Aaron Eckhart

Már az Underworld sem akart és nem is tudott más lenni, mint szórakoztató akciófilm némi horror és fantasy beütéssel. Tehát ha a franchise nevét emlegeti valaki nagyjából be lehet lőni, hogy mire számítsunk. Így amikor közhírré tették, hogy az Underworld alkotói kezei között formálódik az Én, Frankenstein képregény mozis verziója mindenki tudta, hogy milyen magasra tegye a lécet. Tulajdonképpen nem történt más, minthogy a vámpírokat és a vérfarkasokat vízköpőkre és démonokra cserélték, a dögös Kate Beckinsale helyett pedig kaptunk egy kigyúrt Aaron Eckhartot. Már azon sincs mit csodálkozni, hogy a történetben két faj vívja örök háborúját az emberek tudta nélkül, nyilvánvaló, hogy koppintással van dolgunk. Eckhart nem más, mint Victor Frankenstein teremtménye és amikor rádöbben, hogy a sötétség és fény gyermekeinek háborújából ő sem maradhat ki, még morcosabb lesz és egy pár tucatnyi év alatt afféle önképző kör keretein belül megtanulja hogyan tudja megvédeni magát. A démonok pályáznak a holtak testrészeiből feltámasztott, Adamnek nevezett alakra, mivel kulcsfontosságú szerepet játszana alaposan kifundált tervükben. Mire kell számítani? A színészeknek nem kellett túlerőltetniük magukat, dacos és kemény arckifejezéssel merednek maguk elé és amit a díszletesek könnyen leamortizálhatónak építettek azt bizony amit lehet, el is pusztítanak. Nem finomkodnak a karakterek egymással, alig várják, hogy előkaphassák fegyvereiket, buzog bennük a tettvágy. A film erénye lényegében ebben rejlik, nem ragad le a főhős huzamosabb ideig egyetlen szobában vagy helyen sem, néhány egyszerű, buta mondat után máris továbblépünk egy újabb helyszínre. Stuart Beattie író a Holnap, amikor elkezdődött a háború ausztrál Vörös hajnal másolattal próbálta ki magát a kamera másik oldalán és már ott lehetett látni, hogy az újonc direktor szereti az akció irányába terelni a történetet. Nincs ez másképp az Én, Frankensteinben sem, minden lehetőséget megragad, hogy kamerájával ide-oda mozogjon és temérdek démonivadékot elpusztítson. Ha választani kellene, hogy az effektek vagy Yvonne Strahovski szolgáltatták a szebb, jobb látványt, akkor a szőke hölgyre tenném a voksom, ugyanakkor abszolút nem lehetett elhinni, hogy egy tudós szaktekintélyt játszik, viszont nem próbálták erőltetni, hogy romantikázzon. A film ugyan eléggé buta, de kellőképpen szórakoztató, kár, hogy ennyire komolyan vette magát. 60 %. Olvasd tovább →