kritika

Katherine Heigl és Josh Duhamel randijával indít a film, ami már a kezdet kezdetén becsődöl. Mi is indul rosszul? – tehetnétek fel a nagy kérdést – Ez az alkotás vagy a randi? Nos a válasz egyszerű, mindkettő. Hamarosan kiderül, hogy a központi férfi karakter egy nőfaló, aki le se tojja, ha a gyengébbik nem valamelyik képviselője lebunkózza. A főszereplő hölgy pedig egyedülálló és magányos teremtés. Ők a legjobb barátai egy bizonyos házaspárnak, akik egy csúnya baleset után elhaláloznak és csemetéjükre pont a már említett fickónak és nőnek kellene vigyázni, mivel ők voltak a család legjobb barátai.

A romantikus vígjátékok általában a következő sémát követik: A két főhős megkedveli egymást, összejönnek, majd jön a bonyodalom, külön válnak, a végén pedig ismét egymás karjaiban kötnek ki. Itt majdnem hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy az elején még van egy jó hosszú „utállak” felvezetés. Greg Berlanti inkább forgatókönyvíró, mint rendező, meg is látszik a művén, nem éppen biztos kézzel vezényelte le a filmet. Talán úgy gondolta, hogy egy kis gyakorlásnak jó lesz egy könnyed film elkészítése, de bizony bele tud bukni az ember fia, ha a sokat látott kliséket próbál erőltetni és valahogy nem tudja elfogadtatni a nézővel. Eredeti ötlet a nullával egyenlő, de legalább élvezhető legyen. Jó poénok akadnak benne, de ugyanúgy megspékelték rossz, erőltetett humorral is. Látszik, hogy Berlanti inkább a sorozatok világában van otthon, valahogy nem bír el egy másfél órás filmmel (ajjaj, ő tette le az asztalra a Zöld Lámpás forgatókönyvét). Heigl is megrekedt a „pasikkal jaj de szerencsétlen vagyok” nő típusnál, talán még egyszer-kétszer eljátszhatja ezt a karaktert, aztán beleunnak a nézők. Az Ilyen az élet csöppet idegesítő, néhol vicces romkom, kissé unalmas, amelyen többször is az óránkra tekinthetünk. 45 %-nál többet nem érdemel.

Romantikus vígjátékokból sosincs hiány, az amerikaiak szépen elárasztják ezekkel a nagyvilágot. Örülhetnénk ennek a ténynek, de valahogy nem megy. Úgy tűnik Hollywoodban egyáltalán nem ügyelnek a minőségre, inkább azzal foglalkoznak, hogy milyen sztárt nyerjenek meg a főszerepre, a többi hozzávalót, a mosolyra fakasztó humort és a romantikus hangulatot kispórolják. Franciaorszgából is kapunk olykor-olykor egy-két művet a témában, a Szívrablók felett talán elsőre és másodjára is elsiklunk, de mindenképpen érdemes beülni rá, hiszen annak ellenére, hogy teljesen kiszámítható veri az utóbbi idők amcsi romkomok nagy részét.

David Zucker, Jim Abrahams és Jerry Zucker (a ZAZ trió) a vidám perceket okozó Aiplane!-nel tették le névjegyüket a mozik küszöbére, ami (főleg) az Airport! katasztrófafilmek paródiája volt. Azóta csöppet megkopott manapság a paródia szó, köszönhető Jason Friedberg és Aaron Seltzer „áldásos” ténykedésének. Pedig anno az ilyen jellegű műveken nem csak szörnyülködni vagy nagyokat ásítozni lehetett, a mérhetetlen unalom és egy másodpernyi üresjárat sem volt jellemző ezekre az alkotásra.

A trió Frank Drebin nyomozót a Nagyon különleges ügyosztállyal (Police Squad) mutatta be a világnak, ám a csatorna 4 rész után (később még leadtak kettőt) levette a műsorról a sorozatot. Az ABC egyik fejese azzal indokolta a döntést, hogy az egyes epizódok megkövetelték a nézőktől, hogy teljesen a műsorra koncentráljon, különben nem értenék a poénokat és lemaradnának a gegek egy részéről is. Más sorozatok esetében erről nem volt szó. A csatorna vezérkarában ekkoriban nyílván agyalágyultak ülhettek, ennél rosszabb magyarázatot talán még soha nem hallhattunk. Talán attól féltek, hogy kénytelenek lesznek több olyan szériát gyártani, ahol szintén figyelni kell és így nem tudják a színvonalat észrevétlenül lejjebb vinni? A ZAZ trió nem adta fel és ötleteiket felhasználták a Csupasz pisztoly filmben, ahol Leslie Nielsen kivételével az egész szereplőgárdát lecserélték.

Megaagy és Metroman két földönkívüli, akiket csecsemőként a Földre menekítenek a szüleik egy pusztuló bolygóról, akárcsak Szupermant. Ám míg Metroman tényleg szuper képességekkel rendelkezik, addig Megaagynak csak a túlméretezett kék fej és átlagon felüli mérnöki képességek jutottak – sajnos nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért származnak két különböző fajból, vagy hogy otthon vajon melyikük lett volna normális. Metroman szuperhőssé cseperedik fel, a média kedvencévé, míg Megaagy minden kísérlete a népszerűségre kudarcba fullad, ezért elhatározza, hogy ő lesz a rossz fiú, Metroman fő ellensége.  De miután az egyik szokásos csatájuk során látszólag sikerül legyőznie Metromant, Megaagy rájön, hogy hős nélkül gonosznak lenni sem mókás, ezért nekiáll maga teremteni egyet.

A Cigarette Burns Társulattól kaptam egy e-mailt, hogy nem tenném-e meg, hogy közzétenném videóikat. A srácok igen rossz filmeket kapartak elő és ezekhez készítettek – ahogy fogalmaztak – “viccesnek szánt szarfilmbemutatókat”. Az első áldozatuk a YOR – The Hunter From The Future fantasy volt, ezután pedig az animációs Robin Hoodra vetették rá magukat. Gondolom, ha sokatok tetszését elnyeri, akkor további művek várhatóak a csapattól.

Ha a Disney az 50. animációs film készül terítékre tenni, ahhoz klasszikus sztori dukál, gonosz boszorkány, nagy szemekkel a világra rácsodálkozó királylány és bátor legény, meg egy-két vicces mellékkarakter. A stúdió fogta magát és leporolta a Grimm testvérek egyik meséjét, hozzácsapott néhány dalocskát és az egészet megspékelte a már-már szinte kötelező elemnek számító 3D-vel. Az eredmény azonban mégis kiábrándító. A stúdió zászlóshajója, a Pixar megbízható minőséget és nagy bevételt produkál már évek óta, ez tény és bizony talán már unalmas is, hogy mindenki ezt szajkózza. Hozzájuk képest a stúdió kissé alább adta, ugyan még mindig valamennyire kedvelhető alkotások születnek égisze alatt, de már közel sem annyira emlékezetesek, mint egykori mesterműveik/klasszikusaik.

A Strause fivérek több tucatnyi látványos filmben kamatoztatták effektekben való jártasságukat, majd eljött az idő mikor úgy gondolták nem lehet nagy gond abból, ha saját maguk rendeznek meg egy mozis produkciót. Hiába hangoztatták, hogy hatalmas rajongói Aliennek és odavannak a Predatorért, az AvP folytatása láttán bizony a bizakodó rajongók döntő többsége azt kívánta bárcsak beléjük petézne a savas vérű szörny vagy esetleg egy Ragadozó lógassa le őket egy szép magas fáról. Ám a méretes kritikai bukta nem tántorította el őket attól, hogy ismét ledirigáljanak egy filmet, ráadásul bátran ismét űrlényes témát vettek elő. A 10 millió dolláros költségvetés arra engedett következtetni, hogy az agresszor földön kívülieket nem is nagyon fogják mutogatni vagy ha igen, akkor a rendezők egyes filmek CGI munkája közben az ebédszünetben gyorsan összedobtak egy-két dolgot, majd észrevétlenül pár százezerrel többet számláztak.

A Skyline első blikkre olyan, mintha a Függetlenség napját néhány olyan civil szemszögéből követnénk, akik a támadás után egy úgy-ahogy épen maradt toronyházban követnék a további eseményeket. Kék energiasugár csap le az égből a történések kezdetén, aki a közelében tartózkodik megbabonázva lépked e felé, majd hirtelen eltűnnek, felszippantja őket a különös jelenség. Később megjelennek a hívatlan idegenek és birtokba veszik Los Angelest. Néhány barát pedig kétségbeesetten azon gondolkodik, hogy miképp tudna biztonságos helyre jutni.