Brooklyn

írta Nikodémus

A lángokban álló Közel-Kelet és az európai menekültválság annyi más terület mellett a filmipart is megihleti, elég csak az egyre nagyobb számban érkező, szinte szociográfiai ambíciókkal megírt látlelet-mozikra gondolnunk. Közülük mind több tűnik fel rangos filmfesztiválok versenyprogramjában, az idei Oscar-szezon véghajrájába azonban egy olyan alkotás jutott el, mely csupán első látásra osztozik műfajtársai eszmei alapvetésében. A Brooklyn, miközben visszavisz minket a múlt század ötvenes éveibe, elsősorban nekünk, közép-európaiaknak válik fájdalmasan ismerőssé.

John Crowley ötödik nagyjátékfilmjében egy fiatal ír lány útját követhetjük nyomon, aki a jobb élet reményéért odahagyja édesanyját, nővérét és kissé magalázó munkáját. Eilis (Saoirse Ronan) okos és érzékeny, nincs sem bizonyítási, sem kitörési kényszere, egyszerűen többre vágyik, mint amit kissé poros szülővárosa nyújtani tud neki. Brooklynban a helyi katolikus pap veszi szárnyai alá, az eleinte rémisztően idegen, új világ pedig lassan megszeretteti magát, mégpedig szerelemmel: Eilis megismeri egy olasz bevándorló család fiát. A frissen kiélvezett boldogságnak azonban véget vet egy tragikus hír, és a lánynak csomagolnia kell. S a szülőföld másodszor már nem engedi el olyan könnyen.

Colm Tóibín alapregényének hangvételét Nick Hornby kissé súlytalanította az átdolgozás során, így az emigráció és hazatérés dilemmája nem nehezedik tragikus erővel a nézőre. Hősünknek azonban mégsincs könnyű dolga: átmenetinek szánt otthon-tartózkodása során végre képzettségének megfelelő munkát ajánlanak neki, édesanyja közelében lehet, sőt, egy udvarló is feltűnik a láthatáron. Eilis viszont már szűknek érzi e kereteket azután, hogy megízlelte a lehetőségeknek azt a tárházát, mely a tengerentúlon várja. Saoirse Ronan finom gesztusokkal teszi összetetté figuráját, alakítása a szép kiállítású film talán legnagyobb értéke. Felruházhatná Eilist feminista vonásokkal, ábrázolhatná megriadt, majd törtető jellemként, érzékeny szerepformálása azonban távol áll minden leegyszerűsítéstől. Crowley pedig visszafogott stílusérzékkel rendez, túlzó hangsúlyok nélkül megmutatva egy jellegzetes ír sorsot a XX. századból.

Lángoló Közel-Kelet ide, uniós migránsválság oda, a Brooklyn főként arra a sajátos közép-európai exodusra reflektál, melynek során hazánkat is ezrek hagyják el. Akadékoskodó főnök, lehetetlen lakáshelyzet vagy a mindenütt hódító ostoba provincializmus elől menekülve honfitársaink is idegenek maradnak új hazájukban. Jelenkori diaszpóraként párhuzamos mini-társadalmakba szerveződnek, ám hiába dolgoznak vakulásig, azok a bizonyos lehetőségek lassan lezárulnak előttük. Árnyékos időket élünk.

(Megjelent: Új Ember, 2016. február)