Demóna (Maleficent)

 írta Doro_

Manapság, ha megfigyeltétek, a filmvilágban egyre gyakrabban találkozhatunk két érdekes elemmel. Az egyik a klasszikus mesék feldolgozása, amikhez a filmkészítők már sokkal bátrabban, megújító módon nyúlnak, látvány, sztori, hangulat és nézőpont szempontjából. A másik pedig, hogy a főszereplőnek egy gonosz karaktert tesznek meg így föltételezik, hogy meg akarjuk ismerni annak személyét, történetét, sorsát, magyarul szimpatizálásra késztetnek (pölö Gru). Nos, a nagy kérdés, hogy hogyan is sikerült ez a Demóna esetében? A sok-sok gyenge vagy közepesen gyenge mese feldolgozás után, mint a Hófehér és a vadász, a Jack, az óriásölő és A lány és a farkas, örömmel mondhatom: egészen remekül.

Erős karakterhez erős, karakteres színésznő dukál, aki meg tudja formálni az előtte szétnyíló rettegő tömeg között vonuló elegáns alakot, akinek tekintetéből sugárzik az magabiztosság, s a sötétségtől duzzadó méltóság. Ezt a szerepet nyilvánvalónak Angelina Jolie-ra szabták, akinek saját bevallása szerint már gyerekkorában is Demóna volt a kedvenc szereplője az 1959-es egészestés Csipkerózsika rajzfilmben. Elmondta, hogy rettenetesen félt tőle de ez a sötétség, kitaszítottság nagyon vonzotta is egyben.

A történet szerint az emberek és a természetfeletti lények varázslatos világa sokáig szépen, békében megfért egymás mellett. Az íratlan szabályok szerint ember nem léphet a nagyhatalmú, ám igen kedves, vidám tündér kislány, Demóna földjére, s cserébe ők sem keresik a kapcsolatot az emberekkel. A helyzetet viszont bonyolítja, hogy a varázslatos világ tele van kapzsiságot tápláló kincsekkel, drágakövekkel, nagy területekkel így néha föl-föl bukkan egy kalandor, aki próbát tesz, hogy zsákmányoljon ezt-azt. Demónát kíváncsisága és naivitása hajtja mikor összebarátkozik egy arra tévedt fiatal fiúval, akivel a kapcsolta később elmélyül. Sok időt töltenek együtt titokban, míg végül a szegény sorban élő és nagy babérokra törő – ekkor már felnőtt – fiatalember végül csapdába csalja, elárulja a lányt. Az íratlan béke megtörik és a két világ pedig immár nyíltan hadban áll egymással.

Az egyik legtetszetősebb és legokosabban kivitelezett része a filmnek a jó és a rossz közötti örök harc, mégpedig cseppet sem pepita formájában. A gonosz és a vele szemben álló jó világ határai szépen elmosódnak, a rossz alapjában véve jó, csupán a körülmények áldozatává válik, s a „nemes” emberek pedig bebizonyítják, hogy az ember természeténél fogva gonosz. A látvány nagyon szépen visszaadja ezt, zseniális, ahogy játszanak az érzékeinkkel. A felvezető képsorokban, az idilli “tündér-földe” bemutatása egy szép és jó világot sugall, mégis nézzük csak a zord részleteket: Jolie diabolikus szarvai, nagy fekete szárnyai, az óriási gonosz tekintetű életre kelt fák, amik hatalmas vaddisznókon lovagolnak és a mérges gyökérből fonódó villámgyors sárkányok, mind pokolbeli teremtmények benyomását keltik. Külcsíny vs. belbecs, ami visszájára fordul (vagy éppen pont rendre) amikor Demóna bosszút áll az árulásért és átkot szór az időközben királlyá választott Stefan (Sharlto Copley) elsőszülött lányán, Aurórán (Elle Fanning, Csipkerózsika).

Nem tudom, hány sort írtam eddig a sztoriról, de gondolom feltűnt, hogy a klasszikus, ismert Csipkerózsika történet még CSAK itt keződik a rokkával, az örök álommal és az igaz szerelem csókjával. A motiváció és háttér tehát remekül megtervezett ami jó alapul szolgál majd Demóna későbbi karakterfejlődésének. Szépen fonódnak a történet szálai, főleg Jolie figurájának belső, erkölcsi vitája ahogy látja a fölnőni átka alanyát, s megkérdőjelezi sajt döntését.

Véleményem szerint a legnagyobb pluszt a humor adja a mozihoz. Okés, persze ez egy mese, de ne mondja nekem senki, hogy a plakátról, az előzetesekből ne sugározna a bajlós és sötét atmoszféra. Mégis ennek ellensúlyozására az intelligens, sokszor ironikus humort folyamatosan szövi a rendező rokkája (hahaha) – néha a legfeszültségkeltőbb pillanatokban. Demóna szarkasztikus kommentjei, ahogyan bánik a hollóból emberré átváltoztatott szolgájával vagy a tény, hogy a 16 éves Auróra/Csipkerózsika egy infantilisen nevetgélő és rohangáló kiscsaj, valamint az elméletileg kulcsfontosságú herceg akiről felbukkanása után körülbelül 1 perc múlva totálisan megfeledkezünk. Utóbbit Demóna is csak elkábítja, s varázserejével lebegteti majd úgy vonszolja magával az egyik jelenetben, mint a vénasszonyok a kockás-gurulós, piacra járós bevásárlószatyrukat.

A látvány természetesen gyönyörű, Robert Stromberg a vizuális effektek mestere, most a rendezői székből tett arról, hogy a CGI szépen ki legyen dolgozva. Disney pedig megint elég pénzt és kreativitást fektetett a sötét lények és a királyi birodalom látványtervére és kivitelezésére. Nem mondom, hogy nem láttunk már szebbet, több jelenetet is kitölthettek volna velük de panaszra semmi ok. Persze a pro-k mellett még számos kontra is felmerül: a film közepén lassú a tempó, plusz, előre figyelmeztetek, hogy a modern megoldás és lezárás sem fog mindenkinek tetszeni. Aki csak  kemény pörgős-látványos fantasyra vágyik netán, vagy amúgy is távolról kerüli Mrs. Pitt személyét az sem lesz elégedett. Mese, nem mese,  kisgyerekeknek nem ajánlott ha nem akarunk nekik begyűjteni egy jó kis traumát.

A Demóna egy meglepően jó mesefilm, a klasszikus tanulságokat, morális vitáit megcsavarja, modernné teszi miközben szórakoztat. Tessék, tessék, az út a világosságba, abból a sötétségbe, s újra a fény felé erre van.

Értékelés: 75%