1

Jack csónakázni megy (2010)

írta Nikodémus

2014-02-jack-goes-boating-01

Önmagán túlmutató kulcsjelenet: Jack (Philip Seymour Hoffman) barátaival és reménybeli kedvesével, Connie-val (Amy Ryan) egy négyesrandi vacsorájának előkészítéseként önfeledten vízipipáznak. A merészebbek egy-egy csíkot is felhúznak, ám a könnyed bódulatot keresztülhasítja a füstjelző éles szirénája. Odaégett a vacsora, és az idill pillanatok alatt széttörik. Nem akarom túldimenzionálni a dolgot, de Philip Seymour Hoffman február eleji halálának tükrében első (és most már tudjuk, egyetlen) rendezésének, a Jack csónakázni megy című filmnek ez a jelenete bizony szívszorítóvá erősödik.

Jack Goes Boating

S nem csak azért, mert a sokak életét tönkretevő tudatmódosító szer előkerül, hanem elsősorban azért, mert mindez teljes, már-már megdöbbentő természetességgel történik. Filmünk kisrealista miliőjéből persze nem lóg ki, és illeszkedik hőseinek karakterrajzához is: Hoffmant bármennyire is kaméleonszínészként ismerjük, rendezése mégiscsak felmutatja annyi karakterének közös pontját: az embert, akiben nem stimmel valami, s hiába keresi a megbékélést, nem, vagy csak nehezen talál rá. A nyughatatlanság ezúttal egy hétköznapi kisember jelmezét ölti magára, aki épp csak elkezdi felfedezni, hogy a napi rutinnál és az idegnyugtatóként használt reggae-muzsikánál távlatosabbra is kalibrálhatná vágyait. Nem lecsúszott alak ő, hiszen limuzinsofőrként dolgozik egy helyi cégnél New York kékes-szürkés, olykor napfényes utcáin, s munkatársa, egyben haverja, Clyde (John Ortiz) épp most próbálja rávenni, hogy győzze le végre félszegségét, és ismerkedjen meg valakivel. Clyde és felesége, Lucy (Daphne Rubin-Vega) készséggel segítenek megtalálni a megfelelő lányt Jacknek, aki el is érkezik, hősünk pedig nagyon szerelmes lesz: úszóleckéket vesz (a film címében kifejezett esemény kedvéért) és főzni tanul.

2014-02-jack-goes-boating-03

Hoffman nemcsak színészetében, rendezésben is az apró gesztusok mestere, aki elsősorban erre építi alakításait, s ezúttal filmjét is. Hétköznapi, bumfordi embereket látunk életszerű szituációkban, szívvidámítóan kacagtató, mégis keserédes jelenetek során át. A dialógusok életszerűek, itt-ott viccesek, de nem fulladunk meg a röhögéstől, Hoffman filmje a csendes humort működteti. S miközben kisebb-nagyobb mosolyainkat eleresztjük, lassan, nagyon lassan épül bennünk a baljós előérzet. Hoffman kitűnően érzékelteti karakterének ezt a vonását: hiába a szelíd kivirágzás, a naivitásig menő tisztaság, egyre közelebb kerülünk ahhoz a mondathoz, hogy ennek nem lehet jó vége. S ekkor következik az imént már tárgyalt kulcsjelenet. A Jack csónakázni megy ezen a ponton sem lép ki önmaga addigi hangvételéből, de őszintesége most már fájó – inkább elfordítanánk fejünket.

2014-02-jack-goes-boating-04

A finálé végül ugyanolyan keserédes, és kegyetlenül valóságos, mint maga az egész film, noha annyi fény megcsillan rajta, hogy reménykedhessünk: a két, súlyos múlttal terhelt főszereplő végre révbe érhet egymás oldalán. Úgy tűnik, Philip Seymour Hoffmannak ez nem adatott meg. Nyugodjék hát békében, ha már életében mindvégig saját démonaival harcoló, nyughatatlan ember volt.

Egy komment

  1. Nemrég néztem meg. Nem vagyok szinkronellenes, de ezúttal talán jobb lett volna, ha a feliratos változatot látom, mert így nem volt az igazi.
    Mindenesetre látszik, hogy Seymour odafigyelt más rendezők munkájára és tudott egy lassabb folyású filmet készíteni, amely nem fullad unalomba, de engem nem nyűgözött le igazán. Szerintem Seymour következő rendezése már jobb lett volna, de ezt sajnos már soha nem tudjuk meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *