írta Nikodémus
Két férfi, egy eset: a szállóigévé vált sorozatcím nem is lehetne találóbb filmjeinkre, s ha már az egyiket épp most csütörtökön mutatták be, hát hozzácsaptam a másikat is. A Blood Ties / Vérkötelék és a (A) Single Shot ugyanis rengeteg különbözősége ellenére az azonos drámai mag mellett még egy közös jellemzővel bír: félelmetes, lúdbőröztető hangulat lengi körbe mindkettőt. Duplakritizálás megint.
Egy jó found footage film nem csak elfogadtatja a nézővel, hogy igenis érdemes volt ebben a stílusban forgatni. Bizonyára többször előfordult már, hogy megfordult a fejedben: „De miért cipeli a főszereplő azt a nehéz kamerát a véres és szörnyű események közepette, nem lenne egyszerűbb és könnyebb a menekülés nélküle?” A REC 3 kevés jó jelenetei közé tartozott, amikor a téboly közepette az egyik karakter értetlenkedve és dühösen bámul a másik túlélőre, hogy miért veszi még mindig az eseményeket, inkább dobja el a francba a kamerát. Igaza van, hiszen az úgynevezett ál-dokumentumfilmnél mindig kell egy ügyes magyarázat, hogy miért nem próbálták meg a hagyományos úton-módon elkészíteni. Sajnos Az ördög ivadékánál nevetséges indoklást próbálnak letolni a torkunkon. A főszereplő azért rögzíti minden lépést, hogy semmit ne felejtsen el és később is mindenre emlékezni tudjon. Naná, hiszen majd 70 éves korában végignézi, hogy mi történt az elmúlt évtizedekben, ugye? Vagy a gyerekei, unokái szépen végig fogják mazsolázni a vele megesett unalmas vagy éppen vidám órákat. Ráadásul az ég világon senkit nem zavar, hogy egy olyan emberrel beszél, aki éjjel-nappal felvevőkészülékkel császkál. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Már az is jelzésértékű volt, hogy a tavalyi díjszezon közepéről áttették idén februárra. Bizony, George Clooney legújabb rendezése, a Műkincsvadászok – sztárparádé ide, világháborús sztori oda – nem képes hozni saját ambícióit. Pedig azok a bizonyos ambíciók nem is voltak túl magasan: Clooney szeme előtt valamiféle Ocean’s-féle heistfilmmel keresztezett Indiana Jones-kaland lebeghetett. Hát, nem jött össze, és akkor még enyhén fogalmaztam.
Ha végigtekintünk a stáblistán két dolgot szűrhetünk le. A:) Másodvonalas, B kategóriás akciószösszenetre van kilátás, John Stockwell legalábbis emberemlékezet óta nem készített szórakoztató filmet. B:) Gina Caranonak ki kellene rúgnia az ügynökét, hogy ilyen gyorsan letérítette a DVD-s produkciók irányába. Bár sajnos az MMA harcoslány eléggé nehezen tudná beleverni a producerek fejébe, hogy szükség lehet igazán izmos főhősnőkre és ne erőltessék folyamatosan a modell kinézetű 40 kilós színésznőket, akik csak az ügyes vágók és rendezők miatt tudják elhitetni, hogy bárkit padlóra küldenek. Az In The Blood története nem túl bonyolult: Ava (Carano) férjével (Cam Gigandet) egy paradicsomi szigeten élvezné a nászútjukat, amikor a férfi balesetet szenved, majd nyoma vész, szőrén-szálán eltűnik. Nem hajlandó segíteni senki, a rendőrség inkább megpróbálja őt felelőssé tenni a történtekért, ezért Ava saját maga próbálja kideríteni, hogy mi történhetett. Ami úgy annyit jelent, hogy Carano szétver és lelő mindenkit, aki elé mer állni, abszolút hihető, ha odarúg, akkor az bizony fáj is. Csakis miatta nevezhető középszernek az akciófilm. A kézikamerás stílus többször idegesítő, sőt olyan hatást kelt, mintha sietve, szűkös büdzséből forgattak volna. A színészi játék… Nos, csak megemlítek néhány nevet a miheztartás végett: Danny Trejo, Stephen Lang, Amaury Nolasco, Eloise Mumford.
Milyen lehet az az érzés, amikor valakiben tudatosul, hogy már alig kíváncsi rá valaki. Régen túl van már azon a korszakon, amikor képes volt tömegeket megmozgatni, amikor műveire milliók voltak kíváncsiak, mostanra hírneve megfakult, ám ebbe nem tud és nem is akar beletörődni. Bret Easton Ellis ismerősen csenghet mindenki számára, a szerző elégedetten csapta össze tenyerét, amikor a kritikusok botrányosnak, megbotránkoztatónak írták körül regényeit, talán még élvezte is a média által keltett hisztériát. Ha nem követjük Ellis pályafutását akkor is világossá válik, hogy mostanság nem tudott olyasmit alkotni, amivel ismét sokáig csámcsogott volna a nép. (De ki vagyok én, hogy azt merem feltételezni, hogy most sem kedvelik több millióan?) Talán arra számított, hogy a Vétkek völgyével felkavarja az állóvizet, hiszen csak meztelenkedik benne egy pornós és egy ex-Disney lány, de igazság szerint „a szereplők az üres, majdnemhogy érzelemmentes életüket szex-szel próbálják feldobni” történet nem túl egyedi és valószínűleg Ellis korábban élvezetesebben írt erről. Olvasd tovább
Mi történne, ha egy nap kiderülne, hogy van egy hasonmásod, akiről egyáltalán nem tudtál? Teljesen ugyanúgy néz ki, mint Te magad. Felpezsdülne kicsit az életed és rajtad állna, hogy mihez kezdesz. Találkozol vele? Esetleg megismerkedsz barátnőjével is? Megpróbálod kézbe kapni postáját?
Adam Bell (Jake Gyllenhaal) napjai fájdalmasan egyhangúak. Rutinosan megtartja az óráit az egyetemen félig telt teremben, majd hazamegy, jön a kötelező, megszokott szex barátnőjével, majd másnap újra megismétlődik minden. Azonban minden megváltozik, amikor egy filmet megnézve észreveszi, hogy az egyik színész pont úgy néz ki, mint saját maga. Olvasd tovább
Rémjárók (Gallowwalkers): Az a fura gondolatom támadt, mintha a Távol-Keletről lenyúltak volna egy wuxia forgatókönyvet, majd átfirkálták hollywoodi igényeknek megfelelően. Kissé gyanús, ha egy film évekig áll dobozban, még ha túl nagy a baj a produkció környékén, de ígéretes darabról van szó mindenképpen megpróbálják a közönség orra elé rakni. A western-horror minden porcikájából árad, hogy stílusos és nagyon cool akar lenni, Andrew Goth rendező megfeszül és erőlködik, de filmje csak egy ócska fércmű a pózolási vágyban szenvedő Wesley Snipes-szal.
Freezer: Ha a cselekmény nagy része egyetlen helyszínen játszódik jó ha olyan kezek nyúlnak a történethez, amely megpróbálja kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mivel Dylan McDermott egy ipari fagyasztóban tér magához még szép, hogy feltérképezi a helyet és kihasználja a helyiség adta lehetőségeket, amely ugyan nem sok, de annak a kevésnek is örülni kell. Unalmasnak nem mondható, korrekt thriller, Yuliya Snigir dögösebbnek tűnik, mint a legutóbbi Die Hardban.
írta Nikodémus
Különös élmény tíz év távolából újranézni Mel Gibson annak idején nagy felhajtást és még nagyobb bevételt produkáló filmjét. A passió körüli hírverés elcsitulásával immár sokkal tisztábban látszik annak két fontos jellemzője: a tudatos sokkolás szándéka, valamint kifejezetten keresztény, mi több, katolikus mondanivalója.
A filmről korábban itt esett szó.
Ha nemzetközi hírnévre teszel szert a filmvilágban Hollywood is felfigyel rád, utánad nyúl, aztán vagy beerőltet hatalmas szájába, szépen megcsócsál, majd megválik tőled (ha nem váltál be, azaz bukást gyártottál), esetleg szorosan fogja a kezed, hogy még véletlenül se menj el más irányba, maradj csak náluk. Néhány szerencsés eléri, hogy az Álomgyár ne szipolyozza ki őket. A tehetséges izlandi filmes Baltasar Kormakur is megtalálta az utat Amerika felé, ahol Mark Wahlberg mellett bontogathatta szárnyait, ám a Csempészek után és a 2 kaliber előtt visszatért hazájába, hogy leforgasson egy megtörtént esetet elregélő drámát. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Hollywood általában ráfarag a távol-keleti kultfilmek újsütetű másolásával (kitűnő példa erre a nemrég készült Oldboy-remake), ám míg az amerikaiak olyan lusták, hogy nem hajlandóak feliratos filmet nézni, marad a tendencia. Annál különösebb, hogy az általában vaskos alapvetésekkel imponáló ajánlólevélként érkező távol-keleti rendezők szintén rendre besülnek az álomgyárban. Bong Joon-ho eddig is meglepően okosan lavírozott saját alkotói védjegyei és a széles közönségsikert hozó műfaji megkötések között, s új filmje, a Snowpiercer – ha nem is menti meg a “sci-fi éveként” beharangozott csúnya beégést – utólag mégiscsak enyhít valamit a felhozatal okozta csalódáson.
Az előző részről itt írtunk.
Ha megkérdeznénk néhány ismertebb embert, a világ vezető politikusait vagy egyes szervezetek irányítóit, hogy szerintük mit kellene tenni ahhoz, hogy a Földön béke honoljon és rend legyen biztos, hogy nem kapnánk megegyező válaszokat. Nyilván, hogy jönne sok-sok szép körmondatba csomagolt magasztos szöveg, de akadnának, akik nyíltan megmondanák, hogy ki kellene iktatni néhány tucat, esetleg pár ezer embert, le kellene tarolni ezt vagy azt az országot, hogy eljöjjön a várva várt nyugalom. Tehát: ami egyeseknek a békét jelenti, az egy másik szemszögből terrornak felel meg, ahhoz, hogy egyesek nyugodtan tudjanak kapirgálni ezen a gigantikus szemétdombon el kell érnie, hogy ne legyen konkurencia, sőt a tisztogatások után senkinek ne legyen egy árva szava sem. Kevin Feige politikai thrillerként írta körül az Amerika Kapitány folytatását, ami nem véletlen, hiszen teljesen eltérő gondolkodású vezető beosztású személyek eltérően gondolkodnak a békéről, ami végső soron felér egy világuralommal is. Olvasd tovább
Ú! És megint csak úúúú! Ha egy olyan mitológiai fenegyerekről beszélünk, mint Herkules akkor inkább az ellenfeleinek bevitt mázsás csapások súlya alatt fájdalmas ábrázatok láttán illene lenne nekünk is felszisszennünk. Azonban itt inkább valami más a fájdalmas. Maga a film!
Amphitrüón zsarnok királyának neje gyermeket szül Zeusztól, akire már fogantatása pillanatában gyűlölködve gondol az uralkodó. Néhány évvel később a félisten inkább szerelmével foglalkozna, de a románcot sem galád testvére, sem gonosz mostohaapja nem nézi jószemmel. Meglelik a módját, hogy távol tartsák az udvartól, majd a férfi gyorsan rabszolgák között találja magát. A Gladiátor és a 300 ötvözeteként beszéltek a filmről, de maradjunk annyiban, hogy csak egy ócska fércmunkát sikerült kihozni. Már a kezdő képsorok láttán megfogalmazódik bennünk a kérdés: Mit keres ez a film a mozikban? Amikor Herkules egy egy csúnyán effektelt báboroszlánnal (a Dwayne Johnson-féle változat előzeteséhez mérten csak egy kiscicus) birkózik nem hiába érezheted úgy, hogy hahotázni akarsz. Olvasd tovább
FilmDROID