Milyen lehet az az érzés, amikor valakiben tudatosul, hogy már alig kíváncsi rá valaki. Régen túl van már azon a korszakon, amikor képes volt tömegeket megmozgatni, amikor műveire milliók voltak kíváncsiak, mostanra hírneve megfakult, ám ebbe nem tud és nem is akar beletörődni. Bret Easton Ellis ismerősen csenghet mindenki számára, a szerző elégedetten csapta össze tenyerét, amikor a kritikusok botrányosnak, megbotránkoztatónak írták körül regényeit, talán még élvezte is a média által keltett hisztériát. Ha nem követjük Ellis pályafutását akkor is világossá válik, hogy mostanság nem tudott olyasmit alkotni, amivel ismét sokáig csámcsogott volna a nép. (De ki vagyok én, hogy azt merem feltételezni, hogy most sem kedvelik több millióan?) Talán arra számított, hogy a Vétkek völgyével felkavarja az állóvizet, hiszen csak meztelenkedik benne egy pornós és egy ex-Disney lány, de igazság szerint „a szereplők az üres, majdnemhogy érzelemmentes életüket szex-szel próbálják feldobni” történet nem túl egyedi és valószínűleg Ellis korábban élvezetesebben írt erről. Olvasd tovább
kritika
Enemy
Mi történne, ha egy nap kiderülne, hogy van egy hasonmásod, akiről egyáltalán nem tudtál? Teljesen ugyanúgy néz ki, mint Te magad. Felpezsdülne kicsit az életed és rajtad állna, hogy mihez kezdesz. Találkozol vele? Esetleg megismerkedsz barátnőjével is? Megpróbálod kézbe kapni postáját?
Adam Bell (Jake Gyllenhaal) napjai fájdalmasan egyhangúak. Rutinosan megtartja az óráit az egyetemen félig telt teremben, majd hazamegy, jön a kötelező, megszokott szex barátnőjével, majd másnap újra megismétlődik minden. Azonban minden megváltozik, amikor egy filmet megnézve észreveszi, hogy az egyik színész pont úgy néz ki, mint saját maga. Olvasd tovább
Néhány szóban: Rémjárók, Freezer, A vég, Öld meg kedveseid, The Machine, Coming Out
Rémjárók (Gallowwalkers): Az a fura gondolatom támadt, mintha a Távol-Keletről lenyúltak volna egy wuxia forgatókönyvet, majd átfirkálták hollywoodi igényeknek megfelelően. Kissé gyanús, ha egy film évekig áll dobozban, még ha túl nagy a baj a produkció környékén, de ígéretes darabról van szó mindenképpen megpróbálják a közönség orra elé rakni. A western-horror minden porcikájából árad, hogy stílusos és nagyon cool akar lenni, Andrew Goth rendező megfeszül és erőlködik, de filmje csak egy ócska fércmű a pózolási vágyban szenvedő Wesley Snipes-szal.
Freezer: Ha a cselekmény nagy része egyetlen helyszínen játszódik jó ha olyan kezek nyúlnak a történethez, amely megpróbálja kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mivel Dylan McDermott egy ipari fagyasztóban tér magához még szép, hogy feltérképezi a helyet és kihasználja a helyiség adta lehetőségeket, amely ugyan nem sok, de annak a kevésnek is örülni kell. Unalmasnak nem mondható, korrekt thriller, Yuliya Snigir dögösebbnek tűnik, mint a legutóbbi Die Hardban.
A passió (2004)
írta Nikodémus
Különös élmény tíz év távolából újranézni Mel Gibson annak idején nagy felhajtást és még nagyobb bevételt produkáló filmjét. A passió körüli hírverés elcsitulásával immár sokkal tisztábban látszik annak két fontos jellemzője: a tudatos sokkolás szándéka, valamint kifejezetten keresztény, mi több, katolikus mondanivalója.
Dermesztő mélység (The Deep)
A filmről korábban itt esett szó.
Ha nemzetközi hírnévre teszel szert a filmvilágban Hollywood is felfigyel rád, utánad nyúl, aztán vagy beerőltet hatalmas szájába, szépen megcsócsál, majd megválik tőled (ha nem váltál be, azaz bukást gyártottál), esetleg szorosan fogja a kezed, hogy még véletlenül se menj el más irányba, maradj csak náluk. Néhány szerencsés eléri, hogy az Álomgyár ne szipolyozza ki őket. A tehetséges izlandi filmes Baltasar Kormakur is megtalálta az utat Amerika felé, ahol Mark Wahlberg mellett bontogathatta szárnyait, ám a Csempészek után és a 2 kaliber előtt visszatért hazájába, hogy leforgasson egy megtörtént esetet elregélő drámát. Olvasd tovább
Snowpiercer (2013)
írta Nikodémus
Hollywood általában ráfarag a távol-keleti kultfilmek újsütetű másolásával (kitűnő példa erre a nemrég készült Oldboy-remake), ám míg az amerikaiak olyan lusták, hogy nem hajlandóak feliratos filmet nézni, marad a tendencia. Annál különösebb, hogy az általában vaskos alapvetésekkel imponáló ajánlólevélként érkező távol-keleti rendezők szintén rendre besülnek az álomgyárban. Bong Joon-ho eddig is meglepően okosan lavírozott saját alkotói védjegyei és a széles közönségsikert hozó műfaji megkötések között, s új filmje, a Snowpiercer – ha nem is menti meg a “sci-fi éveként” beharangozott csúnya beégést – utólag mégiscsak enyhít valamit a felhozatal okozta csalódáson.
Amerika Kapitány: A tél katonája (Captain America: The Winter Soldier)
Az előző részről itt írtunk.
Ha megkérdeznénk néhány ismertebb embert, a világ vezető politikusait vagy egyes szervezetek irányítóit, hogy szerintük mit kellene tenni ahhoz, hogy a Földön béke honoljon és rend legyen biztos, hogy nem kapnánk megegyező válaszokat. Nyilván, hogy jönne sok-sok szép körmondatba csomagolt magasztos szöveg, de akadnának, akik nyíltan megmondanák, hogy ki kellene iktatni néhány tucat, esetleg pár ezer embert, le kellene tarolni ezt vagy azt az országot, hogy eljöjjön a várva várt nyugalom. Tehát: ami egyeseknek a békét jelenti, az egy másik szemszögből terrornak felel meg, ahhoz, hogy egyesek nyugodtan tudjanak kapirgálni ezen a gigantikus szemétdombon el kell érnie, hogy ne legyen konkurencia, sőt a tisztogatások után senkinek ne legyen egy árva szava sem. Kevin Feige politikai thrillerként írta körül az Amerika Kapitány folytatását, ami nem véletlen, hiszen teljesen eltérő gondolkodású vezető beosztású személyek eltérően gondolkodnak a békéről, ami végső soron felér egy világuralommal is. Olvasd tovább
Röviden: Herkules legendája (The Legend of Hercules)
Ú! És megint csak úúúú! Ha egy olyan mitológiai fenegyerekről beszélünk, mint Herkules akkor inkább az ellenfeleinek bevitt mázsás csapások súlya alatt fájdalmas ábrázatok láttán illene lenne nekünk is felszisszennünk. Azonban itt inkább valami más a fájdalmas. Maga a film!
Amphitrüón zsarnok királyának neje gyermeket szül Zeusztól, akire már fogantatása pillanatában gyűlölködve gondol az uralkodó. Néhány évvel később a félisten inkább szerelmével foglalkozna, de a románcot sem galád testvére, sem gonosz mostohaapja nem nézi jószemmel. Meglelik a módját, hogy távol tartsák az udvartól, majd a férfi gyorsan rabszolgák között találja magát. A Gladiátor és a 300 ötvözeteként beszéltek a filmről, de maradjunk annyiban, hogy csak egy ócska fércmunkát sikerült kihozni. Már a kezdő képsorok láttán megfogalmazódik bennünk a kérdés: Mit keres ez a film a mozikban? Amikor Herkules egy egy csúnyán effektelt báboroszlánnal (a Dwayne Johnson-féle változat előzeteséhez mérten csak egy kiscicus) birkózik nem hiába érezheted úgy, hogy hahotázni akarsz. Olvasd tovább
Bűbáj és kéjelgés (Las Brujas de Zugarramurdi)
Képzeljük el, hogy a egy keresztet cipelő ezüstszínűre festett Jézus fiával, az ólomkatonával, Spongyabobbal, Minnie egérrel és a Láthatatlan emberrel kirabol egy zálogházat. Megvan? Álex de la Iglesia nem csak elképzelte, hanem le is forgatta. Nem, nem animációs filmről van szó, hanem lemázolt, elmaszkírozott színészekkel dolgozott. És ez még csak a kezdet.
Néhány legatyásodott szerencsétlen végső elkeseredésében úgy dönt, hogy szépen megszabadítják a zálogfiókot az értékes gyűrűktől. A rablás kicsit Woody Allen-es lesz, csak itt éppen nem a cicón vitatkoznak a jelenlevők, hanem a tartásdíjról. A kigondolt terv felemás sikerrel ér véget, némi tűzpárbaj után Jézus fiával és katonával bepattan egy utast szállító taxiba, ahol megszabadulván a rengeteg felesleges testükre kent festéktől úgy határoznak, hogy másik országba szöknek, csakhogy út közben pont olyan helyen állnak meg pihenni, amelyet boszorkányok laknak. A menekülő balfácánok nyomában pedig ott lohol a srác édesanyja és a nőt követő nyomozók. Olvasd tovább
Dom Hemingway
Ha angol gengszterekről esik szó akarva-akaratlanul is arra gondolunk, hogy a helyén van-e még a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső agyonnézett videókazettánk vagy esetleg illene-e újra elővenni a Blöfföt. Vitathatatlan, hogy ezen filmek rendezője remekbeszabott filmeket tett le az asztalra és a Dom Hemingwayt is lépten-nyomon megpróbálták összehasonlítani velük. De miért? Hiszen már a Spíleren is látszott, hogy Guy Ritchie kezd fáradni, meg akar felelni a rajongóinak és hiába lett korrekt végeredmény idézhető, igazán emlékezetes pillanatok nem akadnak benne. Még Richard Shepard is elmondta, hogy nem állt szándékában a Ritchie-filmekhez hasonlót készíteni, de ha már rokonítani kell valamivel, akkor Martin McDonagh munkásságához áll közelebb. Ha ő mondja…
A pofon egyszerű (Grudge Match)
Sajnos a film csak tovább erősíti a gyanút, hogy Sylvester Stallone nem hajlandó elfogadni, hogy véget értek a 80-as évek, az elmúlt időszakban csakis olyan művekhez adja a nevét, amelyek 30-35 éve számítottak volna messzemenően szórakoztatónak. A Harcban élve forgatókönyvével egyedül az volt a probléma, hogy rossz évtizedben született, a Fejlövés pedig jobb lett volna, ha akkor készül, amikor Walter Hill még energikus volt és nem egy fáradt öregembernek nézett ki. A Grudge Match is gyakorlatilag múltidézés, létrejöttét annak köszönheti, hogy Robert De Niro és Stallone repertoárjában akad kiváló bokszfilm és akarva-akaratlanul folyamatosan fel lehet emlegetni a marketing során el lehet sütni a Jake La Motta vs. Rocky szöveget, de legalább kellőképpen vicces és néhol feleslegesen próbál drámai lenni. Olvasd tovább
Röviden: Oldboy (2013)
Említettem már, hogy egy remake akkor éri el igazán célját, ha a játékidő alatt elfeledteti a nézővel az eredeti filmet. Steven Spielberg fogadkozott, hogy a zseniális koreai alkotás és saját elképzelése között nem sok hasonlóság lett volna, de jogi problémák miatt más stúdió és direktor lépett a színre, ahol inkább a remake szót részesítették előnyben. Mégis mi szükség volt az amerikai Oldboyra? (Az eredeti filmről két kritika is született, az egyiket erre, a másikat pedig itt éred el.) A filmet látva azt feltételezném, hogy valakik lenyúltak a költségvetésből néhány millió dollárt.
Joe Doucett (Josh Brolin) nemtörődöm, link alak, családjával sem foglalkozik, csupán annyi érdekli, hogy minél többször igyon alkoholt. Képes úgy elcseszni élete bizniszét, hogy a tehetős ügyfél nőjét próbálja szobára vinni. Az eset után egy bezárt szobában tér magához, fogalma sincs, hogy miért tartják lakat alatt, viszont minden nap kap ételt, le tud fürdeni és még tévéje is akad, amiből arról értesülhet, hogy exnejét megölték, a gyanúsított pedig ő maga. Bosszúra szomjazik, minden nap edzésben tartja magát, majd hirtelen, 20 év után a szabadban találja magát.











