kritika

A romantikus vígjátékok tengerén olykor-olykor felbukkan egy olyan próbálkozás, ami megpróbál szakítani az „összejövünk – jól érezzük egymást – szakítunk – jön a könnyes kibékülés” sémával. Talán A csúf igazság említhető az utóbbi időszakból, ahol az alapfelállás némileg megváltozott, bár tény, hogy Gerard Butler nélkül az egész nem ért volna semmit. Majd kiderült, hogy Hollywoodban hozzáértek ahhoz a témához is, ami szimplán csak a szexcentriukus kapcsolatra koncentrál, sőt rögtön kettő produkcióval támadták és tesztelték a közönség igényét. Elsőként a Csak szexre kellesz futott be, ami korrekt sikert ért el egy veterán rendező dirigálásában, míg a második alkotást már egy feltörekvő vígjátékkészítő (Will Gluck) kezében formálódott.

A távoli jövőben csupán kis elszigetelt csoportok élnek a végtelen sivatagban. Túlélésüknek két feltétele van: az olaj, és hogy meg tudják védeni magukat a környéken cirkáló motoros rablóbandáktól. Max, a magányos hős vállalja, hogy megvédi az egyik közösség olajszállítmányát, mert ha segít biztonságos helyre eljuttatni a tartálykocsijukat, annyi benzint kap, hogy elhagyhatja ezt a poklot. A Mad Max 1979-es bemutatója után 2 évvel érkezett a nagysikerű film folytatása. Nehéz kiemelni egy részt a Mad Max trilógiából. Főleg az első két rész az, ami egyértelműen rászolgált a klasszikus jelzőre. Számomra a második rész a széria legjobb darabja. Az első Mad Max filmben megismerhettük a főszereplőt, egy amolyan eredettörténetet kaptunk, amelyből kiderül, hogy hogyan lett a szerető apából és férjből egy brutális, magányos csendes országúti harcos. Itt már ezt a Maxet láthatjuk viszont, Max viselkedése karaktere olyan, mint ha egy régi vágású cowboy volna. Megpróbálja megvédeni a kis csapatot, a rájuk támadó barbároktól.

Kathryn Bolkovac amerikai rendőrnőnek pont kapóra jött, hogy békefenntartóként elmehet Boszniába, ami éppen próbált kigyógyulni a háború okozta sebekből. Az országba érve hamarosan szembesül a helyi rendőri erők hozzáállásával, hiába nyugodtak le valamelyest a kedélyek, az etnikai ellentétekkel és hosszú ideje uralkodó utálatokkal nem lehet mit kezdeni. Ha valaki például muszlim arra maximum egy ráköpnek egy adagot, de egyébként nem érdekel senkit, hogy mi lesz vele. Bolkovac lelkiismeretesen próbálkozik, hisz végső soron segíteni jött és erőfeszítéseire felfigyelnek, mondhatni előléptetik. Hamarosan rájön, hogy a környéken virágzik az embercsempészet, főleg a szexkereskedelem, a rendőrök nyakig benne vannak és a kéksapkások is nyakig benne vannak az ügyletekben. Egy fecske nem csinál nyarat, tartja a mondás és Bolkovacra felettébb igaz. Az ügyben támogatói, segítői alig akadnak, ugyan akad egy-két ember a felső szintekről, akik mellette állnak, ám ők inkább passzív szemlélőként veszik ki részüket, csak lelkesítő szavakkal tudnak szolgálni. Az elszánt amerikai rendőrnőt küldik előre a csatasorba, aki bősz tigrisként küzd a tehetetlen meggyötört lányokért. Egyedül az árral szemben, úgy kell megtennie minden lépését, hogy kollégái ne tudjanak róla, ráadásul ha szerez is bizonyítékot, akkor csak a helyiek kezén csattanhatna a bilincs, mivel a békefenntartók a diplomáciai mentesség kényelmét élvezik. Falakba ütközik és falak veszik körül, a felettesek pedig behunyják a szemüket, nem érdekük, hogy beismerjék a nő állításait, megrendülne a nemzetközi közösség hite és a bevétel is csökkenne. A fránya pénz, mert hát a békefenntartók jelenléte is milliókkal növeli egyesek bankszámláját. Nem csak a főhősnőn, de a nézőn szintén eluralkodhat a kétségbeesés és a kilátástalanság alagútjában csak néha csillan fel a fény, de elég hamar ki is huny, ráadásképp a kereskedelmet űző jelvényesek egy idő után már szinte nyíltan Bolkovac képébe röhögnek. Mivel a produkció nem kapott túl nagy figyelmet köszönhetően a gyér marketingnek (vagy esetleg néhány fejes közbenjárásának?), így Rachel Weiszt sem fogják jelölni alakításért díjakra, pedig megérdemelné.

Az előző részről itt írt Koimbra.

A Végső állomás első része pont jó helyen volt méghozzá jó időben, az éppen lecsengő tinihorror mizéria farvizén osont be a mozikba és szedte meg magát alaposan. Mondhatni megérdemelten kasszírozott, hiszen sikerült élvezhetőség, valamiféle izgalmat csempészni az egykaptafára készülő sorozatgyilkosos tinithrillerekbe. Ráadásul a legjobb tettest mutatta fel: a Halált. Megfoghatatlan, elkerülhetetlen, de meg lehet próbálni kiszúrni vele, amit azonban érthető módon nagyon nem szeret. Freddy Krueger is nagyokat nézett, ha valakinek sikerült kibabrálnia vele és Jason is bizonyára erősen pislogott maszkja mögött, mikor macheteje csak az üres levegőt csapdosta, majd úgy tűnt, hogy végleg sikerült végezni ezen „jóemberekkel”. Ők cenobitástúl Chuckystúl együtt mindig visszatértek bizonyos időközönként, mert hát egy horrorikont nem lehet csak úgy elpusztítani, megsemmisíteni. A pár millió dolláros profit reményében nem nyugodhattak, még a jó öreg Jigsaw is talált módot arra, hogy halála után tovább folytassa „elmés” játékait. Az újabb rókabőr tipikus esete, ahol egy-két rész után már ténylegesen is csak a kínzásokra és a patakvérre koncentráltak.

Conan Robert E. Howard tollából született, az eltelt évtizedek alatt írott formában számos történetet követhette nyomon a kalandra éhes közönség. Majd a nyolcvanas évek elején a többszörös Mr. Olimpia, Arnold Schwarzenegger játszotta el a kőkemény, hallgatag barbárt a vásznakon. Tökéletesen passzolt hozzá a szerep, hatalmas izomzattal rendelkezett és gyakorlatilag bárki elhitte róla, hogy ő Conan és még csak beszélnie sem kellett túl sokat. Az Osztrák Tölgy ekkor már Hollywood kapuit döngette, ezzel a szereppel pedig sikeresen át is szakította azokat és meg sem állt, amíg a csúcsra nem jutott. A második részt követően nagyon szerették volna rábeszélni még egy felvonásra, ám Arnie szakított a B filmekkel (mert hát akárhogy nézzük, a Conan bizony erősen benne volt a B kategóriában) és miután De Laurentiis producerrel nem szándékozott megújítani a szerződését inkább más irányba indult. A harmadik rész forgatókönyvét nem rakták be egy sötét fiók mélyére, hanem átdolgozták, szóltak Kevin Sorbonak és leforgatták a Kullt. Éveken keresztül próbálkoztak egy új filmmel, rengeteg író pátyolgatta a forgatókönyvet, több rendező is megfordult a projekt környékén, sok színész neve merült fel, míg végül hozzáláthattak a forgatáshoz.