A nagy dobás

írta Nikodémus

A bennfenteskedő viccelődés kortünet. Végy egy friss hírt, de meg se próbáld mélységében megérteni, inkább vedd poénra: szelfizd le, posztold ki. S észre sem veszed, a vicces kommentek és a vég nélküli megosztások valójában tovább távolítanak mindattól, ami körülötted zajlik: a valóságtól. A nagy dobás épp ilyesféle, erőltetetten jópofáskodó film – legalábbis így indul. Aztán arcunkra fagy a mosoly.

Legkésőbb akkor mindenképpen, amikor egy Jenga-torony összedöntésével magyarázzák az amerikai ingatlanpiac jelzáloghitel-csomagjainak sérülékenységét. Addigra már túl vagyunk egy különc, irodájában metált bömböltető matekzseni (Christian Bale) vívódásán, egy enyhén mizantróp pénzügyi befektető (Steve Carell) idegeskedésén, egy fürdőkádból, pezsgőspohárral a kézben előadott közgazdasági gyorstalpalón (Margot Robbie) és narrátorunk (Ryan Gosling) néhány jól irányzott, önironikus kiszólásán. Utóbbi amúgy a Wall Street egyik nagybankjának alkalmazottjaként szemlélteti a közismert fajátékkal a helyzet komolyságát. A tárgyalóasztal körül pedig menő hollywoodi sztárok ülnek, tulajdonképpen önmagukat alakítva. S a pergő cselekmény, a hibátlan ritmus és a halálpontos párbeszédek mellett épp ez Adam McKay rendező virtuóz bűvészmutatványának egyik legizgalmasabb vetülete: szürke öltönyös, dögunalmas szakemberek helyett jó svádájú celebekkel kell elmondatni az üzenetet, hogy a popkultúrába ájult mai tömegember egyáltalán felfigyeljen rá. Ez vesz groteszk fordulatot, ha belegondolunk: a 2008-as nagy gazdasági válságban mindannyian felelősek vagyunk, amikor nem vettük a fáradtságot, hogy utánajárjunk, miben is veszünk részt. Az orrunknál fogva vezettek minket – és mi hagytuk.

Ez persze rendkívül kényelmetlen felismerés alkotónak, nézőnek egyaránt, McKay ezért felnagyítja a már Michael Lewis dokumentumregényében is ott rejlő humort, és történet súlyosságát nem feledve abszurd komédiázást vezényel, mégpedig nyaktörő csavarokkal. Nem elég ugyanis, hogy négy, a spekulatív tőzsde nagy szerencsejátékának egy-egy apró fogaskerekeként üzemelő szereplő szinte egyszerre ismeri fel az emberi kapzsiság addig nem tapasztalt szintjét, úgy döntenek, hogy ebből pénzt is csinálnak. Íme, a nagy dobás: arra fogadnak, amire senki a világon nem tenne egyetlen lyukas garast sem, és végül bejön nekik. De nem örülnek neki, korántsem. Mert hiába jöttek rá valamire, ők is mindvégig a velejéig romlott rendszer részei voltak, annak logikája szerint cselekedtek. Akárcsak mi, akik valójában meg nem termelt javakból akartunk lakást, kocsit, plazmatévét, külföldi nyaralást venni, a pénzügyi világ pedig – a busás haszon ígéretétől megszédülve – elhitette velünk, hogy ezt is lehet. Sőt, mindent lehet, csak egy kis szemfülesség kell hozzá. No meg némi laza nemtörődömség.

Nincs kétség, A nagy dobás dühös film: indulatosan beolvas a naponta milliókkal dobálózó csalóknak, az elvtelenül mindenből hasznot húzóknak, a cinkos félrefordulóknak és a tudatlanságukkal takarózóknak egyaránt. S míg a 2010-es Bennfentesek dokumentarista alapossággal magyarázza, az egy évvel későbbi Krízispont pedig drámai csomóponttá sűríti a nagy válság kirobbanását, A nagy dobás groteszk vigyorrá torzítja azt – s pimaszul még az orrunk alá is dörgöli, hogy ne a tükröt szidjuk: a hiba a mi készülékünkben van.

Méregerős, keserű látlelet A nagy dobás: nehéz szeretni, ám komolyan kell venni.

(Megjelent: Új Ember, 2016. március)