A feketék jogainak sárba tiprása, illetve állatokként való kezelése egy soha el nem feledhető, fájó pont az amerikai történelemben. A szolgasorsról rengeteg produkció született, bemutattak mindent amit csak lehetett, sokan mozgókép formában sírták el bánatukat és megannyi rendező film formába öntött nyílt levéllel mondta meg a magáét. Újat a témában nemigen lehet bemutatni vagy éppen elmesélni. Próbálkozni ettől függetlenül lehet, hiszen nem kell feltétlenül újdonsággal előrukkolni, ahhoz, hogy a közönség egy idő után folyamatosan zsebkendője után kapkodjon vagy éppen a The End alatt ne felállva tapsoljon, hanem leboruljon az alkotás előtt. Nemrég Lee Daniels mutatta be egy Fehér Házban dolgozó komornyik szemszögén keresztül, hogy miképp formálódtak az évtizedek és ezzel együtt a feketék jogai pályafutása során. Azonban rendezése nem volt több, mint egy átlagos történelemóra, aminek a végén már igencsak várjuk a kicsengetést. Olvasd tovább
kritika
47 Ronin – írta Mini Me
A 47 ronin története megegyezne Japán történetével?
Milyen magasztos és pátoszos felvezetése ez egy olyan filmalkotásnak, ami valós események észvesztően „elfantáziált” adaptációját fogja a következő majd 2 órában a vásznon megmutatni. Mondhatni nagy várakozások előzték meg a filmet, amely többszöri csúszással, kisebb-nagyobb cirkusszal a forgatás közben, de végül elérte a mozikat. Bárcsak csúszott volna még egy évet és csinálták volna meg rendesen. Egy ilyen történet, amely megtestesíti a szamuráj hagyományok legbensőbb emlékezetét és hagyományait megérdemelte volna, hogy Akira Kuroszava klasszikusa vagy akár Edward Zwick filmjének nyomdokaiba lépjen, ehelyett azonban új léptéket teremtett. A hogyan degradáljuk le a történelmet, posványos, látványorientált, giccstengeres mesévé szintet érte el. Olvasd tovább
A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street)
Az amerikai álmot sokan hajszolják, többen megpróbálták több-kevesebb sikerrel a vásznakon is bemutatni, értelmezni a kifejezést. De valójában ez a közhely nem jelent más, mint azt, hogy valakinek a zsebe tele van dollármilliókkal. A ropogós bankjegyek segítségével bármit el lehet érni. Az eszmét tavaly két úriember is sajátos módon közelítette meg. Kiderült, hogy Michael Bay-nek van humorérzéke, ráadásul képes saját magát (filmjeit) kifigurázni. A Pain & Gainben testépítők törvénytelen úton jutottak nagyobb összeghez, amiből megvalósították az általuk elképzelt, tesztoszterontól és önimádatuktól fűtött amerikai álmukat, ami végül csak kipukkant, mint egy lufi. Martin Scorsese pedig Jordan Belfort kábszerekkel telített életén visz minket végig, aki szintén elkövetett néhány nem éppen legális cselekedetet. Olvasd tovább
Stalingrad (2013)
A sztálingrádi csata a történelem egyik legvéresebb, legkegyetlenebb, legkeményebb ütközete volt, amit nem túlzás, ha mészárszéknek jellemezzük. Egy irgalmatlanul nagy hentesüzemnek. Két diktátor serege küzdött egymással, nem igazán minden egyes talpalatnyi földért, hanem emeletről emeletre, szobáról szobára folyt az öldöklő küzdelem. Az orosz filmiparban néhányan úgy gondolhatták, hogy most meg kellene már mutatniuk, hogy ők is tudnak kiemelkedő művet készíteni erről az összecsapásról, hiszen leginkább Az ellenség a kapuknál, illetve az 1993-as német Stalingrad ugrott be az embereknek. És ez nem mehet így tovább! Nos, maradjunk annyiban, hogy Fjodor Bondarcsuk rendezése nem fog hivatkozási alapként szolgálni a jövőben. Olvasd tovább
Walter Mitty titkos élete (The Secret Life of Walter Mitty)
Ki ne ábrándozott volna már életében? Fantáziálgatunk, álmodozunk, elmerengünk talán egy ital mellett, elalvás előtt vagy amíg várunk a buszra. Nincs ezzel semmi baj, egészen addig, amíg nem csinál hülyét magából az ember.
Walter Mitty (Ben Stiller) első ránézésre szürke, unalmas figura, akivel az ég világon semmi nem történik. Abszolút semmi. Eseménymentes életet él. Viszont gyakran fantáziálgat, aminek következtében hosszan mered maga elé, ezzel okot adva arra, hogy sokan kiröhögjék. Egy ismert magazinnál dolgozik valahol az alagsorban, a negatívokkal foglalkozik, ami ugyan fontos meló, de az új főnök mégis lenézően viselkedik vele. Olvasd tovább
A komornyik / Diana (2013)
írta Nikodémus
Hollywoodban jól bejáratott Oscar-vadász zsáner az antirasszista melodráma és az életrajzi film, nem csoda, hogy minden évben akadnak szépreményű versenyzők e két műfajban. Az idei stúdiófilm-felhozatal azonban nem sikeredett túl erősre, mi több, A komornyik és a Diana csúnyán alulmúlta az amúgy sem túl magas várakozásokat.
Szerinted mi volt az év….?
Még egy-két hét és mi is jelentkezünk listával, hogy szerintünk idén mely filmek voltak a legjobbak. Addig is megkérdezünk titeket, hogy szerintetek mi volt az idei
legjobb akciófilm
legjobb horror
legjobb vígjáték
legjobb dráma
legjobb sci-fi
legjobb fantasy
legjobb romantikus film
képregényfilm
remake
folytatás
és
melyik előzetes és poszter tetszett a legjobban, illetve mi volt 2013 legnagyobb csalódása?
Tini Twin Peaks – Hemlock Grove S01 (2013)
Az idei évben sajnálatosan sok általam követett sorozat ért véget vagy zuhant nagyon a szememben minőség tekintetében, így maradt időm bepróbálni pár újoncot. Nagyon szeretem a misztikumot és a horrort, szóval az egyik választásom magától értetődően a Netflix saját gyártású friss szériájára, a Hemlock Grove-ra esett. Hát nem bántam meg.
A helyszín a szokásos random amerikai kisváros, ahol egy teliholdas éjszakán bestiális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy középiskolás lányt. Ez a kiindulópont, a sorozat fő kérdése és fókusza a gyilkos kilétének felfedése, az utána való nyomozás. Zömében két család tagjai a főszereplőink, az egymást kevéssé szívlelő Godfrey-k és Rumancekek, a húzónevek között pedig ott találjuk Dougray Scottot és a még mindig elképesztően gyönyörű Famke Janssent. Olvasd tovább
Az ember gyermeke (Children Of Men, 2006)
írta Nikodémus
A hollywoodi filmipar kacskaringós története során talán először volt menő akkoriban a “realizálás” (nem függetlenül az első normálisan végiggondolt és profin kivitelezett munkától), s az álomgyárban (milyen ironikus) boldog-boldogtalan nekiállt “valóságközelivé” tenni projektjeit, jött is a földhöztapadt titkosügynök, képregényhős, fantasy, minden. S itt ez a film, melynek műfaja elvben a legelrugaszkodottabb lehetőségeket kínálja, s mégis, mint Clive Owen zoknija, ragad az egész az anyaföld sarától. Az ember gyermeke úgy vegyíti a rögvalót a csodával, ahogy nagyon kevés film (mondjuk A messzi dél vadjai még). Igen, Alfonso Cuarón nem misztikumot, nem varázslatot vagy mágiát kevert sajátos ízű főzetéhez, hanem csodát.
Röviden: Lovelace
Ha valós történet alapján forgat valaki filmet az nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak végigviszi a nézőt az adott szituáción. Kell bele valami plusz, ami megfogja a nézőt és ne csak egy tévés dokumentumfilmnek tűnjön. Az életrajzi alkotásoknál szintén muszáj valami többletet kínálni, el kell érni, hogy ne az jusson eszünkbe megtekintése során, hogy elég lett volna, ha csak átfutjuk a wikipedia idevonatkozó részét. Linda Lovelace legenda a pornóiparban, akinek nagy szerepe volt a Mély torok felnőttfilm gigasikerében. A nő nagy tehetség volt, könnyen ki lehet találni, hogy mi volt a specialitása. Azonban férje túlságosan erőszakos volt vele, kvázi úgy akarta rendezni pénzügyeit, hogy nejét kényszerítette bele durvábbnál durvább helyzetekbe, majd Lovelace megelégeli az elszenvedett megaláztatásokat, a szexrabszolgaságot és hátralévő élete során a feminista mozgalom aktivistájaként dühönghette ki magát. Pont. Az életrajzi alkotás is ennyit mesél el, nem többet. Amanda Seyfried ismét mereszti a szép nagy szemét, egyebet nem tud hozzátenni a produkcióhoz. A dicséret inkább azokat illeti, akikről általában meg szoktak feledkezni, a kosztüm-és sminkrészleg remek munkát végzett. A 70-es évek megidézése tényleg hangulatos lett, a ruhák és a hajviseletek, illetve Peter Sarsgaard pornóbajusza az igazi főszereplők. Éppen ezért szomorú, hogy Rob Epstein és Jeffrey Friedman ebbe a közegbe egy unalmas történetet tudott beleerőltetni. Semmit nem tudnak hozzáadni, amit egy gyors „guglizás” után ne találnánk meg. A rendeződuó meg sem próbálta drámaivá tenni a nehéz helyzeteket, illetve a karakterekkel is mostohán bánnak. Hogy mást ne mondjak a címszereplői szüleit játszó Sharon Stone-nak és Robert Patricknek annyit kellett tenniük, hogy egymást mellett üldögélve nézik a tévét. Olvasd tovább
Az éhezők viadala: Futótűz (The Hunger Games: Catching Fire)
Az előző részről Koimbra itt írt.
„Panem mindörökké” – olvassa Katniss a körzetekben a magasztos beszédeket a Kapitóliumról és annak dicsőségéről. Habár a szónoklatok Snow elnök munkásságát és a diktatórikus világot éltetik, a lány arcán nem látni a lelkesedést. Tudja, hogy mit várnak el tőle, szerettei és a nép érdekében muszáj előadnia a színjátékot, de egyszerűen nem jó színész, képtelen úgy viselkedni, ahogy a hatalom elvárná tőle. Tudat nélküli, érzelemmentes bábként irányítanák és az elnök nagy veszélyforrást lát benne. Az emberek példaképként tekintenek rá, úgy érzik, hogy a változás szele lengi be Panemet, az elnyomásból és szegénységből Katniss jelentheti a kiutat.
Jégvarázs (Frozen)
Közeledik a karácsony és az év végére elfáradt ember lassan sóvárogni kezd a fenyőfa illatára, a bejglire, arra, hogy a jó meleg szobában a családja körében legyen és az ablakon át gyönyörködjön a fehér, puha hullapelyhesben. Ilyenkor bármilyen téli, mikulásos, állatos zsé-kategóriás filmre lecsapunk a tévében főleg az ünnep hangulata miatt, hiszen mi is lehet jobb, mint ezredjére megnézni A Reszkessetek betörőket vagy a Jégkorszakot (úgysem kapcsolsz el, ne tagadd)? Nos, szaladj el a moziba, nevess egy jót a Disney legújabb egész estés 3D-s animációs filmjén, a Jégvarázson (Frozen, 2013), hogy valami újdonság is érjen, s elkönyvelhesd, ez az a mese, ami nemsokára kiüti Shreket a karácsonyi főműsoridőből.









