írta Nikodémus
A bennfenteskedő viccelődés kortünet. Végy egy friss hírt, de meg se próbáld mélységében megérteni, inkább vedd poénra: szelfizd le, posztold ki. S észre sem veszed, a vicces kommentek és a vég nélküli megosztások valójában tovább távolítanak mindattól, ami körülötted zajlik: a valóságtól. A nagy dobás épp ilyesféle, erőltetetten jópofáskodó film – legalábbis így indul. Aztán arcunkra fagy a mosoly.
Szeretjük a klasszikus történeteket, betéve tudjuk oda-vissza és még a filmipar is gondoskodik róla, hogy véletlenül se feledkezzünk el róluk. Viszont nem lehet örökkön örökké ugyanúgy előadni, hiszen sokadik alkalommal már belefásulhat a néző. Éppen ezért is próbálnak olykor változtatni, másképpen bemutatni a betéve ismert sztorikat. Így lett pozitív karakter Demónából és komor fantasy a Hófehérkéből. Olvasd tovább
Néha jól esik egy agyatlan effektorienált film, egy olyan produkció, ami leginkább a trükkökért felelős számítógépeket és a feneketlen pénztárcájuk mélyére nyúló stúdiófejeseket izzasztja meg. Habár már rég elmúlt az az időszak, amikor szánkat tátottuk a vásznakon dübörgő csaták vagy csodálatos lények láttán, ám egyesek még mindig tudják, hogy mitől kapcsolódhat ki igazán a szórakozni vágyó közönség. De ha csak ásítozunk elgondolkodhatunk rajta, hogy jobb lett volna, ha az alapanyagra inkább az Asylum markol rá. Végső soron ha lecsupaszítunk egy költséges filmet, kivesszük a drága effekteket és az ismert színészeket, akkor pár százezerből össze lehet dobni az Egyiptom istenei olcsóbb verzióját. És talán többen kedvelték volna, mint Alex Proyas alkotását. Olvasd tovább
írta Nikodémus
A lángokban álló Közel-Kelet és az európai menekültválság annyi más terület mellett a filmipart is megihleti, elég csak az egyre nagyobb számban érkező, szinte szociográfiai ambíciókkal megírt látlelet-mozikra gondolnunk. Közülük mind több tűnik fel rangos filmfesztiválok versenyprogramjában, az idei Oscar-szezon véghajrájába azonban egy olyan alkotás jutott el, mely csupán első látásra osztozik műfajtársai eszmei alapvetésében. A Brooklyn, miközben visszavisz minket a múlt század ötvenes éveibe, elsősorban nekünk, közép-európaiaknak válik fájdalmasan ismerőssé.
Soha többet nem fogok siránkozni azon, hogy Nicolas Cage többet érdemelne. Nem fogom sajnálni, hogy milyen mélyre jutott. Az Outcastban nyújtott alakítására nincsenek szavak. Ha esetleg a film nézése közben hangos nevetést hallasz, az bizony a saját hangod. Meg kellett néznem az imdb-t és a wikipediát, hogy nem tartozik-e bele a paródia vagy vígjáték kategóriába. Szégyen, de ezt tényleg komolyan gondolták. És Cage is komolyan gondolta alakítását. Ha elmenne egy Roger Corman projekt színészválogatására, a legendás B filmes csak azért hívná vissza a 2. fordulójára, hogy biztos legyen benne, hogy valóban ő járult elébe korábban. Szomorú, de a színésznél jó ideje tart a lejtmenet, de az Outcasttal elérte a mélypontot. Egyedül pozitívumként említeném meg, hogy ebben a kalandfilmben nem ő volt a főszereplő. Hayden Christensen a keresztes háborúk után magányosan iddogálna, de úgy alakul, hogy elkötelezi magát egy fontos ügy mellett és később egykori harcostársába is belefut, akit Cage „formál meg”. Iszonyat gyenge, ötlettelen, logikátlanságokkal tűzdelt fárasztó produkcióról van szó, amelynek dialógusait mintha egy olyan ember írta volna, aki leginkább egyedül szeret lenni.
Valamivel jobb teljesítményt nyújt Az otthagyatottakban (Left Behind) és a A louisianai befutóban (Runner), de még így is a bőven rossz kategóriába sorolható. Mind alakítása, mind maguk a filmek. Szívesen értékelném a mondanivalót vagy az igyekezetet, de előbbivel mintha nem is akartak volna foglalkozni, utóbbi meg ha volt is, gyorsan elenyészett a forgatás kezdetén. Az otthagyottak Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins ismert regényéről van szó. A lényeg, hogy világszerte több millió embernek nyoma vész és ehhez Istennek van köze. Tehát lehetett volna egy érdekes vagy pofátlan propagandafilm, izgalmas sci-fi thriller… vagy csak szimplán megpróbálták volna elérni, hogy a hitetlenek valahogy mégis hinni kezdjenek. De nem, egyáltalán nem. Esetleg ha nem egy kaszkadőrre bízták volna a rendezést? Itt nincs se feszültség, se izgalom, se válaszok, se… semmi, csak merő unalom. Nem lehet jó jelzőkkel illetni A louisianai befutót sem, ahol végül is a 2010-es olajkatasztrófa köré próbálnak felhúzni valamiféle sztorit. Cage jó szándékú politikust alakít, akinek hirtelen összezuhan az élete. Itt is lehetett volna egy erős dráma, különféle katasztrófáknál készült kemény képekkel megspékelve. E helyett inkább egy gyenge, semmitmondó és üres filmet kreáltak. Olvasd tovább
2001-et írunk, a Boston Globe új főszerkesztőt kap. Marty Baron megérkezéséve egyúttal a változások szelét is érezni. Valami lóg a levegőben. A nagy vetélytársak elcsábítják a hasznos munkatársakat, ráadásul ekkoriban vetette meg a lábát az internetes újságírás. Baronnak egy olajozottan, jól és költséghatékonyan működő céget kell faragnia a Globe-ból. Az emberek pedig suttogni kezdenek, féltik állásukat, .hiszen úgy hírlik, hogy Baron nem szívbajos, ha leépítésekről van szó. Tekintélyt parancsoló férfiről van szó, aki nem is igazán utasításokat osztogatott, hanem kért. És egy főnök kérését vagy meglátásait illik parancsnak venni.
A Globe-nál dolgozik a Spotlight 4 fős oknyomozócsapata. Választott témáikon gondosan átrágták maguknak, minden apróságnak utánajártak és hónapok elteltével lehozták cikküket. Baron egyik első intézkedése az volt, hogy a kvartett sarokba hajítsa eddigi munkáját és ráállította őket a katolikus egyház gyerekmolesztással kapcsolatos esetre. Olvasd tovább
Az életrajzi filmek jellemzője, hogy legyen szó akár nagy hírességről vagy egyszerű kisemberről, mindig megpróbálják a főszereplő pozitív oldalát kidomborítani. Esetleg csiszolnak jellemén, sokkal kedvesebbé, mondjuk jóságossá teszik. A lényeg, hogy lehessen kedvelni, szeretni, tudjunk azonosulni vele, esetleg szoríthassunk is érte.
Steve Jobsról az átlagember annyit tud, hogy az informatika terén alkotott nagyot, és ezen belül nagy eredményeket ért el, a számítástechnika úttörőjének számít. Tehetségét, hozzáértését mindenki elismeri. Szóval egy olyan fickó volt, akinek eredményei magáért beszélnek, és sokat tett a felhasználók kényelméért. Remek ember, ugye? Aaron Sorkin viszont meg sem próbálta úgy bemutatni Jobst, mintha a feltaláló-mérnök megértette volna az embereket. Lázadó jellemű, öntörvényű alak volt, aki nehezen jött ki munkatársaival, vagy éppen barátival. Mindig újabb terveket szövögetett, amelyről úgy gondolta, hogy egy adott közösség életét megkönnyíti, persze mindezért megkérte az árát, a munkafolyamat alatt pedig mindenki a haját tépte. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Menthetetlenül kapcsolódni teremtettünk: egymáshoz, a világhoz, Istenhez. Ahogy a fény felé törekvő indák ág-bogai összekapaszkodnak, úgy veszünk mi el egymásban önkéntelenül, akaratlanul – sokszor azt sem tudván, miképp engedjünk. Márpedig ez a szeretet végső próbája, melynek munkálását gyakran fájdalmas kudarcok kísérik életünkben. Különös egybeesés, hogy az idei Oscar-díjversenyben két film is épp ezt boncolgatja: a Mustang és A szoba egyaránt ragaszkodás és elengedés dilemmáit járja körbe.
Nagy lehetőségek rejlettek a Wolverine eredettörténetben, de sajnos a film eléggé félrement. A kevés értékelhető pillanatok közé tartozott Ryan Reynolds Wade Wilsonja, aki egészen jól hozta a szájmenéses vicceskedő zsoldost. Szomorú, de bármennyire is jól mutatták be a karaktert, annyira elcseszték a végére. Reynoldsék megígérték, hogy Wilson/Deadpool bizonyítási lehetőséget fog kapni, a rajongók nagyon is elégedettek lesznek. A forgatókönyvet mindenki dicsérte és éltette, kiderült, hogy minden lényeges elemet átemelték a képregényből, még a negyedik falat is ledöntötték. De a stúdió nem bízott igazán egy másodvonalbeli figurában. Aztán – ahogy Reynolds egy eseményen fogalmazott – egy seggfej kiszivárogtatta a tesztfelvelvételt és a pozitív visszajelzések hatására a Fox stúdió nagy nehezen beadta a derekát, rábólintott a filmre. Olvasd tovább
Senki sem számított arra, hogy a következő Oscar sértődéssel/elégedetlenkedéssel/botránnyal kerül inkább rivaldafénybe. A konkrét ok: nem jelöltek feketéket a fontosabb kategóriákban. Arról ugyan nem esett szó, hogy kit kellene kiszorítani a nomináltak közül, de azért érezhető volt, hogy egyesek jobban örültek volna, ha nem teszi félre őket az Akadémia. Most ne menjünk bele, hogy mely fekete színészre kellett volna jobban odafigyelni, de Will Smith éppen nem tartozik azok közé, akik emlékezetes alakítást nyújtottak. És ha A boldogság nyomában vagy A hét élet drámáira gondolt vissza, hogy megéri a belefeccölt munka és nigériai akcentus elsajátítása. Ám a kritikusok egy része eléggé lehúzta a filmet és ráadásul jelölést sem kapott az Oscaron. Ha pedig nem kell aggódnia a ceremónián, akkor el sem megy. Ám jobban tette volna Smith, ha inkább egy erős filmet készít. Olvasd tovább
írta Nikodémus
A héten megindult a versenyfutás a nyugati világ vezető nagyhatalmának elnöki székéért, legalábbis a jelöltségért. A főszereplők, Donald Trump, Hillary Clinton, Ted Cruz vagy Bernie Sanders még csak most próbálgatják erejüket, mi pedig ebből az alkalomból két tanulságos tévéfilmet veszünk elő.
24, Homeland, Kártyavár… örömmel tapasztalható, hogy az amerikai film- (pontosabban tévéfilm-)gyártásba hosszú évek naiv eszképizmusa után néhány éve visszatért a politikai reflexió. A nyugtalanítóan közeli múltról politikai filmet készíteni persze kockázatos vállalkozás: a történelmi távlat hiánya rosszul is elsülhet. Kiváltképp akkor, ha a téma eleve vitára ingerlő – ahogy azt az HBO két saját gyártású, remekbeszabott filmje, a Recount (Újraszámlálás) és a Game Change (Versenyben az elnökségért) is illusztrálja.
Egészen ígéretes filmnek ígérkezett az amerikai polgárháború végnapjaiban játszódó dráma, amelyben két nővér és rabszolgájuk egyedül gondozzák a farmot. Férfiak híján nekik is kell megvédeni a helyet és erre szükség is van, hiszen két szökött katonának tűnő alak garázdálkodik a környéken.
Daniel Barber a Harry Brownnal megmutatta, hogy kiválóan bele tudja szőni a feszültséget a lassabb tempóba. A direktor ezúttal sem siet sehova, de a cselekmény túlságosan is lomhán halad előre. A felvezetés egyáltalán nem nevezhető rossznak, alapozásnak egészen jó, csakhogy a további történések során nem tudja elérni, hogy a főszereplők sorsáért aggódni lehessen. Nem Brit Marlingon vagy Hailee Steinfelden múlott. Előbbi nem fél bepiszkolni a kezét, ha munkáról van szó és a puskát is képes egyenesen tartani, utóbbi viszont inkább lebzselne és a szolgára hagyna mindent. Nincsenek azonos állásponton, de szeretik egymást.
Sajnos Barber nem foglalkozik azzal, hogy a két gyilkolászós férfit jobban bemutassa, nem tudjuk meg, hogy miért öldösnek és erőszakolnak meg nőket. Képtelen hatásosan bemutatni tragikus, szomorú pillanatokat, amelyekből azért akad néhány és nagyobb odafigyelés mellett elérhető lett volna, hogy összeszoruljon a néző szíve. De e mellett a tetőpontnak szánt „home invasion” után képtelen befejezni a filmet és tovább csordogál előre a cselekmény. Olvasd tovább
FilmDROID