New York, Los Angeles, San Francisco – mindenhol virágzik a bűn és gyakorlatilag akárhol játszódhatna zsarus sorozat, esetleg film, de csak kevés producernek jut eszébe Chicago. Pedig a legtöbb embernek a bűn városa, illetve Al Capone ugrik be elsőre róla, meg amúgy is megvan a maga sajátos hangulata, sőt gyakran emlegetik itthon is egy-egy eset kapcsán: Ez tiszta Chicago. A tavasz (szerintem) legjobb sorozata a The Chicago Code volt, sajnálatos, hogy a a tömegek nem haraptak rá, pedig pedig kihozta magából, amit ki lehetett. De nézzük a jó oldalát: nem tudták elcseszerinteni, a 13 rész után már biztos, hogy folytatják, így később nem tudunk panaszkodni rá, hogy leült a hangulat, eltűnt az atmoszféra.
Atkakukac1989 küldte be az alábbi kritikát, köszi!
Miért az év legjobbja? Sokunkban merülhet fel az alábbi kérdés? Talán, mert benne van Ryan Gosling és mert az ő színészi játéka többet ér ebben a filmben, mint más aktorok egész pályafutása. Aki nem hiszi, nézze meg mindenképpen jelen alkotást mert, ha visszagondolunk Ryan karrierjére 30 év múlva, ez biztosan még mindig az egyik csúcspontja lesz. Minimalista játékával (tulajdonképpen kicsit eltúlozva a semmivel) adja hozzá azt a pluszt karakteréhez, ami jelen esetben telitalálatnak bizonyul. Ezen kívül a film megidézi mindazt a szellemet, amiért az ember még manapság is bolondul a 70-es 80-as évek filmjeiért. Ez a legnagyobb tisztelet amit egy film adhat egy korszak iránt (utoljára a Rango tett hasonló főhajtást a western zsáner előtt).
Johnny English, az MI-7 fantázianevű (nyilvánvaló utalás az MI-6 nevű brit hírszerzésre) angol hírszerzés kiváló kémje – volt, egészen 6 évvel ezelőttig.Legutóbbi kalandja után, amikor John Malkovich-csal akasztotta össze a bajszát, elismert titkosügynökké vált. Ám egy balul elsült afrikai küldetés során lefokozták, és English a távoli Tibetben keresett menedéket, hogy lelki békéjét meglelje.
Rowan Atkinson-ra sok mindent lehet mondani, de azt, hogy unalmas, biztosan nem. Fekete Viperaként színtiszta angol humorral borzonghattunk poénjain, majd a gumiarcú és enyhén infantilis Mr. Bean-ként világhírűvé vált. James Bond-paródiaként indult a Johnny English, amely 2003 egyik legjobb kémvígjátéka lett. A közönség imádta, a kritikusok kevésbé, köszönhetően az altesti poénokkal teletűzdelt játékidőnek, a végtelen kiszámíthatóságnak és a klisék halmazának. Ez azonban nem tántorította el az alkotókat attól, hogy nyolc év után újra hadba küldjék Őfelsége egyik legcikibb ügynökét. Merész húzás ennyi idő elteltével újra harcba hívni egy, valljuk be, kritikailag nem túl sikeres karaktert.
A távoli jövőben csupán kis elszigetelt csoportok élnek a végtelen sivatagban. Túlélésüknek két feltétele van: az olaj, és hogy meg tudják védeni magukat a környéken cirkáló motoros rablóbandáktól. Max, a magányos hős vállalja, hogy megvédi az egyik közösség olajszállítmányát, mert ha segít biztonságos helyre eljuttatni a tartálykocsijukat, annyi benzint kap, hogy elhagyhatja ezt a poklot. A Mad Max 1979-es bemutatója után 2 évvel érkezett a nagysikerű film folytatása. Nehéz kiemelni egy részt a Mad Max trilógiából. Főleg az első két rész az, ami egyértelműen rászolgált a klasszikus jelzőre. Számomra a második rész a széria legjobb darabja. Az első Mad Max filmben megismerhettük a főszereplőt, egy amolyan eredettörténetet kaptunk, amelyből kiderül, hogy hogyan lett a szerető apából és férjből egy brutális, magányos csendes országúti harcos. Itt már ezt a Maxet láthatjuk viszont, Max viselkedése karaktere olyan, mint ha egy régi vágású cowboy volna. Megpróbálja megvédeni a kis csapatot, a rájuk támadó barbároktól.
Kathryn Bolkovac amerikai rendőrnőnek pont kapóra jött, hogy békefenntartóként elmehet Boszniába, ami éppen próbált kigyógyulni a háború okozta sebekből. Az országba érve hamarosan szembesül a helyi rendőri erők hozzáállásával, hiába nyugodtak le valamelyest a kedélyek, az etnikai ellentétekkel és hosszú ideje uralkodó utálatokkal nem lehet mit kezdeni. Ha valaki például muszlim arra maximum egy ráköpnek egy adagot, de egyébként nem érdekel senkit, hogy mi lesz vele. Bolkovac lelkiismeretesen próbálkozik, hisz végső soron segíteni jött és erőfeszítéseire felfigyelnek, mondhatni előléptetik. Hamarosan rájön, hogy a környéken virágzik az embercsempészet, főleg a szexkereskedelem, a rendőrök nyakig benne vannak és a kéksapkások is nyakig benne vannak az ügyletekben. Egy fecske nem csinál nyarat, tartja a mondás és Bolkovacra felettébb igaz. Az ügyben támogatói, segítői alig akadnak, ugyan akad egy-két ember a felső szintekről, akik mellette állnak, ám ők inkább passzív szemlélőként veszik ki részüket, csak lelkesítő szavakkal tudnak szolgálni. Az elszánt amerikai rendőrnőt küldik előre a csatasorba, aki bősz tigrisként küzd a tehetetlen meggyötört lányokért. Egyedül az árral szemben, úgy kell megtennie minden lépését, hogy kollégái ne tudjanak róla, ráadásul ha szerez is bizonyítékot, akkor csak a helyiek kezén csattanhatna a bilincs, mivel a békefenntartók a diplomáciai mentesség kényelmét élvezik. Falakba ütközik és falak veszik körül, a felettesek pedig behunyják a szemüket, nem érdekük, hogy beismerjék a nő állításait, megrendülne a nemzetközi közösség hite és a bevétel is csökkenne. A fránya pénz, mert hát a békefenntartók jelenléte is milliókkal növeli egyesek bankszámláját. Nem csak a főhősnőn, de a nézőn szintén eluralkodhat a kétségbeesés és a kilátástalanság alagútjában csak néha csillan fel a fény, de elég hamar ki is huny, ráadásképp a kereskedelmet űző jelvényesek egy idő után már szinte nyíltan Bolkovac képébe röhögnek. Mivel a produkció nem kapott túl nagy figyelmet köszönhetően a gyér marketingnek (vagy esetleg néhány fejes közbenjárásának?), így Rachel Weiszt sem fogják jelölni alakításért díjakra, pedig megérdemelné.
A Végső állomás első része pont jó helyen volt méghozzá jó időben, az éppen lecsengő tinihorror mizéria farvizén osont be a mozikba és szedte meg magát alaposan. Mondhatni megérdemelten kasszírozott, hiszen sikerült élvezhetőség, valamiféle izgalmat csempészni az egykaptafára készülő sorozatgyilkosos tinithrillerekbe. Ráadásul a legjobb tettest mutatta fel: a Halált. Megfoghatatlan, elkerülhetetlen, de meg lehet próbálni kiszúrni vele, amit azonban érthető módon nagyon nem szeret. Freddy Krueger is nagyokat nézett, ha valakinek sikerült kibabrálnia vele és Jason is bizonyára erősen pislogott maszkja mögött, mikor macheteje csak az üres levegőt csapdosta, majd úgy tűnt, hogy végleg sikerült végezni ezen „jóemberekkel”. Ők cenobitástúl Chuckystúl együtt mindig visszatértek bizonyos időközönként, mert hát egy horrorikont nem lehet csak úgy elpusztítani, megsemmisíteni. A pár millió dolláros profit reményében nem nyugodhattak, még a jó öreg Jigsaw is talált módot arra, hogy halála után tovább folytassa „elmés” játékait. Az újabb rókabőr tipikus esete, ahol egy-két rész után már ténylegesen is csak a kínzásokra és a patakvérre koncentráltak.
Conan Robert E. Howard tollából született, az eltelt évtizedek alatt írott formában számos történetet követhette nyomon a kalandra éhes közönség. Majd a nyolcvanas évek elején a többszörös Mr. Olimpia, Arnold Schwarzenegger játszotta el a kőkemény, hallgatag barbárt a vásznakon. Tökéletesen passzolt hozzá a szerep, hatalmas izomzattal rendelkezett és gyakorlatilag bárki elhitte róla, hogy ő Conan és még csak beszélnie sem kellett túl sokat. Az Osztrák Tölgy ekkor már Hollywood kapuit döngette, ezzel a szereppel pedig sikeresen át is szakította azokat és meg sem állt, amíg a csúcsra nem jutott. A második részt követően nagyon szerették volna rábeszélni még egy felvonásra, ám Arnie szakított a B filmekkel (mert hát akárhogy nézzük, a Conan bizony erősen benne volt a B kategóriában) és miután De Laurentiis producerrel nem szándékozott megújítani a szerződését inkább más irányba indult. A harmadik rész forgatókönyvét nem rakták be egy sötét fiók mélyére, hanem átdolgozták, szóltak Kevin Sorbonak és leforgatták a Kullt. Éveken keresztül próbálkoztak egy új filmmel, rengeteg író pátyolgatta a forgatókönyvet, több rendező is megfordult a projekt környékén, sok színész neve merült fel, míg végül hozzáláthattak a forgatáshoz.
A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van.
Annak ellenére, hogy az I Love You, Philip Morris meleg komédia nem teljesített valami fényesen a kasszáknál és még a film sem volt igazán szórakoztató a rendezőpárost megdobták laza 50 millió dollárral, kerítettek néhány ismert színészt és hagyták, hogy leforgassák az Őrült, dilis, szerelmet. Steve Carrell és Julianne Moore egy házaspárt játszanak, előbbi egyik este csak úgy váratlanul bedobja a „Válni akarok!” szöveget. A férfi egy közeli vendéglátó egységben köt ki, ahol ízesített vodkába próbálja fojtani bánatát és folyamatosan ismételgeti azt a nevét, akivel neje csúnyán megcsalta. Némi idő után gyakorlatilag mindenki kívülről fújja, hogy mi történt vele, ezért esik meg rajta a nőfalót alakító Ryan Gosling szíve. Felkarolja hát Carellt, hogy kikupálja miként kell (vagyis kellene) a nőket meghódítani. A szereplőgárda tuti választás volt, Carell a 40 éves szűzben látott formáját hozza, sőt a csajozása is mintha onnan lett volna átemelve. Gosling láthatóan már a Drive-ra készült, így számára talán pont kapóra jött, hogy egy kockahasú macsót kellett megformálni és bizonyára jót tett, hogy vidám közegbe került a Blue Valentine után. A film nagy baja, hogy túlságosan hosszú, közel két óra és nem sikerült megfelelően adagolni a humoros szituációkat. Van néhány kacagtató jelenet (pl. a Dirty Dancing-es rész hatalmas), amelyet követően leülne a cselekmény, a mélybe zuhanástól mindig sikerül megmenteni. A 13 éves Robbie és a bébiszitter kapcsolatára ráfért volna az átírás, egy ideig úgy tűnik, hogy ebből nem tudnak kihozni semmit, csak úgy töltelék gyanánt tették bele, de a vége előtti össznépi találkozásnál ez is eléri a csúcsát, ezt követően pedig elnyújtják a befejezést. Sajnálom, hogy 60 %-nál többet nem tudok rá adni és mellesleg szentelhettek volna figyelmet annak, hogy Gosling karaktere miért vesz egy 180 fokos fordulatot.
imdb: 7,9
rottentomatoes: 75 %
Büdzsé: 50 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 75 millió dollár
Eddigi összbevétel: 92 millió dollár
Lá lá lálálá lá lá lá lálá – Magas hegyek között, hol a tenger hupikék, ott laknak ők a törpikék. Itthon is vígan élvezhettük régebben a rajzfilmsorozatot, amely kicsiket és nagyokat egyaránt lekötött. A kék törpök élete tele volt vidámsággal, soha nem unták meg az egyszerű, de nagyszerű dalocskájukat (lalalala) és nagy sikerrel rejtőztek el a gonosz Hókuszpók és macsekja, Sziú-miáú elől. A filmváltozatot eddig megúsztuk, már 2002 óta próbálják megvalósítani, egy ideig a Paramount Pictures és Nickelodeon Movies égisze alatt formálódott a projekt, majd a Sonyhoz kerültek a jogok. A kis kék törpicsekek megalkotójának, Peyonak az örökösei is szívesen láttak volna egy Hupikék törpikék filmet és bár pénzügyi helyzetüket nem ismerem, de bizonyára azért bólintottak rá a filmesek minden javaslatára, hogy minél előbb szép summa álljon a házhoz. Már az is felettébb furcsa volt, hogy rábólintottak arra, hogy három újabb törpöt hozzanak létre a készítők (nem volt elég az a 100, ami eddig volt?) és Raja Gosnell ellen sem emeltek kifogást. Törp egek.
Ha vámpíros filmekről esik szó ritkán jut az elsők közt eszünkbe az 1985-ös Frászkarika, a horror-vígjáték nem vált klasszikussá és nem emlegetik lépten-nyomon és még csak hatalmas sikert sem aratott. Mégis valakinek eszébe jutott, hogy érdemes lenne bepróbálkozni egy remake-kel, ha már úgyis olyan nagy divatja van feldolgozásoknak. A régi alkotást elnézve (szerintem) elmondható, hogy nem állta ki az idő próbáját, se nem vicces, se nem félelmetes és talán alig akadt egy-két ember, aki térdre ereszkedvén az ég felé kiáltotta: „Miéért?”
A vaksi bazmegol és ágálva hadonászik-kötözködik miközben a süket éppen egy kisteherautó sofőrt küldd el a jó édes anyjába. A vak azt hiszi, hogy a süket szidja, pedig még csak nem is hallja, hogy miket dumál a világtalan. Ez Wally és Dave első találkozása, ahol még halvány sejtésük sincs róla, hogy később, mint két szökött körözött bűnözőt kergetik majd őket az ostoba hekusok, akik olyan szerencsétlenek, hogy még egy vak-süket párost sem képesek cellába tuszkolni. Richard Pryor és Gene Wilder humoristapárosa egyszerűen uralta – de ha nem is, mindenképp színesítette – a 70-es 80-as éveket: olyanok voltak egymásnak, mint Bud Spencer és Terence Hill az ostorcsattogás hangú pofonokat osztó spaghetti-westernekben. A Vaklárma se hall, se lát koncepciója önmagában is zseniális felütés, amihez aztán jön ez a két barom és kult-státuszba emel egy teljesen hétköznapi komédiát, aminek az erényeit bőven lehetne sorolni, de a legszebbik mind közül, hogy nevettet, mert mást nem is akar.
FilmDROID 
