kritika

 Ha valaki horrort akar készíteni, de nem tudja, hogy mit bizonyára elsők között fog eszébe jut a zombik. Ha valami eredetit akar, akkor inkább tovább gondolkodik, mivel az élőholtakról már gyakorlatilag mindent elmondtak, voltak lassú csoszogósak és gyorsan futó rothadó rémek is, akadtak akik csak úgy, hirtelen kimásztak a sírgödrükből és olyat is láthattunk már, hogy valami szer miatt változtak át a gyanútlan emberek, George A. Romero sem tud már újat (maximum ujjat, darabokban) felmutatni. De azért megemlíteném a Pontypool nyelvész horrort, amiben azért némileg mást láthattunk. Ám ettől függetlenül továbbra is készülnek művek a témában, a B filmek piacán ha szétnézünk bizonyára lehetne válogatni, de ezek közül vajon melyik tartozik a nézhető kategóriába? A  Devil’s Playground előzetese nem kecsegtetett sok jóval, ám végeredmény elég korrekt.

Régen viszonylag egyszerű dolgunk volt az animációs filmekkel kapcsolatban. Gyakorlatilag a Disney uralta a piacot és ha befutott egy „mese” a mozikba biztosak lehettünk benne, hogy remekül fogunk szórakozni. Ma már csak a Pixarban bízhatunk, a többi termékre pedig bizalmatlanul pislogunk. Mert hát az ilyen alkotások többségénél olykor csak a fantasztikus képi világ megteremtésre törekednek, a többivel meg nem foglalkoznak. Az Alfa és Omega esetében azonban még a csodálatos látványban sem gyönyörködhetünk, ugyanis alig 20 millióból hozták össze (a Pirosszka 15 millióba került, de azt legalább végig lehetett mosolyogni). Humprey az omega farkascsapat tagja, élete a viccelődés, lazán veszi az életet, míg Kate az Alfákhoz tartozik, akit arra neveltek, hogy vezető legyen. A két ordas élete a törvényeik miatt nem kapcsolódhat össze, Kate-et másnak szántak annak érdekében, hogy hogy béke legyen a két rivalizáló falka között. Azonban két főhőst vadászok elkábítják és egy másik területre szállítják, ahonnét megszöknek és hazafelé veszik az irányt.

Sajnálatos módon a produkcióra egy jó szó van: unalmas. Valahogy soha nem képes kirángatni a nézőt az ásítozások tengeréből és hát a poénok is elkerülték az írókat, mikor papírra vetették a forgatókönyvet. A mellékszerepekben egy golfkedvelő francia lúd és egy angol kacsa szolgáltatná a poénokat, de azok nincsenek. Még azt se lehetne ráfogni, hogy elfogytak, mert nem is volt igazán. Hőseinkért se tudunk szorítani, mert az alkotók nem törekedtek arra, hogy ezen fáradozzanak. Gyenge lett, talán 7 év alatt élvezhető.

imdb: 3,5
rottentomatoes: 14 %

Jacques Tardi francia képregényalkotó fejében született Adèle Blanc-Sec talpraesett és kalandvágyó riporternő alakja. A hősnő Párizsban keveredett különféle misztikus és ügyes-bajos kalandokba. Luc Besson kerek 13 éve készítette első könnyedebb hangvételű alkotását, azóta sem kreált hasonló élőszereplős filmet és mivel ígéretét már úgyis megszegte, miszerint világéletében csak 10 produkciót fog megrendezni úgy döntött, hogy itt az ideje még egy kalandfilmnek. Ezúttal hiányoznak a sci-fi elemek, ám Az ötödik elemhez hasonlóan a játékidő első perceiben itt is múmiákhoz köthető terepen járunk. Helyette viszont van teázgató múmia, több millió éves életre kelt őshüllőn való „lovaglás” és egy csöppnyi Indiana Jones utánérzés.

A bájos címszereplőt kiadója messzi tájakra küldi, arra kérik, hogy írjon cikket a rejtélyes majákról, ám Adéle fittyet hány az utasításra és az őserdő helyett a sivatagban tevegelve lelünk rá néhány sárga és rotható fogú “úriember” társaságában. Eltökélt célja, hogy II. Ramszesz orvosának a múmiáját fellelje, majd azt egy Párizsban éldegélő felettébb öreg tudós segítségével feltámassza. Az életre keltett több ezer éves doki pedig meggyógyítaná a balesetet szenvedett és ágyhoz kötött húgát. Csakhogy Párizsra időközben rászabadul egy nem éppen barátságos, de annál inkább harapósabb kedvű repülő őshüllő, aminek a felelőse az a bizonyos tudós, akire Adéle-nek hatalmas szüksége van.

1971-ben zajlott a Stanfordi börönkísérlet, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete finanszírozott, hogy magyarázatot találjon a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható különbségekre. (wikipedia) A kísérletre jelentkezőket két csoportra osztották, az egyik csapat a börtönőröket, míg a maradék a rabokat „játszották el”. A részvevőknek két hétig kellett volna részt venniük a börönszimulációban, ám azt a tervezett határidő előtt be kellett fejezni, mivel a helyzet igencsak elfajult. A német filmgyártás kilenc évvel ezelőtt készített egy produkciót az esetről, Oliver Hirschbiegel rendezése felettébb izgalmas és rettentően hatásos volt, egyes szereplőkre már igazi gyűlölettel lehetett tekinteni, a nézőt egyszerre töltötte el a düh és a feszültség.

Hollywoodban is hozzányúltak a témához (csoda lett volna, ha nem), A szökés sorozat atyja, Paul Scheuring ülhetett a rendezői székbe és a forgatókönyvhöz is köze volt. Mivel olyan ember kezébe került a projekt, aki otthon van a börtönös témában úgy érezhette mindenki, ha nem is fogja megközelíteni a német verziót, azért mindenképpen korrekt darab fog születni. De aztán kiderült, hogy csak DVD-n adják ki a filmet, ami már megkongatta a vészharangot.

A Jonah Hex misztikus-kosztümös-cowboyos film legjobb része az idő-tömörítés: akinek az volt az első reakciója a film végén, hogy ezt a két órát már soha nem kapja vissza az életéből, annak kellemes meglepetést fog okozni, hogy csupán 80 perccel került közelebb az elkerülhetetlen véghez, és ahhoz, hogy egy mogorva cowboy kiássa a sírból, csak hogy még egyszer meghalhasson.

Öregedő veterán bérgyilkos, aki mindig tökéletesen hajtja végre megbízásait, ám úgy dönt, hogy az újabb áldozatjelöltet nem teszi hidegre, sőt ezentúl maga fogja megvédelmezni. Temérdek filmben láthattuk ezt a sztorit, mondhatni lerágott csont, de ez nem jelenti azt, hogy unalmas is lenne a téma, főleg ha hozzáértő kezekbe kerül a produkció. Ráadásul még hozzájuk csapódik egy srác is, akiből tökéletes utódot faraghat. Ezt a felállást is láthattuk már pár alkotásban, nem? Ezúttal azonban nem egy izgalmas thrillerről vagy kőkemény akciófilmről van szó, hanem egy angol vígjátékról, ahelyett hogy ezer golyót lőnének el lassítások közepette inkább a humorra helyezték a hangsúlyt.

Híres utolsó mondatok egyike? Á, ez nem is piranha.

Steven Spielberg anno talán sejtette, hogy a Cápával hatalmas sikert fog elérni, ám arra valószínűleg nem gondolt, hogy műve olyan klasszikussá válik, amit lépten-nyomon rengeteg film fog felidézni/megidézni. A nagy bevételt termelő produkció Roger Corman trash-gyárost is megihlette, munkásságának egyik ékköve az 1978-as Piranha volt, amelyet a Cápa paródiájának szántak, még magának Spielbergnek is elnyerte tetszését és csak ezért nem akasztott a stúdió pert Corman nyakába. A horror-vígjáték két feldolgozást is megélt, az egyik 1995-ben készült el, míg a másikat idén láthatta a nagyérdemű Alexandre Aja tolmácsolásában, méghozzá 3D-ben (személy szerint csak hagyományos 2D-ben láttam).

Olvasd tovább →

Jean Reno Luc Besson szárnyai alatt kezdte ígéretes színészi karrierjét, ám úgy ahogy Besson ő is lejjebb adta. A francia rendező mára inkább a középszert képviseli, elmúltak azok az idők, mikor jó ideig az nevétől volt hangos a média, arról cikkezett mindenki, hogy már megint milyen profi munkát tett le az asztalra. Reno engedett Hollywood hívó szavának, ám kevés kivételtől eltekintve nem igen volt képes emlékezetes filmekben játszani, legutóbb A rózsaszín párduc gyenge folytatásában, illetve a Páros mellékhatás idétlen vígjátékban próbált humorizálni, valljuk be, kevés sikerrel, A szállítmányban meg mintha ott se lett volna. Reno olykor-olykor visszatér hazájába egy-egy film kedvéért, ám egymás után két érdekes ajánlattal is megkeresték, így a színész két francia produkcióban is látható. Vajon továbbra is marad-e franciahonban? Elég kevés az esély erre, elképzelhető, hogy a 22 lövés feldolgozásában is ő fog játszani. Mert az Álomgyár biztosan remake-elni fogja a thrillert, e felől szemernyi kétségünk se lehet és keresve se találnának jobb főszereplőt nála.

Ez egy tipikus francia akció film, így aki megnézi, készüljön fel. Előre mondom, nekem semmi bajom sincs a francia filmekkel. Ebben például nem zavar hogy lassan indulnak be az események, az sem idegesít, hogy túlzottan romantikus- később kifejtem mire gondolok- vagy hogy nem annyira izgalmas mint az amerikai akció/gengszter filmek. Azt hiszem sokan- én is- az olasz maffiahálózathoz viszonyítanak, mivel sok film készült róluk, így nem túlzás azt állítani, hogy az olasz maffia a világon az egyik leghíresebb.

Ebben a filmben azonban örményekről lesz szó. Persze a különböző nemzetiségű maffiák közt nincs szignifikáns különbség- mindegyik célja ugyanaz, csak módszerbeli különbségek lehetnek- de amikor nézi az ember ezt a filmet, érzi, hogy nem olaszokkal van dolga.

Olvasd tovább →

Wyatt Earp – egy legenda, messzeföldön híres békebíró, kinek neve hallatán még a legkeményebb pisztolyforgatók is összerezzennek. Élete számos forgatókönyvírót megihletett, több westernfilmben is láthattuk a vadnyugat rendcsinálóját. A filmszínházakban utoljára a 90-es évek elején tűnt fel, rövid eltéréssel két alkotást is bemutattak, ám egyik sem hozott igazán a konyhára, talán ennek köszönhető, hogy azóta nem láthattuk Earpöt, amint winchesterével teríti le a gazfickókat. A Tombstone főszereplője majdnem Kevin Costner lett, de ő jobban kidomborította volna szerepét, ám miután nem sikerült a forgatókönyvíróval zöld ágra vergődni inkább továbbállt és megcsinálta a saját Earp filmjét, így helyére Kurt Russell került.