kritika

Frank Moses minden nap pontban reggel hatkor felkel, beveszi a kis piruláit, csinál néhány felülést, püföli a bokszzsákot, megnézi a beérkezett postáját, majd felhív egy bizonyos ügyfélszolgálatot és mindig ugyanazzal az aranyos diszpécsernővel beszélget. A szokásos rutint láthatjuk, általában így telik a napja a jóembernek. Ám egy este maszkos-gépfegyveresek lopakodnak be Moses házába, aki azonban fél kézzel legyűri őket, majd ementálivá vált házát hátrahagyva felkeresi az ügyfélszolgálatost, mielőtt vele is végeznek azok, akik rátörtek. Ezt követően egykori kollégáit is felkutatja, hogy együtt derítsék ki miért akarják kinyírni őket. Oh, Frank Moses egykor a CIA legjobb bérgyilkosa volt és most fogalma sincs, miért zavarták meg nyugdíjas éveit.

Jól tudjuk minden amerikai kultúrtermékből, hogy az Egyesült Államokban nehezebb túlélni a gimit, mint egy bevetést Basrában, főleg ha valaki nem rendelkezik a tökéletest megközelítő fizikai attribútumokkal ha lány, és atlétikai képességekkel, ha fiú. Így ugyanis esélye sincs részt venni a középiskola egyedüli jelentőséggel bíró társadalmi tevékenységében, a népszerűség hajhászásában, ha lány, és a szüzesség elvesztésében, ha fiú. Számtalan film, sorozat és pop dal járta már körül ezt a témát, legemlékezetesebben az első Amerikai pite film, és a Könnyű nőcske tulajdonképpen ezt állítja a fejére: mi történik, amikor egy lány  kerül ugyanebbe a helyzetbe, és a fiúk férfivá válásának eszköze helyett aktív kezdeményezővé válik?

Castelvecchio – a festői kisvárosban mintha megállt volna az idő, távolról úgy tűnik, mint egy középkori falu, éjszakánként pedig semmi nem zavarja az emberek pihenését, az utcák kihaltak, nincsenek randalírozó fiatal vagy üvöltöző részegek. A település környékén csodálatos erdő található, ahol zavartalanul lehet piknikezni. A helyi pap annyira barátságos, hogy még egy italra is meghívja Castelvacchioba látogatókat, ha pedig egyedül érezné magát valaki, hát a helyi kurtizánok örömmel állnak a szolgálatodra. Nem doku-vagy turistafilmmel van dolgunk, sőt Az amerikai még csak nem is vígjáték, hanem thriller. Ám ez sem túlságosan igaz, az alkotók csak ennek szerették volna álcázni művüket, inkább művész-thrillernek kellene nevezni, már ha létezik ilyesmi. Sőt, Az amerikaiban gyakorlatilag csak egy amerikai van igazán, méghozzá George Clooney.

A film elején a főszereplőre hófödte területen lelünk rá, pillanatnyi boldogságát néhány pisztolylövés szakítja félbe, majd lelép a környékről, megbízója aztán a napsütötte Castelvecchioba rendeli, ahol a bérgyilkosra egy „meg se kell húznod a ravaszt” munka vár. Mivel kiválóan ért a fegyverekhez egy megbízható és pontos puskát kell határidőre összeraknia. Emberünk profi, McGyverhez hasonlóan ő is lazán összeeszkábál egy működő cuccot a környéken fellelhető lim-lomból, a helyi autós műhelyben fellelt 4-5 anyagból precízen végre is hajtja feladatát. Az időleges búvóhelye magányos bérgyilkosoknak kiváló arra, hogy itt gyakoroljanak vagy leteszteljék új fegyverüket, a tavacska pedig elnyeli a felesleges töltényeket.

Hosszú csápok nyúlnak a sötét fellegek között suhanó pár személyes repülőgép felé, jajj mi lesz a bajba jutott tinikkel. A fentebb látható plakát nem ígér többet egy szokványos tinihorrornál, amit egy eleddig ismeretlen rendező hozott össze. A kanadai Karee Andrews a Marvel berkein belül készített képregényeket készített és összehozott néhány rövidfilmet, az Altitude azonban már egy másfél órás szösszenet, az akadályt ha nem is csont nélkül, de ügyesen átugrotta.

Öt tini – két lány és három fiú – egy koncertre igyekszik és egy pár személyes géppel vágnak neki a hosszú útnak. A kis társaság hamarosan hatalmas viharba kerül, a látótávolság a zéróval egyenlő, az eddig megbízhatóan működő magasságmérő pedig azt jelzi, hogy 20.000 láb magasságban suhannak, de nem csak a műszerek bolondulnak meg, hanem a géppel is történik „egy kis” műszaki hiba. A fennálló problémák mellett az utastérben is zajlanak a szóváltások, később pedig egy szörny is feltűnik.

 Ha valaki horrort akar készíteni, de nem tudja, hogy mit bizonyára elsők között fog eszébe jut a zombik. Ha valami eredetit akar, akkor inkább tovább gondolkodik, mivel az élőholtakról már gyakorlatilag mindent elmondtak, voltak lassú csoszogósak és gyorsan futó rothadó rémek is, akadtak akik csak úgy, hirtelen kimásztak a sírgödrükből és olyat is láthattunk már, hogy valami szer miatt változtak át a gyanútlan emberek, George A. Romero sem tud már újat (maximum ujjat, darabokban) felmutatni. De azért megemlíteném a Pontypool nyelvész horrort, amiben azért némileg mást láthattunk. Ám ettől függetlenül továbbra is készülnek művek a témában, a B filmek piacán ha szétnézünk bizonyára lehetne válogatni, de ezek közül vajon melyik tartozik a nézhető kategóriába? A  Devil’s Playground előzetese nem kecsegtetett sok jóval, ám végeredmény elég korrekt.

Régen viszonylag egyszerű dolgunk volt az animációs filmekkel kapcsolatban. Gyakorlatilag a Disney uralta a piacot és ha befutott egy „mese” a mozikba biztosak lehettünk benne, hogy remekül fogunk szórakozni. Ma már csak a Pixarban bízhatunk, a többi termékre pedig bizalmatlanul pislogunk. Mert hát az ilyen alkotások többségénél olykor csak a fantasztikus képi világ megteremtésre törekednek, a többivel meg nem foglalkoznak. Az Alfa és Omega esetében azonban még a csodálatos látványban sem gyönyörködhetünk, ugyanis alig 20 millióból hozták össze (a Pirosszka 15 millióba került, de azt legalább végig lehetett mosolyogni). Humprey az omega farkascsapat tagja, élete a viccelődés, lazán veszi az életet, míg Kate az Alfákhoz tartozik, akit arra neveltek, hogy vezető legyen. A két ordas élete a törvényeik miatt nem kapcsolódhat össze, Kate-et másnak szántak annak érdekében, hogy hogy béke legyen a két rivalizáló falka között. Azonban két főhőst vadászok elkábítják és egy másik területre szállítják, ahonnét megszöknek és hazafelé veszik az irányt.

Sajnálatos módon a produkcióra egy jó szó van: unalmas. Valahogy soha nem képes kirángatni a nézőt az ásítozások tengeréből és hát a poénok is elkerülték az írókat, mikor papírra vetették a forgatókönyvet. A mellékszerepekben egy golfkedvelő francia lúd és egy angol kacsa szolgáltatná a poénokat, de azok nincsenek. Még azt se lehetne ráfogni, hogy elfogytak, mert nem is volt igazán. Hőseinkért se tudunk szorítani, mert az alkotók nem törekedtek arra, hogy ezen fáradozzanak. Gyenge lett, talán 7 év alatt élvezhető.

imdb: 3,5
rottentomatoes: 14 %

Jacques Tardi francia képregényalkotó fejében született Adèle Blanc-Sec talpraesett és kalandvágyó riporternő alakja. A hősnő Párizsban keveredett különféle misztikus és ügyes-bajos kalandokba. Luc Besson kerek 13 éve készítette első könnyedebb hangvételű alkotását, azóta sem kreált hasonló élőszereplős filmet és mivel ígéretét már úgyis megszegte, miszerint világéletében csak 10 produkciót fog megrendezni úgy döntött, hogy itt az ideje még egy kalandfilmnek. Ezúttal hiányoznak a sci-fi elemek, ám Az ötödik elemhez hasonlóan a játékidő első perceiben itt is múmiákhoz köthető terepen járunk. Helyette viszont van teázgató múmia, több millió éves életre kelt őshüllőn való „lovaglás” és egy csöppnyi Indiana Jones utánérzés.

A bájos címszereplőt kiadója messzi tájakra küldi, arra kérik, hogy írjon cikket a rejtélyes majákról, ám Adéle fittyet hány az utasításra és az őserdő helyett a sivatagban tevegelve lelünk rá néhány sárga és rotható fogú “úriember” társaságában. Eltökélt célja, hogy II. Ramszesz orvosának a múmiáját fellelje, majd azt egy Párizsban éldegélő felettébb öreg tudós segítségével feltámassza. Az életre keltett több ezer éves doki pedig meggyógyítaná a balesetet szenvedett és ágyhoz kötött húgát. Csakhogy Párizsra időközben rászabadul egy nem éppen barátságos, de annál inkább harapósabb kedvű repülő őshüllő, aminek a felelőse az a bizonyos tudós, akire Adéle-nek hatalmas szüksége van.

1971-ben zajlott a Stanfordi börönkísérlet, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete finanszírozott, hogy magyarázatot találjon a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható különbségekre. (wikipedia) A kísérletre jelentkezőket két csoportra osztották, az egyik csapat a börtönőröket, míg a maradék a rabokat „játszották el”. A részvevőknek két hétig kellett volna részt venniük a börönszimulációban, ám azt a tervezett határidő előtt be kellett fejezni, mivel a helyzet igencsak elfajult. A német filmgyártás kilenc évvel ezelőtt készített egy produkciót az esetről, Oliver Hirschbiegel rendezése felettébb izgalmas és rettentően hatásos volt, egyes szereplőkre már igazi gyűlölettel lehetett tekinteni, a nézőt egyszerre töltötte el a düh és a feszültség.

Hollywoodban is hozzányúltak a témához (csoda lett volna, ha nem), A szökés sorozat atyja, Paul Scheuring ülhetett a rendezői székbe és a forgatókönyvhöz is köze volt. Mivel olyan ember kezébe került a projekt, aki otthon van a börtönös témában úgy érezhette mindenki, ha nem is fogja megközelíteni a német verziót, azért mindenképpen korrekt darab fog születni. De aztán kiderült, hogy csak DVD-n adják ki a filmet, ami már megkongatta a vészharangot.

A Jonah Hex misztikus-kosztümös-cowboyos film legjobb része az idő-tömörítés: akinek az volt az első reakciója a film végén, hogy ezt a két órát már soha nem kapja vissza az életéből, annak kellemes meglepetést fog okozni, hogy csupán 80 perccel került közelebb az elkerülhetetlen véghez, és ahhoz, hogy egy mogorva cowboy kiássa a sírból, csak hogy még egyszer meghalhasson.

Öregedő veterán bérgyilkos, aki mindig tökéletesen hajtja végre megbízásait, ám úgy dönt, hogy az újabb áldozatjelöltet nem teszi hidegre, sőt ezentúl maga fogja megvédelmezni. Temérdek filmben láthattuk ezt a sztorit, mondhatni lerágott csont, de ez nem jelenti azt, hogy unalmas is lenne a téma, főleg ha hozzáértő kezekbe kerül a produkció. Ráadásul még hozzájuk csapódik egy srác is, akiből tökéletes utódot faraghat. Ezt a felállást is láthattuk már pár alkotásban, nem? Ezúttal azonban nem egy izgalmas thrillerről vagy kőkemény akciófilmről van szó, hanem egy angol vígjátékról, ahelyett hogy ezer golyót lőnének el lassítások közepette inkább a humorra helyezték a hangsúlyt.

Híres utolsó mondatok egyike? Á, ez nem is piranha.

Steven Spielberg anno talán sejtette, hogy a Cápával hatalmas sikert fog elérni, ám arra valószínűleg nem gondolt, hogy műve olyan klasszikussá válik, amit lépten-nyomon rengeteg film fog felidézni/megidézni. A nagy bevételt termelő produkció Roger Corman trash-gyárost is megihlette, munkásságának egyik ékköve az 1978-as Piranha volt, amelyet a Cápa paródiájának szántak, még magának Spielbergnek is elnyerte tetszését és csak ezért nem akasztott a stúdió pert Corman nyakába. A horror-vígjáték két feldolgozást is megélt, az egyik 1995-ben készült el, míg a másikat idén láthatta a nagyérdemű Alexandre Aja tolmácsolásában, méghozzá 3D-ben (személy szerint csak hagyományos 2D-ben láttam).

Olvasd tovább →