beszédek azért rendben vannak, a végefőcím patetikus, mi pedig azzal a jóleső tudattal bámulhatjuk a stáblistát, hogy Gary Oldman idén valószínűleg hazaviheti régóta megérdemelt aranyszobrocskáját.

Bonyolultabb képlet ez a micimackósdi, Simon Curtis (Egy hét Marilynnel, Hölgy aranyban) nem is komolytalankodja el a témát: komor drámát igyekszik faragni A. A. Milne (Domhnall Gleeson) és fia, Christopher Robin (Will Tilston) viszonyáról, melyet többek között egy világsikert aratott könyv terhel meg alaposan. Az I. világháború poszttraumás stresszében szenvedő író ugyanis vidékre költözik kissé kelletlen feleségével (Margot Robbie), és az írói válságot az oldja fel végül benne, amikor neje és a dada (Kelly MacDonald) ideiglenes távozásakor kettesben marad kisfiával. A gyerek, akivel azelőtt folyton csak tanácstalankodott, kivirul, és Milne is megtalálja magában a szerető apát. Ebből készül a könyv, melynek sikere elbódítja a szülőket, akik pénzszagot érezve odavetik fiúkat a korabeli szórakoztatóiparnak.

Mondom, komor drámára való sztori, a film mégis alig találja a saját hangját. Hol frivol, hol sötét, hol önfeledt, hol meg vészjósló akar lenni, és útkeresésén a színészek alakításai sem segítenek. Gleeson mindvégig tipródó figura (az öregkori smink pedig rettentő), Robbie rideg és szeretetlen, egyedül a fiú és a dada szeretetteljes viszonya marad azonosulási pontnak. A forgatókönyv sem találja a ritmust, a sok felvetett érdekes gondolatból egy sincs következetesen végigvezetve a történeten. S ahogy az imént is, itt is sikerül meghamisítani a finálét: egy könnyzacskó-durrogtató, ám teljesen felesleges csavar után apa és fia végül kibékül, közösen elmélázva az idilli táj előtt.

Félsiker tehát itt is, ott is, párhuzamokat pedig nehezen találunk. A legsötétebb óra a Dunkirk sajátos párfilmjeként a Brexit-re próbál kacsingatni, a Viszlát, Christopher Robin pedig a showbusiness visszásságaira. Az már nekünk, magyaroknak külön csavar, hogy a(z állítólag) Karinthy fordításában megismert Micimackónak bizonyítottan alig van köze az eredeti regényhez… Így válik szinte végleg megragadhatatlanná a valóság: emitt nem látjuk az ellenséget, amott megfeledkezünk egy élet tönkretételéről. Veszélyes vakság.