Évek óta érik, hogy valaki kezébe vegye és más irányba tolja a magyar filmgyártást, friss vért pumpáljon a rendszerbe. Gátat kell szabni annak, hogy több tíz millió Ft-ot kapjanak olyan tervezetek, amelyekre előreláthatóan a kutya sem fog beülni, illetve a humortalan, unalmas vígjátékok piacát is alaposan fel kell rázni. Olykor feltűnik a láthatáron egy-egy thriller is, amiről azt gondolnának ha megváltást nem is, de azért eléri, hogy több érdekfeszítő film készüljön a műfajon belül. Néhány éve erőre kaptak a kisképernyős projektek is, már nem afféle lenézett vagy hátrányból induló szegmens a szórakoztatásban, a televízióba mostanra több minőségi alkotás kerül, mint a filmszínházakba. Épp itt volt az ideje, hogy valaki nálunk is észbe kapjon, hogy illene erősíteni ezt a vonalat is. Olvasd tovább
kritika
Last Vegas (2013)
Hogy szuperál a titán csípőd? – kérdezi Arch (Morgan Freeman) egy halom gyógyszer társáságában – Az tavalyi ügy volt, idén térdműtétem volt. – feleli gyerekkori jó barátja, Sam (Kevin Kline). Bizony, a nyugdíjasokegy részének mindenféle nyűgje van és inkább megszokott, kényelmes székükben üldögélve méláznak a múlton, nézik a tévét és nem futkároznak úgy, mint fiatalkorukban. Morgan Freeman, Robert De Niro, Michael Douglas és Kevin Kline sem mai gyerek, sok-sok év van mögöttük, nem csak legendás múltjuk, hanem életkoruk is alkalmassá teszi őket arra, hogy együtt bolondozzanak egy nyugdíjas-vígjátékban.
Megőrültél, hiányzik egy újabb stroke? – Tegyük félre a Másnaposokat. Habár a Last Vegas első ránézésre úgy tűnt, hogy a három részt megélt franchise klónja lesz és a színészek úgy tepernek végig a városon a legénybúcsú éjszakáján, mintha nem lenne mögöttük már legalább (nagy túlzással) 100 év. Kifejezetten jót tett a filmnek, hogy próbál kicsit életszerűbb lenni, azaz az öregkorral járó problémákat nem próbálja a szőnyeg alá söpörni és a kvartett sem akar Supermanként hasítani a kaszinóvárosban. Olvasd tovább
The Armstrong Lie (2013)
írta Nikodémus
Odaát, az Atlanti-óceánon túl nagyon szeretik a tündérmeséket, de valamiképp minden ember vágyik egy tiszta sztorira: az amerikai popkultúra talán ezért (no meg az agresszív terjesztési módszerek okán) aratott diadalt végleg a múlt század végére. S a mítoszképzés egyik legterebélyesebb gyára a sport: hősök magasztosulnak fel, teljesítmények fetisizálódnak, milliós pénzek forognak, naná, hogy nem lehet hibázni. Semmilyen áron. Alex Gibney remek dokumentumfilmje, a The Armstrong Lie már címében jelzi témáját, s nem is okoz csalódást. Diadalmenet és pokoljárás együtt elevenedik meg szemünk előtt, miközben a tömegszórakoztató ipar egyik legnagyobb sportikonjának, a kerékpáros Lance Armstrongnak sorsát követjük.
Röviden: Augusztus Oklahomában
Beverly Weston (Sam Shepard) kissé megtörten, szomorúan üldögél kitöltött itala mellett. Neje (Meryl Streep) igazi házisárkány, aki nem fogja vissza magát. Rákos ugyan, de nem erőlteti magára a szomorúságot és nem fúrja fejét párnák közé, inkább odaszúr mindenkinek, akinek csak tud. Beverlynél végleg betelik a pohár, öngyilkos lesz. Ahogy ilyenkor lenni szokott összegyűlik a nagy család. Általában a gyászhangulat miatt évtizedes ellentétek és viszályok simulnak el, a nagy sírás-rívás közepette mindenki összeborul. Ám ez a család más, diszfunkcionális! Mindenkinek megvan a maga nyűge, gondja, baja és csak ideig-óráig tartják magukban, ami ki akar robbanni belőlük, ha már ilyen szépen összeverődtek. A nézeteltérések, konfliktusok egyre csak sokasodnak és az, ami majdnem maga alá gyűri a filmet, hiszen idővel már inkább erőltetettnek hat.. Megszokott, hogy Meryl Streep remekel, ám a betegségben szenvedő kárörvendő nő karakterét sokszor túljátssza. Felettébb meglepő (meghökkentő?), de Julia Roberts brillírozik, most megmutatta, hogy mire képes igazán. Mióta nem láthattuk tőle ilyen kiváló alakítást? John Wells sokat köszönhet színészeinek (mint a Vállalati csalódások esetében), de műve nem tudja feledtetni, hogy az alapanyag inkább színházba való és a konfliktusok sokasodása már-már unalmassá válik. 55 %
Banks úr megmentése (Saving Mr. Banks)
A legtöbb író tapsikol örömében, ha regényének megfilmesítési jogai elkelnek és közismert személyiség felügyelete alatt viszik vászonra a szerző által papírra vetett történetet. Ám P.L. Travers eléggé makacs volt, hallani sem akart arról, hogy a Mary Poppinsból mozifilm legyen. Walt Disney 20 éven keresztül próbálta megszerezni az engedélyét és a hölgy végre beadja a derekát, azonban ez nem jelenti azt, hogy minden azonnal sínre kerül, elég messze van még, hogy a stúdióvezér végre meglássa a fényt az alagút végén.
Mivel a Disney stúdió falai között készült a Banks úr megmentése, így egyáltalán nem meglepő, hogy egy családi filmről van szó. Ugyanakkor a lehetőségekhez képest bátor húzás, vicces lépés, hogy be merik mutatni ahogy az egykori vezér kijelölte számukra a jövőben követendő utat, amelyről a mai napig nem akarnak és nem is szándékoznak letérni, ugyanakkor próbálnak rámutatni, hogy nem a sok-sok zöldhasú érdekében teszik mindezt, csakis a minőségi szórakoztatás érdekében. Disney-t nagy álmodozóként mutatják be, aki szívvel-lélekkel irányítja a céget és hatalmas kompromisszumokra hajlandó annak érdekében, hogy újabb szórakoztató produkciót többet adjon a világnak és a közönségnek. Mint mondja, a Mary Poppins nem csak egy újabb alkotás, amely belepasszol a szépen felépített birodalmába, nem egy olyan produkcióként gondol rá, amely birodalmának újabb ékköve lehetne, hanem emberek millióinak a kedvencét szeretné elhozni a mozikba. (De meg kell említeni, hogy több, mint 100 millió dollárt kaszált Mary Poppins és 5 Oscart zsebelt be). Olvasd tovább
Isteni műszak (2013)
írta Nikodémus
Bodzsár Márknak majdnem sikerült. Andy Wajna Nagy Magyar Filmszanálás című műveletéről jókat lehetne vitatkozni, de az kétségtelen, hogy az új rendszer első fecskéit kiemelt figyelemmel követte mindenki, akit egy kicsit is érdekel a magyar film ügye. Az Isteni műszak ennek áldozata, pedig jól indul. Piszkosul jól.
Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club)
Néhány héttel ezelőtt feltúrtam néhány fiókot köhögés elleni orvosságot keresve. Kezembe akadt egy gyógyszer, az adagolást keresvén eljutottam a mellékhatásokig: előfordulhat fejfájás, hasmenés, alvászavar, hányinger, émelygés, szédülés, kiütések, zavartság, homályos látás, ingerlékenység, hőemelkedés, levertség, stb. stb. … És ami a legjobb: szívmegállást is okozhat. Megfordult a fejemben két köhintés között, hogy jó-e ez egyáltalán valamire vagy esetleg valakinek a pénzes jó barátja érte el, hogy piacra kerüljön a szer? Mielőtt bárki aggódni kezdene el kell mondanom, hogy köszönöm jól vagyok, de az én problémám kismiska volt Ron Woodroof gondjához képest, aki elkapta az AIDS-et és hasznavehetetlen, semmit nem érő pirulákkal szúrták ki a szemét. Olvasd tovább
Röviden: Én, Frankenstein (I, Frankenstein)
Már az Underworld sem akart és nem is tudott más lenni, mint szórakoztató akciófilm némi horror és fantasy beütéssel. Tehát ha a franchise nevét emlegeti valaki nagyjából be lehet lőni, hogy mire számítsunk. Így amikor közhírré tették, hogy az Underworld alkotói kezei között formálódik az Én, Frankenstein képregény mozis verziója mindenki tudta, hogy milyen magasra tegye a lécet. Tulajdonképpen nem történt más, minthogy a vámpírokat és a vérfarkasokat vízköpőkre és démonokra cserélték, a dögös Kate Beckinsale helyett pedig kaptunk egy kigyúrt Aaron Eckhartot. Már azon sincs mit csodálkozni, hogy a történetben két faj vívja örök háborúját az emberek tudta nélkül, nyilvánvaló, hogy koppintással van dolgunk. Eckhart nem más, mint Victor Frankenstein teremtménye és amikor rádöbben, hogy a sötétség és fény gyermekeinek háborújából ő sem maradhat ki, még morcosabb lesz és egy pár tucatnyi év alatt afféle önképző kör keretein belül megtanulja hogyan tudja megvédeni magát. A démonok pályáznak a holtak testrészeiből feltámasztott, Adamnek nevezett alakra, mivel kulcsfontosságú szerepet játszana alaposan kifundált tervükben. Mire kell számítani? A színészeknek nem kellett túlerőltetniük magukat, dacos és kemény arckifejezéssel merednek maguk elé és amit a díszletesek könnyen leamortizálhatónak építettek azt bizony amit lehet, el is pusztítanak. Nem finomkodnak a karakterek egymással, alig várják, hogy előkaphassák fegyvereiket, buzog bennük a tettvágy. A film erénye lényegében ebben rejlik, nem ragad le a főhős huzamosabb ideig egyetlen szobában vagy helyen sem, néhány egyszerű, buta mondat után máris továbblépünk egy újabb helyszínre. Stuart Beattie író a Holnap, amikor elkezdődött a háború ausztrál Vörös hajnal másolattal próbálta ki magát a kamera másik oldalán és már ott lehetett látni, hogy az újonc direktor szereti az akció irányába terelni a történetet. Nincs ez másképp az Én, Frankensteinben sem, minden lehetőséget megragad, hogy kamerájával ide-oda mozogjon és temérdek démonivadékot elpusztítson. Ha választani kellene, hogy az effektek vagy Yvonne Strahovski szolgáltatták a szebb, jobb látványt, akkor a szőke hölgyre tenném a voksom, ugyanakkor abszolút nem lehetett elhinni, hogy egy tudós szaktekintélyt játszik, viszont nem próbálták erőltetni, hogy romantikázzon. A film ugyan eléggé buta, de kellőképpen szórakoztató, kár, hogy ennyire komolyan vette magát. 60 %. Olvasd tovább
Minden odavan (2013) / Dermesztő mélység (2012)
írta Nikodémus
Egy sima, egy fordított, nem lepődünk meg: a bizonyára ezernyi érdektől egyszerre mozgatott Hollywoodban minden nagyobb irányzat idővel kitermeli saját antitézisét. Így van ez mostanság, a szuperhősök világmegmentő grasszálásának idején is. A tét gigászi, a fegyverek hatalmasok és csillogók, a lépték lélegzetelállító. Akinek azonban csömöre van már ettől, annak jó szívvel ajánlom a minimalista túlélőfilmek két legújabb gyöngyszemét: J.C. Chandor Minden odavan-ját és Balthasar Kormákur Dermesztő mélység-jét.
Robotzsaru (RoboCop)
Az eredeti filmről itt esett szó.
Eljutottunk oda, hogy nem érdemes azon pityeregni, hogy ebből vagy abból a klasszikusból remake-et készítenek. A stúdió és a producerek által kigondolt magyarázatok közül csupán egyetlen lényeges dolgot lehet kiemelni: A pénzt. Az eredeti film kedvelői pedig egyet tehetnek, ha mégis leülnek megtekinteni a modern verziót: megpróbálni elhessegetni az előtörni akaró emlékeket, bevillanó képeket és elkerülni az összehasonlítást. Erre kellene törekednie a galád ötletgazdának, illetve a forgatókönyvíróknak se azért kellene zsebre vágni a kialkudott fizetést, hogy szorgosan jelenetről jelenetre mindent bemásolnak a történetbe. Alapvetően pozitívum, hogy az MGM nem törekedett arra, hogy lemásolják Paul Verhoeven filmjét, inkább egy szórakoztató popcorn-akciót akartak. Ejj, mintha Michael Keatont az MGM vezéréről mintázták volna, aki vígan üldögélt asztala mögött és hanyagul benyögte, ami éppen eszébe jutott: Legyen modern. S lőn! Olvasd tovább
A nő (Her)
A net erős befolyással van a kapcsolatok kialakulására és változására a mai világban. Sokan már csak úgy tudnak közlekedni, ha telefonjukon épp heves diskurzust folytatnak valakivel. De facebook generáció azzal is beéri, hogy otthon a monitor előtt körbeszélgetést folytasson ismerőseivel, így számukra feleslegessé válik a személyes találkozó.
Nem most kezdődött a jelenség. Néhány évvel ezelőtt valamelyik riportműsorban egy férfi lelkesen ecsetelte, hogy nincs szüksége arra, hogy hús-vér emberekkel találkozzon. Nem hiányzik neki, hogy szemtől szemben beszélgessen másokkal, épp elég, hogy az internet világa. A világhálón több olyan barátra tett szert, akikkel mindent meg tudott vitatni és még a legféltettebb titkait is megosztotta velük, erre pedig a való életben nem volt példa. Tehát sokkal jobb a netes univerzum, ahol minden vágyát kiélheti és rengeteg barátja van. Bizony, temérdek hozzá hasonló személy éli mindennapjait egy sötét szobában, begubózva a saját maga által tökéletesnek vélt világban. Olvasd tovább
Jack csónakázni megy (2010)
írta Nikodémus
Önmagán túlmutató kulcsjelenet: Jack (Philip Seymour Hoffman) barátaival és reménybeli kedvesével, Connie-val (Amy Ryan) egy négyesrandi vacsorájának előkészítéseként önfeledten vízipipáznak. A merészebbek egy-egy csíkot is felhúznak, ám a könnyed bódulatot keresztülhasítja a füstjelző éles szirénája. Odaégett a vacsora, és az idill pillanatok alatt széttörik. Nem akarom túldimenzionálni a dolgot, de Philip Seymour Hoffman február eleji halálának tükrében első (és most már tudjuk, egyetlen) rendezésének, a Jack csónakázni megy című filmnek ez a jelenete bizony szívszorítóvá erősödik.









