Az ember gyermeke (Children Of Men, 2006)

írta Nikodémus

A hollywoodi filmipar kacskaringós története során talán először volt menő akkoriban a “realizálás” (nem függetlenül az első normálisan végiggondolt és profin kivitelezett munkától), s az álomgyárban (milyen ironikus) boldog-boldogtalan nekiállt “valóságközelivé” tenni projektjeit, jött is a földhöztapadt titkosügynök, képregényhős, fantasy, minden. S itt ez a film, melynek műfaja elvben a legelrugaszkodottabb lehetőségeket kínálja, s mégis, mint Clive Owen zoknija, ragad az egész az anyaföld sarától. Az ember gyermeke úgy vegyíti a rögvalót a csodával, ahogy nagyon kevés film (mondjuk A messzi dél vadjai még). Igen, Alfonso Cuarón nem misztikumot, nem varázslatot vagy mágiát kevert sajátos ízű főzetéhez, hanem csodát.

Olyan csodát, melyet ezekben az időkben hajlamosak vagyunk cukormázzal bevonni, megszépítve a tényt, hogy szülés és születés bizony nem szép dolog, főleg ha arra a mocskos világra kell eljönni, amit a film bemutat. S ez a világ ugyan disztópia, ám valószerűsége megrémít. Theo (Clive Owen) kávéért megy a sarki bárba, miközben a híradó friss híreit bámulja mindenki: meghalt a Föld legfiatalabb embere, a 18 éves Diego Ricardo. S hogy miért lesújtó ez a hír? Évtizedek óta nem születik egyetlen gyermek sem, a világméretű meddőség okát pedig senki sem tudja megmagyarázni. Theo megkapja napindítóját, kibattyog vele az utcára, s épp töltené bele a bélést, amikor az üzlet felrobban. Mindez három snittben, két vágással. Hatásos kezdés, az biztos: akkorát szól, hogy még sokáig cseng belé a fülünk. A szívünk meg csak egyre sajdul attól, amit látunk: egy életfeltételeit és természeti kincseit felélő, felelőtlen emberiséget, aki karanténba tereli felebarátait, és ha a címkézés ellen valaki fellázadna, simán lepuffantja. Merthogy 2027 Angliájában kétféle ember van: bennszülött és bevándorló. Előbbit megtűrik, utóbbit üldözik, rendőrállami módszerekkel. Theo volt felesége (Julianne Moore) révén újra kapcsolatba kerül egy földalatti szervezettel, s máris kész a baj: hamis papírokat kérnek tőle, majd azt, hogy egy kislány viszontagságokkal teli útját testőrként vigyázza. És Theo eléggé kétségbeesett ahhoz, hogy ezt némi vonakodás után elvállalja.

Sajátos roadmovie kerekedik tehát hamarost történetünkből, melyben soha nem tudhatod, ki a következő áldozat, mégis karfát szorongatva reménykedsz abban, hogy végül mégiscsak sikerül a misszió. A tét ugyanis nem kicsi, hiszen a kislány babát vár. Ahogy hősünk döbbenten maga elé motyogja a vastagon (kétféleképpen is) szimbolikus tehenészet-pajtában: ez egy csoda. Mivel Cuarón nem arról híres, hogy az ilyesféle effektusokat valamiféle deus ex machinaként a sztori felfordítására és helybenhagyására használja, csodánknak megvannak a teljesen logikus következményei: például az, hogy a gerillák saját politikai céljaikra akarják használni, s így menekülni kell előlük is. Owen kitűnően hozza a “különösen rossz napom volt” átlagemberét, miközben finom gesztusokkal érzékelteti jellemfejlődését: a küldetés felvállalását, a fokozatosan megkeményedő elszántságot, s végül megérését az áldozathozatalra. Kettősük Julianne Moore-ral szépen működik, közös múltjuk elejtett darabkáiból egy külön filmet össze lehetne hozni. Michael Caine fergeteges Jasper, a társadalomból kivonult hippi édes-bús szerepében, s amit akkor még nem ért Theo, ő már véghezviszi: odaadja életét a célért, melynek kimenetele az adott ponton még egyáltalán nem biztos. E fojtogató bizonytalanság a kulcsa a film hatásmechanizmusának: nem tudjuk, sikerülhet-e átvinni “a szerelmet a túlsó partra”, csak iszonyúan szorítunk érte.

Az ember gyermeke nézőre gyakorolt hatását erősíti továbbá az is, amit amúgy minden, a filmről szóló írás elején szoktak citálni: a különleges filmnyelvi eszközöket. Cuarón dokumentarista hangvételben, Emmanuel Lubetzky szemcsés, mégis halálpontos képeivel, elképesztően hosszú snittekben forgatta le alkotását, a technikai újítások azonban (köztük az azóta legendássá lett kocsibelsős jelenet) mind a mondanivalót szolgálják: hogy minél intenzívebben átéld szereplőink útját. Cuarón minden részlete figyel: Jesper kalyibájában hippizene szól, régi relikviák figyelnek a falakon, s amikor Theo ismerőséhez megy a papírokért, feltűnik a Battersea Power Station épülete, ami a Pink Floyd Animals-ének borítójáról lehet ismerős (még a disznó-lufit is kiszúrhatod, ha figyelsz). S hogy a prog-rockos párhuzam nem véletlen, érdemes fülelni a kísérőzenét: a King Crimson In the Court of the Crimson King-je szól. Odabenn pedig többek között Michelangelo csonka Dávidjának és Picasso Guernicájának társaságában folyik a csevegés.

Habár egy derűs jelenetben el is vicceli a dolgot, Az ember gyermeke – a harmadik Harry Potterhez vagy az idei Gravitációhoz hasonlóan – tulajdonképpen egy (újjá)születéstörténet, ezúttal bibliai köntösben, elgondolkodtató párhuzamokkal. Túl a szaloncukron, a fenyőillatú otthon-melegen és a rendszerint csak ekkor eszünkbe jutó áljótékonykodáson, Az ember gyermeke kegyetlen tükröt tart elénk: a nyugati társadalom képmutatását vágja arcunkba. Annyira sem becsüljük az életet, hogy szállást nyújtsunk neki, s ha van is egy látomásszerű, áldott pillanat (amikor felsír a kisded), az első lövés összezúzza, és a viharvert kompániának tovább kell menekülnie az ismeretlen felé. Hiába azonban minden kitaszítottság, nyomor és szenvedés, a csendben lángra gyúlt remény elpusztíthatatlan, csakúgy, mint két évezreddel ezelőtt.

Mert ember született erre a világra.