kritika

Tegyük fel, hogy néhányan beállítanak a rendőrségre és azt állítják, hogy ismerősüket / haverjukat / munkatársukat elrabolták a földön kívüliek. Kiröhögnék ezeket az embereket? Elég valószínű, sőt a közösség döntő része is úgy vélné, hogy az eltűnt illetőt eltették láb alól. Hasonlóképpen indul az  tűz is, egy bárba toppannak be öten, hívják a helyi sheriffet és előadják a történetet: társukat elrabolták az idegenek. Megindul a keresés, ám nem lelik az eltűnt személy testét, a helyi lakosok pedig nem hisznek az űrlényes sztoriban, ám bizonyíték hiányában nem tudnak tenni semmit, csak szigorúan és mérgesen méregetik a férfiakat. Majd egyszer csak hirtelen meztelenül felbukkan a keresett fickó. A film amolyan vegyesfelvágott, váltogat a műfajok között. Sci-fiként indul, később drámába és thrillerbe csap át. Hatalmas nyomás szakad a félig-meddig gyanúsítottá vált munkásokra, kirúgják állásukból és egy UFO-hívőn kívül senki nem akar velük szóba állni. A néző figyelmét a rendező folyamatosan fenntartja. Vajon csak keményen ragaszkodnak ezek a férfiak a kamusztorijukhoz vagy tényleg látták a repülő csészealjat? A dolog szépsége, hogy a játékidő ugyan célozgatnak valamire egymás között, de valójában nem kapunk képet arról, hogy mi történt valójában, csak tippelgetünk. Néhol elhisszük a mesét, néhol pedig túlságosa is gyanússá válnak. 65 %-ot adnék a filmre. A produkció Travis Walton regényén alapszik, amelyben a szerző saját elrablásának a körülményeit írja el.

imdb: 6,3

All good things

Élő személyekről viszonylag ritkán kapunk filmet, bár Bob Dylan, Mark Zuckerberg és  II. Erzsébet után már ez sem akkora újdonság. Az érdekesség jelen esetben inkább az, hogy a mozi ezúttal egy olyan személyről húzza le a leplet, akinek nem bizonyítottan, de vélhetően véres rejtegetnivalója van.

A rendezőnek Andrew Jareckinek, ugyanis kedvelt témái az olyan emberek, akik nem azok, akiknek látszanak. 2003-ban például már előállt egy pedofilról szóló dokumentumfilmmel. Az All Good Things c. film már két éve elkészült, csak éppen forgalomba nem kerülhetett, állítólag a ma élő szereplő, Robert Durst miatt, akinek pedig még a nevét is megváltoztatták a forgatókönyvben. Jarecki egy évig gyűjtötte az anyagot a filmhez, riportokat készített az érintettekkel, valamint az ügyben összegyűlt bírósági tárgyalások anyagait is felhasználta, hogy kiderítse, mi az igazság New York egyik legrejtélyesebb eltűnésének és gyilkosságának történetében.

Robert Durst (vagyis a filmben David Marks) ugyanis New York egyik legbefolyásosabb dinasztiájának tagja, családja a politikában is jelen van, és tulajdonában van a fél Times Square. Hősünk azonban nem valami különösebb alkotása miatt híres és nem valami pozitív történet miatt készült róla a film, hanem 1982-ben eltűnt fiatal, orvostanhallgató feleségével kezdődött a hírneve. Sokan már akkoriban is úgy vélekedtek, hogy az asszonyt a férje gyilkolta meg, de ezt semmilyen tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá. Később meggyilkolták Durst egyik közeli barátját is, majd egyik szomszédját is, akinek feldarabolt holttestét meg is találták a közeli folyóban. Ez utóbbi gyilkosságot Durst beismerte, de mivel a bíróságon sikerült önvédelemnek beállítania, nem kapott súlyos büntetést.

Bajban a haza, letámadják az oroszok vagy a japánok. Kire számíthatunk a nehéz időkben?Az iskolapad mögött gubbasztó tinikre? Már a Vörös hajnal filmben is pár tizenéves vágott oda a szemét agresszoroknak, nehogy már csak úgy könnyedén elfoglalják az Ígéret Földjét. Őket nem kapják el és bizony olyan partizánakciókat szerveznek, hogy beleremegnek az ellenséges katonák. John Marsden félig-meddig átvette ezt a sztorit, csak éppen könyvében Ausztráliát rohanják le és néhány tinédzser partizánakciót szervez, amibe beleremegnek az ellenséges katonák, majd mikor felszabadítják az országot, megünneplik a Függetlenség napját. Ja, nem, elkalandoztam. Szóval szinte koppintja a Vörös hajnalt.

Néhány tini elhatározza magát, hogy tesznek egy kis túrát a Pokolig, ami egy csodás hely az ausztrál vadonban. Egy éjszaka több tucatnyi repülő húz el az álmos fejük felett a csillagos égbolton, aminek akkor nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Hazatérvén üres házakra lelnek, később kiderül, hogy az országot megszállták a japánok és a helyi lakosságot egy helyre terelték. Felettébb nem fűlik a foguk ahhoz, hogy maguk is fogságba essenek, ezért először bujdokolnak, később pedig elhatározzák, hogy odacsapnak.

Scott Pilgrim (Michael Cera) első látásra beleszeret Ramona-ba (Mary Elizabeth Winstead), de mielőtt megkaphatná a lányt meg kell küzdenie – szó szerint – annak 7 gonosz exével (Chris Evans többek közt).  Ez már a trailerből is kiderül, és ennél több nem is igen történik. A trailer kivételesen tényleg hűen visszaadja a film hangulatát, tehát akinek tetszik a trailer, annak a film is tetszeni fog, aki már ettől is epilepsziás rohamot kapott, annak nem ajánlom. De miután a DVD hónapok óta kapható, gondolom mindenki látta már, akinek felkeltette az érdeklődését.

Hollywoodban eleddig csak néhány produkciós cégre lehetett rásütni a koppintás gyár címkét, mostanra az Álomgyár elérte, hogy teljes egészében remake iparként emlegessük. Ötlettelenség híján jobbára minden héten előkapnak valamit, amit át lehet dolgozni és nem áll távol tőlük az sem, hogy tehetséges, ám nem amerikai rendezőkre vetik hálójukat, hogy azokat magukhoz édesgessék, kifacsarják őket, mint a citromot. Ezen kívül a marketing gépezet is hangosan dübörög, aminek eredményképpen ezúttal érdekes és kissé bosszantó dolog is megtörtént.

Itt mindenki hülye? – hangzik fel a kérdés még a film első felében. Itt? Mindenki! – jön a megnyugtató válasz. Nagyon jó, pont így szerettük meg őket – teheti hozzá a néző magában. Az Üvegtigris első részén rengeteget hahotáztak azok, akik beültek rá, legalábbis a döntő többségük. A friss levegőn található büfés és kissé fura haverjai mosolyt csaltak az arcokra, ugyanez mondható el a producerekre, akik a nagy pénzszámolgatás után hozzáláttak a második felvonáshoz. Csöppet megrettentek a magabiztos készítők, mikor filmjük a premier előtti napokban kikerült a netre, ám aztán boldogan fújták ki a benntartott levegőt azt látván, hogy telt házzal mennek az előadások. És elérkezett Laliék harmadik megpróbáltatása is. Nem sokan mondhatják el itthon, hogy elkészíthették egy film harmadik részét, de a nagy feladat az, hogy ismét be kellett csábítani a rajongókat és a nevetésre vágyókat a mozikba.

Spoiler: Az Inhale drámában megismerhetünk egy összetartó családot, a férj viszonylag menő ügyvéd, szóval van pénz a háznál. Ami hiányzik egy fontos szerv, amivel megmenthetné haldokló lányát. A transzplantációs listán sok név található, így az egyetlen remény az, ha Mexikóban a férfi rátalál az illegális szervkereskedelemmel foglalkozó hálózatra, ami kollégáját is kihúzta a bajból. Emberünk sok megpróbáltatáson megy keresztül, míg végül megtalálja azt az orvost, aki jó pénzért hajlandó segíteni. Öröm, boldogság, ki is tűzik a műtét idejét, gyerekét is elhozatja Amerikából, pont időben, akinek már csak órái lennének hátra. Azonban a donort hősünk orra előtt gázolják el és a férfinek ez egyáltalán nem tetszik. Döntenie kell: vagy a műtőasztalon kiveszik a gyerekből a tüdőt, amit azonmód át is tennének szeretett lányába vagy inkább az utcagyerek megmentése mellett dönt, így csemetéje meghal. Úgy gondolom minden értelmes ember, sőt minden szülő megtenne bármit, hogy a lányát/fiát megmentse, ám a férfi, aki egész film alatt azért hajtott, hogy megszerezze a szervet úgy határoz, hogy tönkreteszi a házasságát, hagyja, hogy meghaljon a lánya és inkább hozzák rendbe az elütött mexikói kölyköt. Felettébb dühítő és egyben olyan befejezés, ami egy amúgy jó filmet ezzel a döntéssel tönkrevágnak. Ezért szurkoltunk neki az egész film alatt? Súlyos morális kérdés, igen, ezt be kell ismerni, de ugyanakkor könnyen meghozható döntés előtt állt.

Merész álmok ide vagy oda, ember legyen talpán, aki egy új-zélandi filmmel képzeli el az év végi listáját – sőt annak legfelső fokát. Megáll az ész, komolyan. Valljuk is be: még filléreket se adnánk ki az ottani gyárból érkező premierekre, nem hogy élményszinten akár nagyban, akár komolyan számolnánk vele. Kis túlzással élve, élből utasítjuk el őket, hisz ki hallott már ilyen(ek)ről? Senki, ha jól gondolom, na ugye. De Taika Waititi, az új-zélandi író-rendező mégis az ellenek táborát erősítvén mutatja meg a földgolyó összes térfelének, nekünk, hogy odaát is zajlanak ám minőségi munkálatok filmgyártás címszó alatt, de még milyenek. Ő az, aki számolok is utána, már másodjára – az Eagle vs Shark után – hoz magával valami egyszerűen nagyszerűt, s valami olyat, ami ismeretlenül nagyot szólva találja ott, magát, a legjobbak között, a legjobbak felett. A címe nem más, mint Boy; egyenesen hazájának legnézettebb filmmutatványa. Hát hol marad a tapscunami?

Luc Besson inváziós filmet készített. Ennek hallatán talán többen fel is kapják a fejüket, hiszen a francia rendező-forgatókönyvíró-producer ugyan mostanában nem sok maradandó filmhez adja a nevét, de azért már bebizonyította, hogy képes tömegeket szórakoztatni (pl. Az ötödik elem). Az Arhur és a villangók harmadik részében ugyanis az előző felvonásokban megismert Maltazár hódító terveket szövöget, ehhez pedig rendelkezésére áll egy nagyobb sereg is. Besson saját gyerekkönyvbe alapján dolgozott, a franchise első része még nagyszerű mesének bizonyult, a folytatás azonban annál rosszabbra sikeredett, A világok harca címre hallgató befejező felvonás pedig valahol a kettő között van. Ebben az epizódban már nem a villangók világában járunk, hanem a Földön, konkrétan abban a városkában és környékén, ahol Arthur nagyszülei éldegélnek. Az alkotás ugyan pörög és a legtöbb eseteben sikerül viccesnek lennie, de sok olyan pillanat, jelenet van, ahol 10 évesek vagy e kor alattiak élvezhetik igazán a látottakat. Már az Adéle és a múmiák rejtélyében is néhol úgy érződött, hogy túlságosan is gyerekes, remélhetőleg észbe kap Besson és a későbbiek folyamán olyan produkciókat próbál készíteni, amit kicsik és nagyok egyaránt tudnak kedvelni. Az Arthur 3 fő pozitívuma, hogy szépen fest, az animációs részek is kitűnőek. A Star Wars-os poén sem rossz, de annyiszor idézték már meg George Lucas klasszikusát különféle művekben, hogy talán e helyett valami mással is előrukkolhattak volna. 50 %-ot adnék erre a részre.