kritika

A haver zsaru filmes korszaknak már régen leáldozott, talán a Halálos fegyver negyedik részével zárult le a korszak (esetleg más alkotással), de a lényeg, hogy manapság egy jó buddy cop movie olyan ritka, mint a fehér Zorró. A Bad Boys még úgy ahogy tartotta a lelket a műfajban, ám ennek folytatására még sokat kell várni, illetve mindenképpen említésre méltó a Vaskabátok (Hot Fuzz) kacagtató paródia is. Legutóbb Kevin Smith próbálkozott, a 80-as 90-es évek hasonló alkotásai előtt akart tisztelegni, de sajnálatos módon nem sikerült a dolog. Ezúttal Will Ferrell és Mark Wahlberg duóján volt a sor, a rossz hír az, hogy ők sem tudták új életet lehelni a műfajba, a jó pedig, hogy nem fogható rá, hogy elbuktak.

„Azok a régi szép idők.” – szokták mondani egyesek miközben réveteg tekintettel bámulnak maguk elé és fejükben néhány évtizeddel ezelőtti élmények idéződnek fel. Mikor volt már, hogy John Travolta riszálta a táncparkett közepén? Az sem mostanában volt ahogy Patrick Swayze és Jennifer Gray ellejtették a piszkos táncot. Akkoriban még teljesen más muzsikára ropták a népek, manapság már a csapból is a rap és a hip-hop folyik, elterjedt a freestyle, az MTV nézőközönsége pedig szép számban képviselteti magát az olyan zenés-táncos produkciókon, ahol ilyesmiket láthat és hallhat. Hogy mi lesz a divat 20 év múlva? Annak talán csak Nostredamus a megmondhatója, csak meg kell találni, majd megfejteni az idevonatkozó rejtélyes jóslatait, de most még senki nem sejti, hogy milyen stílus fog hódítani.. Egy biztos, Bill Medley és Jennifer Warnes duettje vagy a Bee Gees szerzeménye akkor is gyakran fel  fog csendülni a rádiókban (és ezzel nem kisebbíteni akarom mai együttesek vagy rapperek érdemeit).

Egy rablás elkövetésekor nem csak arra kell ügyelni, hogy ne hagyj semmiféle nyomot a helyszínen, de nem árt, ha az eset elkövetésekor tudod is igazolni, hogy akkor hol voltál. Mi a legjobb, legkiválóbb alibi egy olyan ember számára, aki nem számít ismeretlennek a rendőrségen és mindig előveszik, ha a környéken rablás történik? A börtön. Ha éppen a sitten tengeti valaki a napjait, akkor ki fog gyanakodni rá? Maximum Sherlock két pipatömés közben vagy Columbo, miközben este leveti a gyűrött ballonkabátját.

Olvasd tovább →

Az SNL MacGruber szkeccsfilmjei népes rajongótáborra tettek szert, Will Forte viccesen figurázta ki a régi idők egyik sorozathősét, MacGyvert. A készítők úgy érezték, ha már ennyire közkedveltté tették a figurát, akkor egy mozifilmre is jók lesznek, ráadásul hollywoodi mércével nézve aprópénzből kihozták az egészet és egy pár ismert nevet sikerült megnyerni a produkcióhoz.

Népszerű számítógépes játékok vászonra adaptálását több úton is véghez lehet vinni, attól függ, hogy kinek a kezébe kerülnek a jogok. A sok évnyi tapasztalat azt mutatja, hogy az arany középút valahol Uwe Boll és a 100 millió dollár alatti költségvetés között található. Ugyanis Boll munkái képezik a legalját ezen látványosnak szánt termékeknek, legalábbis a nagy többség szerint, illetve az imdb-s átlaguk is erre utal, míg a nagyobb költségvetésű alkotások általában befuccsolnak (elég csak a Perzsia hercege és a Tomb Raider 2 bukására gondolni). Paul W. S. Anderson azon rendezők közé tartozik, aki kisebb büdzséből totál agyatlan produkciókat készít és már nagy tapasztalattal rendelkezik a számítógépes játékok alapján készült filmek terén A Mortal Kombat szépen termelte a milliókat, A Kaptár zombulást is ő hozta el először nekünk, ki hitte volna még az első rész bemutatásakor, hogy hamarosan a negyediket nézhetjük, ahogy Alice és újonnan szerzett baráti társasága megtizedeli a mocskos élőholtakat.

A reklámok körülvesznek minket, egész életünkben jelen vannak, egy nagyobb városban minden egyes méteren látható egy termék logója, minden lehetséges helyet kihasználnak, csak hogy valamit hírdessenek és a tévében egy filmet se nézhetünk végig úgy, hogy képünkbe ne tolnának egy 10 perces reklámblokkot. Még jó, ha átmegyünk a szomszédba legalább nem kerül szóba semmiféle hirdetés. Ámbár… miféle új telefont szereztek be éppen? És milyen csodás ez az új verda, ja és az a cipő a lábán… ilyesmit be kell nekünk is szerezni.

I love rock n’ roll – 1982-ben Joan Jett adta elő a szerzeményt, a szám hatalmas sikerré vált és még mai is előszeretettel szedik elő a különféle zenei csatorná. Jett karrierje nem ezen a ponton vette kezdetét, jó pár évvel azelőtt, a 70-es években vált ismertté bandájával, a Runaways-zel. A film 1975-ben veszi fel a fonalat, Jett (Kristen Stewart) már akkor is nyúzta a gitárját, le se tojta mit mond az oktatója és olyan bőrkabátban feszített, amelyekben a srácok szoktak. A lány leghőbb vágya, hogy összehozzon egy zenekart, pont kapóra jön számára Kim Fowley producer (Michael Shannon), akit leginkább csak az dob fel, hogy egy olyan csajcsapat útját egyengetheti, akik rock n’rollt játszanak. A tagok hozzálátnak a gyakorláshoz, beleadnak mindent, előbb lebujokban, lepukkant kocsmákban tűnnek fel, később a hírnév is rájuk lel, ám hamarosan kiéleződnek köztük az ellentétek.