kritika

A New York, I Love You egy furcsa kiméra. Első megközelítésre művészfilm, valójában egy mozgó-képeslap franchise második darabja, ami a Paris, Je t’aime-mel indult és már betervezték a Rio, Shanghai, Mumbai és Jeruzsálem állomásokat. Még 20-30 Valentin nap és mi is sorra kerülünk. A séma szerint 11 menő, de nem helybeli rendező készített egy-egy rövid történetet mindennapinak szánt new yorkiakról, ahogy igyekeznek emberi kapcsolatokat létrehozni egy fotogén metroploiszban. A rendezőknek mindössze három kikötésnek kellett megfelelniük: 24 órájuk volt filmezni, egy hét alatt kellett befejezniük az utómunkákat, és vissza kellett adniuk egy bizonyos new yorki negyed hangulatát. Az első két kritérium elég erősen rá is nyomta a bélyegét a végeredményre. Egyik történet sem merészkedik messzire az alkotók számára ismerős világtól: nagyon sok karakter művész – író, festő, táncos, énekes, színész – az osztálybeli, etnikai szórás is elenyésző, és mindegyik pár heteroszexuális. Hogy mennyire sikerült visszaadniuk egy-egy városrész hangulatát, azt nem tudom megmondani, de nem sok különbséget éreztem egyik történetről a másikra. Igazából egyik „kisfilm” sem áll meg a saját lábán, Brett Ratner fejezetét leszámítva, ami egy kerek egész, egy vicces anekdota csattanóval. Hiába, a kisfilm egy önálló, és nem könnyű műfaj, és nem árt, ha van eleje, közepe és vége, és valamilyen fogalmat kapunk arról, hogy a karaktereknek ezen a tíz percen túl is van élete. Sajnos a legtöbb karakternek még azalatt a tíz perc alatt sincs személyisége, nem hogy azon túl. Történt kísérlet arra, hogy kicsit összecsiszolják az alapanyagot, egy-egy figura feltűnik más történetekben is, ami csak egy jelzés értékű összefüggés, és a vágás során összefésülték a kisfilmek jeleneteit, hogy egy egész illúzióját keltsék. De nincsenek párhuzamok, ellentétek, amik felelgethetnének egymásra, és amikor már azt hittük, hogy egy történetet lezártunk, teljesen bizarr helyeken még feltűnnek darabkái. Azért nem arról van szó, hogy a New York, I Love You borzalmas lenne, egyszerűen beképzelt és semmitmondó, de könnyebben lecsúszik, mint a legtöbb agresszívan romantikus vígjáték, amit február 14. környékén a mozikba tolnak.

Olvasd tovább →

Pacis filmekkel nem vagyunk elkényeztetve, pedig úgy gondolom igény lenne rá. Talán kevés a jó történet és a stúdiók az ilyen projektekkel sokkal körültekintőbben járnak el, mint a többi történet esetén? Vagy csak arra várnak, hogy eljöjjön az a nap, mikor egy lovat effektekkel úgy meg tudnak csinálni, hogy az ne nézzen ki röhejesen a vásznon, így sokkal gyorsabban és olcsóbban megvalósulna az alkotás? Akárhogy is nem sok produkció született ebben a témában, versenylovas pedig annál is kevesebb. A paripa valós történet alapján készült, egy olyan lóról, amelynek gazdája nagy meglepetésre egy nő volt. Mivel a Disney logója alatt valósult meg a produkció, ezért senkit nem fog nagy meglepetés érni, kiszámítható vonalon halad előre a cselekmény és a végén a nagy öröm is megadatik.

„A new Norwegian classic is born.” – áradozott a filmről az egy norvég rádió, az NRK kritikusa, hozzátéve, hogy a produkció ötletesen vegyíti a hazai kulturális elemeket a hollywoodi hangulattal. Az alkotás az Ideglelés és a Cloverfield jól kitaposott ösvényén halad, azaz a néző szemei előtt elvileg egy „talált videóanyag” képsorai pörögnek. Ez a „műfaj” (már ha lehet ennek nevezni) eléggé ismert és sok nézője, kedvelője akad.

Azzal veszi kezdetét a történet, hogy egy hatalmas medve után kajtatnak a vadászok a fagyos erdőben és feltűnik egy másik férfi is, akiről senkinek semmi jó véleménye nincs, viszont egy kíváncsi forgatócsoport a nyomába szegődik. Hamarosan kiderül, hogy az illető magasról tesz a kódorgó macira, ő sokkal nagyobb „fenevadban” utazik. Konkrétan trollokkal törődik méghozzá a kormány megbízásából, ezen teremtmények szakavatott ismerője és rettenetesen unja ezt a melót, ezért készséggel áll a meghökkent filmesek becses szolgálataira.

A nagy ötlettelenségben is felvetődnek gondolatok és film készül belőlük, még ha azok nem is éppen hangzanak jól. Jonathan Swift remekművét, a Gulliver utazásait emelték elő valahonnan, majd úgy érezhették, hogy mennyire remek lenne, ha az új feldolgozás inkább a jelenben játszódna. Nosza, rendben, játszódjon a 21. században, ne csak trükkökkel spékeljék meg a filmet, hanem poénokkal. Ám a humorforrás csúnyán kiapadt.

Gulliver az új verzióban egy hírlapkiadónál dolgozik, lövése sincs az írásról, ő csak a leveleket kézbesíti. Nagy nehezen eléri, hogy maga is megbízást kapjon, ehhez pedig a Bermuda-háromszögbe kell látogatást tennie, viszont csúnya viharba keveredik és a liliputiak között találja magát, akik először rabszolgaként kezelik. Gulliver hamarosan eléri, hogy felnézzenek rá és még az ellenségtől is megmenti az aprónép hazáját.

Olvasd tovább →

Már négy éve annak, hogy a A királynő jött, láttuk és a Torontóitól a Velencei Filmfesztiválig számos, plusz egy Oscar- díjjal  is – győzött. Igen, az uralkodók még ma is népszerűek és nem csak ott, ahol a már protokolláris jogokig lecsupaszított intézményük még jelen van, hanem határaikon kívül is, mivel egy ideje a búlvárlapok hasábjain keresztül nagyobb távolságokra el tudják juttatni mindazt magukról,  amit megfelelőnek tartanak.

Mivel a királynő nemcsak a kritikusok és a díjosztogatók között remekelt, várható volt, lesz még igény hasonló témájú filmre. A király beszéde lenne ez a testvérfilm, avagy előzményfilm, mivel II. Erzsébet apját VI. Györgyöt hozza emberközelbe a mozifilm.

Olvasd tovább →

Az évezred elején tisztán érezhető volt, hogy kikoptak az Izom Tibor akcióhősök a mozikból és nem akadt olyan, aki a helyükre léphetett volna, nem volt olyan személy, akire bátran rá lehetett volna mondani, hogy ő majd tovább viszi a stafétabotot. Majd jött Dwayne Johnson, akivel minden akciórajongó ki lett volna békülve, ha tovább járja az Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone által jól kitaposott ösvényt. Schwarzi át is adta neki a fáklyát Az Amazonas kincse elején, ám a hegyomlás úgy döntött, hogy inkább vígjátéki énjét csillogtatja meg, jobban szeretne inkább Fogtündért játszani és beérte mellékszerepekkel akció-vígjátékokban. Ám a Rohanás kedvéért ismét visszatért a keményebb akciófilmek térfelére.

A Szikla olyan karaktert testesít meg, aki kiváló sofőrként ténykedett az alvilágban, egy sikeres rablást követően valaki csúnyán felülteti őket, aminek a végén szeretett testvére átvágott torokkal kerül a földre. Emberünk bosszút fogad, a rideg rácsok mögött töltött évek sem változtatnak semmit elhatározásán. A sittről kilépdelve semmije sincs, nem sokra rá azonban már járgányba pattan, pár percre pedig golyót röpít első célpontja fejébe és mindenféle teketória nélkül indul a következő áldozata nyomába. Nyomában azonban egy zsaru (Billy Bob Thornton) és egy bérgyilkos lohol.

Wes Craven évtizedek óta szállítja lelkesen a horrorfilmeket a műfaj rajongóinak legnagyobb örömére és a remake-re éhes producerek is szívesen mazsolázgatnak termékeny életművéből. A legendás rendező tudja, hogy milyen műveket készített eddig, a 71 éves direktor azonban már 2005 óta nem készített mozifilmet, ám nem unatkozott, mert összedobta a My Soul To Take forgatókönyvét, aztán 2008-ban hozzá is látott a forgatáshoz, 2009-ben mutatták volna be, ám végül csak 2010-ben küldték a mozikba, konvertálgattak rajta egy kicsit, aminek semmi értelme nem volt. Talán azért, mert a fejesek láthatták, hogy csak a 3D előnyeivel tudnak ebből némi profitot kicsikarni.

Riverton csendes kisváros volt, ám egy sorozatgyilkos erre szedi áldozatait. Hamarosan kiderül, hogy az egyik helyi lakos a tettes, aki tudathasadásban szenved és meglepően jól bírja az ólmot. Heten születtek azon a napon, mikor elkapták, 16 évvel később ezt a hét tinit egy rituálé közben láthatjuk, akik csak a móka, mint inkább a félelem kedvéért hajtják végre a dolgot. Nem sokkal később azonban a hét tini fogyni kezd, valaki módszeresen levadássza őket. A sorozatgyilkos tért vissza? Vagy valaki más van a háttérben?

Koimbra beteg, én pedig elnézést kérek, hogy nincs időm frissíteni a blogot, sem követni az újdonságokat, ezért most egy régi filmet ajánlanék az olvasók figyelmébe, 1980-ból illetve egy rendezőt, akinek érdemes egyszer időt szánni az összes műveire: Jim Jarmusch.

Jim Jarmusch első filmje a Permanens vakáció, egy kezdő, olcsón, de igen profin összerakott munkát takar. Zsúfoltság, emberek lassan áramló tömege és kihalt városrész váltakozik a főcímben. New York. Zene szól, a távolból hallatszanak a harangok. Egy fiú tűnik fel a kihalt utcás jelenetben, s akkor már lehet sejteni: ő nem tartozik a tömeghez. Allie Parker  (Chris Parker) története kezdődik, saját elbeszélésében és vele, arról, hogyan áll össze a “sok kicsi pont egyetlen képpé”.

Olvasd tovább →