kritika

Népszerű számítógépes játékok vászonra adaptálását több úton is véghez lehet vinni, attól függ, hogy kinek a kezébe kerülnek a jogok. A sok évnyi tapasztalat azt mutatja, hogy az arany középút valahol Uwe Boll és a 100 millió dollár alatti költségvetés között található. Ugyanis Boll munkái képezik a legalját ezen látványosnak szánt termékeknek, legalábbis a nagy többség szerint, illetve az imdb-s átlaguk is erre utal, míg a nagyobb költségvetésű alkotások általában befuccsolnak (elég csak a Perzsia hercege és a Tomb Raider 2 bukására gondolni). Paul W. S. Anderson azon rendezők közé tartozik, aki kisebb büdzséből totál agyatlan produkciókat készít és már nagy tapasztalattal rendelkezik a számítógépes játékok alapján készült filmek terén A Mortal Kombat szépen termelte a milliókat, A Kaptár zombulást is ő hozta el először nekünk, ki hitte volna még az első rész bemutatásakor, hogy hamarosan a negyediket nézhetjük, ahogy Alice és újonnan szerzett baráti társasága megtizedeli a mocskos élőholtakat.

A reklámok körülvesznek minket, egész életünkben jelen vannak, egy nagyobb városban minden egyes méteren látható egy termék logója, minden lehetséges helyet kihasználnak, csak hogy valamit hírdessenek és a tévében egy filmet se nézhetünk végig úgy, hogy képünkbe ne tolnának egy 10 perces reklámblokkot. Még jó, ha átmegyünk a szomszédba legalább nem kerül szóba semmiféle hirdetés. Ámbár… miféle új telefont szereztek be éppen? És milyen csodás ez az új verda, ja és az a cipő a lábán… ilyesmit be kell nekünk is szerezni.

I love rock n’ roll – 1982-ben Joan Jett adta elő a szerzeményt, a szám hatalmas sikerré vált és még mai is előszeretettel szedik elő a különféle zenei csatorná. Jett karrierje nem ezen a ponton vette kezdetét, jó pár évvel azelőtt, a 70-es években vált ismertté bandájával, a Runaways-zel. A film 1975-ben veszi fel a fonalat, Jett (Kristen Stewart) már akkor is nyúzta a gitárját, le se tojta mit mond az oktatója és olyan bőrkabátban feszített, amelyekben a srácok szoktak. A lány leghőbb vágya, hogy összehozzon egy zenekart, pont kapóra jön számára Kim Fowley producer (Michael Shannon), akit leginkább csak az dob fel, hogy egy olyan csajcsapat útját egyengetheti, akik rock n’rollt játszanak. A tagok hozzálátnak a gyakorláshoz, beleadnak mindent, előbb lebujokban, lepukkant kocsmákban tűnnek fel, később a hírnév is rájuk lel, ám hamarosan kiéleződnek köztük az ellentétek.

Jaden Smithből sztár lesz, ha akarja, ha nem, minket pedig meg sem kérdeznek, hogy ehhez mit szólunk. Illetve az egész tőlünk függ, ha nem tetszik, nem váltunk rá jegyet. De mi van akkor, ha ügyesen lavíroznak vele, úgy hozzák össze, hogy érdekelje az embert a film. Kell egy szupersztár apuka, aki már eleve sikeres rapper volt, mikor belevágott mozis karrierjébe, Will Smith most éppen (vagy mondhatnánk, hogy most még) az aktuális csillag, aki kasszasikerekben játszik, tudja, mire vágyik a nép. Fiával A boldogság nyomában játszotta a főszerepet, ott a kis Jaden még valamennyire háttérbe szorult, akárcsak az Amikor megállt a Föld feldolgozásban, ahol már eléggé idegesítő volt. Ám a nagy Will úgy döntött, hogy leporolja a 80-as évek egyik népszerű alkotását, A karate-kölyköt és fiára bízza a főszerepet, az elképzelés eléggé bevált, a nép csak úgy tódult a mozikba, második rész biztosan lesz.

Ki gondolta volna még a Step Up első részénél, hogy végül trilógia lesz belőle. Jenna Dewan és Channing Tatum táncai és a zenei betétek azonban szépen eladták a produkciót, a második részre már egy újabb szereplőgárdát (bár Tatum visszatért pár percre) kerítettek és ezzel is korrekt sikert arattak. A stúdió a befolyt összeg láttán gyorsan bejelentette a harmadik részt és a második felvonást ledirigáló Jon Chut tették meg ismét rendezőnek, megtartották a Moose-t eljátszó Adam G. Sevant is, ráadásul segítségül hívták a 3D mindenható erejét. Mintha abban bízott volna mindenki, hogy a harmadik dimenzió majd el fogja adni a filmet és a többivel már nem is törődtek. A történet ismételten egy nagyobb táncverseny körül forog. Adott egy vagyonos csapat és adva van a lepukkant társaság, akik abban bíznak, hogy a nyereményből ki tudják fizetni a banknak a hátralékot és nem árverezik el az otthonul szolgáló táncstúdiójukat. Persze a részletekre futná, ugyanis a rozzant épület belsejében olyan vágószoba van, hogy azt bármely amatőr filmes megirigyelné, de ugyanez igaz a koreográfia gyakorlásához szükséges termekre is és akkor még nem is beszéltem a cipőgyűjteményről.

Gyorsan teltek az évek, a 80-as és 90-es akciósztárjai pedig keserű szájízzel vették tudomásul, hogy már alig kíváncsi rájuk valaki. Már nem az ő poszterük feszít a falakon és már nem vonulnak tömegével az emberek a filmjeikre. A többség – pl. Dolph Lundgren, Wesley Snipes, Steven Seagal – szépen a DVD piac felé vették az irányt, Arnold Schwarzenegger elment kormányzónak, Sylvester Stallone azonban nem adta fel. Ám nála is elérkezett az a perc, mikor úgy érezte, hogy csak egy-két korábbi sikerfilmjének a folytatásával tud érvényesülni, ezért elkészítette a Rocky és Rambo következő részét, amelyek korrekt bevételt hoztak (habár a Rambo Amerikában bukás volt, a Rockynál pedig Sly azt mondta, hogy a stúdió közölte vele nem termelt profitot a 155 milliós bevétel ellenére). Ezután emberünk hozzálátott a The Expendables-hez, mely bátor vállalkozásnak bizonyult, egy 80 milliós büdzséjű R kategóriás, nagyjából a B kategóriában közismert színészekkel leforgatott mű, amelyet Stallone 20-25 évvel ezelőtti alkotásokhoz hasonlított, talán azért, mert akkor még nagy sztárnak számított. Lehetett volna egy hatalmas érvágás is Stallone karrierjében, ám az eredmények őt igazolták, a 90-es évek eleje óta nem ért el ilyen szép bevételt.

Ezen a nyáron szügyig gázolhattunk az Egyesült Királyság ólomszürke múltjában, kezdve a 17. századi Solomon Kane-nel – sár és démonok – utána jött a 12. századi Robin Hood – sár és franciák – végül a 2. században játszódó A kilencedik légió – sár és rómaiak. Már-már azt hinné az ember, hogy a szigeteken évszázadokig nem süt ki a nap. Mind közül ez utóbbit vártam a legjobban és sajnos ez volt a legkevésbé szórakoztató, pedig Neil Marshall angol író/rendező (The Descent) itt elég hazai pályán mozog, hiszen katonai alakulatokban és a skót felföldön is otthon van.

 A következőben Koimbra és Elanor kritikáit olvashatjátok.   

Ha 15 évvel ezelőtt készült volna el ez film, biztosak lehettünk volna benne akkor, hogy egy térdcsapkodós, meleg poénokkal zsúfolt alkotást fogunk látni, ami után néhány szervezet talán kivonult volna tüntetni az utcára, majd izgatottan számolgatták volna a napokat, hogy mikor kerül le a reflektorfény a filmről. Akkoriban Jim Carrey még harsány vígjátékokban vállalt szerepet, az Ace Ventura, a Dumb és Dumber, no meg A maszk után nem hiába érdemelte ki a gumiarcú jelzőt és mindenki tisztában volt azzal, hogy milyen filmre vált jegyet, ha ő benne volt.  Ám emberünk már nem régi, nem is akar az lenni, bevallottan keres drámaibb szerepeket. Az I Love You, Philip Morrisra beülvén már közel sem lehetünk biztosak abban, hogy fülig érő vigyorral fogunk távozni a vetítés végén, de a mozijegyet morzsolgatva azért reménykedünk benne, hogy legalább szórakoztató lesz ez a másfél óra. Hát… nem Carreyn múlott a dolog, annyi szent.

Olvasd tovább →