Egy thriller vagy horrorfilm bennem akkor hagy maradandó emléket, ha a félelemkeltésen és borzongáson túl van benne valami olyan gondolat, mely akár a saját életemre is átültethető. Az élet után mindenképpen ez utóbbi kategóriába tartozik, hiszen, mint azt a cím is sejteni engedi, az élet utáni állapot kerül bemutatásra, ugyanakkor – az íróktól nagyon merészen – nem a valódi klinikai halálról lesz szó, de egyelőre erről többet nem árulok el.
Jerry Bruckheimer az akció-és kalandfilmek atyaúristene sok mindent megtehet és meg is tett, bár csöppet vérszemet kapott és ha ez eddig nem is okozta a vesztét, de mindenképpen meglegyintette a bukás szele. Egy ideig a biztonsági sávban lavírozott, Indiana Jones koppintás (A nemzet aranya), Michael Bay (A szikla) és Will Smith (A közellenség), majd jött a kalóztrilógia (akik a Karib-tengeren tevékenykedtek), ami azért már jóval veszélyesebb vállalkozás volt, hiszen eddig nem sok siker született a témában. Ám a film aratott, így a derék Bruckheimer úgy döntött megmutatja, hogy nagy költségvetéssel is lehet sikeres játékdapatációt összehozni. Az idén bemutatott Perzsia hercege nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az év egyik bukása Amerikában, bár a legtöbbet termelő számítógépes játék alapján készült filmmé avanzsált, de az összegyűjtött összeg kevés ahhoz, hogy profitot lássanak a készítők. A varázslótanonccal talán azt akarta bizonyítani, hogy a Harry Potteren kívül igenis létezik olyan mágusokat/varázslókat a középpontba állító alkotás, amellyel meg lehet tömni a bankszámlát.
.jpg)
Hálás dolog verekedős játékból egészestés filmet forgatni, nem igazán kell megerőltetniük magukat az készítőknek. Ha valaki leül egy ilyen játék elé, akkor nem csinál más, mint a billentyűzet különböző gombjait nyomogatva, bevetve mindenféle kombót és mozdulatot leveri az előtte álló ellenfelet. A mozis verzióban tehát nem kell más tenni, minthogy a programban látott karaktereket felvonultassa a történetben, szerezni kell egy, a szakmában jártas illetőt, aki profi módon képes megkoreografálni a harci jeleneteket és máris foroghat a kamera. A forgatókönyvvel sem kell sokat vesződni, gyakorlatilag minden egyes helyzetnek egy olyan szituációt kellene teremtenie, ahol a mellék-vagy főszereplők összemérik tudásukat és nem a sakk- vagy a csocsó asztal mellett, hanem a a ringben történik mindez. Szintén felesleg hosszabb monológokkal vesződni, néhány tőmondat elégséges, úgysem arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki milyen ügyesen képes erősen koncentrálva elregélni 5-6 mondatot, ráadásul nem is kell túlzottan szétnézni a színészpiacon, ugyanis ide nem szükségeltetnek nagy díjakat nyert vagy fesztiválelismerésekben bővelkedő aktor, csupán össze kell szedni néhány izomtól duzzadó, kockahasú embert, aki arra is képes, hogy egy valamirevaló „körbepörgő rúgást” is véghez tudjon vinni.
Az írók megteremtették a helyzetet, a szereplőket egymás ellen küldték az „arénába”, eddig stimmelt is a dolog, csakhogy valamiért bonyolítani akarták a cselekményt, ami a bunyó rovására ment. A főgonosz túl sokat dumál, mondhatni teljesen feleslegesen, a verseny menete így megtörik, kevesebb idő jut az összecsapásokra.
“80-as évek – rock. 90-es évek – grunge. Most pedig vámpírkorszak van…”
Nem tudom, mikor kezdett kibontakozni a vámpírkorszak, egyszer csak mindenhol az a piros almás borítójú Stephenie Meyer-regénnyel találkoztam, mely egy vámpírokkal és vérfarkasokkal komplikált szerelmi történetről szól. Edward Cullen a vámpír, minden lány álma, kinek elődje minden bizonnyal a drámaian tekintetű Louis, azaz Brad Pitt az Interjú a vámpírból. Ez utóbbi egy több díjat nyert film volt a kilencvenes években, melyet a felnőttek is szerettek. Tehát 15-20 év alatt a szépséget kapott, csöppet sem félelmetes vámpírok eljutottak a média által leginkább befolyásolt rétegig, a tinédzserekig, ahol aztán divatot teremtett. A kultuszt kihasználva, és gerjesztve egyre több vérszívóval kapcsolatos termék jelenik meg.
Az alá és fölé rendelt szerep (egyeseknek) szexuálisan vonzó lehet, japánoknak különösen. A poszt két ilyen animét mutat be, az egyik yaoi (fiú x fiú) tehát akit zavar az ilyen téma, az ne nyomja meg a tovább gombot. 🙂
A szupercsapat ugyan alulmaradt a jegypénztáraknál „80-as évekbeli remake” kategóriában, de minden szempontból abszolút győztes az „egy elit katonai alakulatot felültetnek egy tengerentúli bevetés során, ezért vissza kell csempészniük magukat az USA-ba, ahol megpróbálják tisztára mosni magukat egy szexi csaj segítségével” kategóriában, mert a Losers-nél sokkal viccesebb.
.jpg)
Adam Sandler általában ugyanazt a karaktert hozza, ebben neki az a jó, hogy beáll a kamera elé és kirázza a kisujjából a szerepet, a nézőknek pedig azért rossz, mivel nem tudják, hogy ezúttal mennyire tudnak röhögni rajta. Személy szerint nekem úgy általában nincs vele semmi bajom és nagyjából kedveltem is eddig filmjeit, ám a Férj és férj esetében már nagyon afféle hajlott, hogy egy nagyon macsó fickót formáljon meg, majd ennek betetőzesképp érkezett a Ne szórakozz Zohannal, ám ezt az irányvonalat szerencsére hanyagolta, e helyett inkább azzal próbálkozik, hogy a humort vegyítse a drámával. A Ki nevet a végén? produkcióban is már eléggé előtérbe került a dráma, amiből azért akad a Nagyfiúkban is, bár inkább a humorra mentek rá, hiszen Sandler és baráti köre inkább ebben a műfajban bizonyított.
Kellett egy jó indok, hogy a színész összeverbuválja derék ismerőseit egy filmbe. A történet szerint öt jó barát gyerekkori edzője elhalálozik és a temetés miatt újra találkoznak, majd közösen, családjukkal egy csendes, folyó menti, erdőbéli faházban töltenek el néhány napot és… jól elvannak.
Japán egyik legnagyobb rajzfilmkészítő cégét, a Studio Ghibli-t leginkább Miyazaki Hayao nevén keresztül ismerhetjük. Ő az a rendező, aki többek között Oscar-díjat is kapott 2003-ban a Chihiro Szellemországban (Spirited Away) című alkotásáért, valamint olyan klasszikusok kerültek ki a keze alól, mint a Vándorló Palota (Howl’s Moving Castle), vagy a Vadon hercegnője (Princess Mononoke, avagy eredeti nyelven Mononoke Hime). A Szentjánosbogarak sírja a Studio Ghibli egy korábbi, 1988-as filmje, mely Nosaka Akiyuki regénye alapján készült, a rendezője pedig nem az imént emlegetett Miyazaki, hanem Takahata Isao.
Életem első James Dean filmje. Azt hiszem úgy tizenöt éve láttam először a tévében, és olyan szinten ledöbbentem, hogy azt mondtam magamban ilyen nincs. És itt most nem kifejezetten Dean kinézetére kell gondolni, hanem a játékára, az volt az ami teljesen hazavágott. Persze korábban is néztem filmeket, de ez volt az első, ami nagyon megfogott.
2056-ra a Föld már igencsak túlnépesedett. Az emberiség következő célbolygója a Mars lehet, ahová oxigéntermelő algákat telepítettek. Szaporodtak is rendesen, még egy nap nem megfelelő adatok érkeznek a Földre.(Houston baj van.) Hogy kiderítsék mi történt, expedíciót indítanak a vörös bolygóra.
Két dolgot lehet az egekbe magasztalni a film kapcsán: a rendező (a stílusikon-szexisten Tom Ford) kifogástalan stílusérzékét és a főszereplő (Colin Firth) hibátlan játékát. Ők ketten ebből az egyszerű történetből olyan brilliánst csiszoltak, ami még sokáig szikrázik-vibrál majd a kollektív tudatunkban.
Azt hiszem már senkinek nem kell bemutatni Az utolsó léghajlítót. Mindenki tudja hogy az Avatárról, egy igen népszerű animációs sorozatról van szó.
Amikor a bemutató videóit láttam, sejtettem hogy nem lesz az igazi – ahogy a legtöbb esetben nem lehet a közelébe érni az eredeti animációknak -, de mégis reménykedtem, hogy talán-talán nem lőttek le benne minden fontos részletet. Nos, a helyzet az, hogy nemhogy a trailerben, de magában a filmben sem mutatnak olyan jeleneteket, melyek szerintem fontosak lettek volna. Az alkotás legnagyobb hibája, hogy alapnak veszi azt, hogy mindenki ismeri a teljes történetet, pedig ez nem így van, ugye. Ezáltal, a rendező képes volt megfosztani az újdonsült nézőt olyan apróságnak tűnő, de nagyon érdekes és mókás jelenettől, mint például Appa (a hatlábú repülő bölény) első repülése Sokkáékkal. És ha már Appánál tartok, szegényke iszonyú bénára sikerült azokkal a vézna lábakkal. Nem is értem ha megvannak a jó alapok (animáció) akkor miért nem lehet tökéletesen ugyanolyanra megcsinálni egy árva repülő bölényt. Ha gyerek lennék tuti megijednék tőle, de így csak csalódott vagyok.
FilmDROID