Ha valaki egyszer megízleli, hogy milyen remek érzés, ha díjakkal és jelölésekkel ismerik el filmjét, akkor a későbbiek során is megpróbál hasonló, minőségi munkát kiadni kezei közül. Jason Reitmantól megszokhattuk a gúnyos, cinikus szövegeket és abszolút jól is állt neki. Ám ezúttal mással próbálkozott, inkább egy szomorkásabb történetet adott elő, amiből mondhatni teljesen hiányzik a humor. De van, ami nem változott: a színészek remekelnek. Kate Winslet egyedülálló, agorafóbia anya szinte ki sem mozdul otthonából. Fiával egy boltban találkozik Frakkel, aki szépen rájuk is akaszkodik. Noha állítása szerint nem akar rosszat, mégis kellőképpen fenyegető, hogy a csonka család teljesítse kérését. Majd elég gyorsan megkedvelik a jövevényt. Hiszen a nőnek kell egy ember, akire támaszkodhat, a srácnak pótapára (hiszen édesapja gyakorlatilag azért lépett le, hogy boldogabb legyen) van szüksége, aki tanácsokat ad és figyel rá és Frank szíve sincs kőből. Egy férfi, aki otthon van a baseballban és akivel lehet pitét készíteni. A rendező olyan melodrámát tár elénk, ami elmaradhatatlan kelléke egy délutáni érzelgős, romantikus tévéfilmnek, de Reitman némileg javít az összképen. Egyes helyzeteken ugyan túlságosan gyorsan is átlép és óhatatlanul is megemelkedik a giccsfaktor. Pedig a történetben több is lehetett volna, alá lehetett volna merülni a karakterek lelki állapotába, e helyett Reitman inkább a színészeire támaszkodott, akiknek olykor meg sem kell szólalniuk, mozdulataik mindent elmondanak. Eléggé felemásra sikeredett a film, de akinek a tévéfilmes érzelgősség láttán is a zsebkendője felé mozdul a keze, a Nyárutót is teljes mértékben szeretni fogja.
FilmDROID 
