StreetDance

„Azok a régi szép idők.” – szokták mondani egyesek miközben réveteg tekintettel bámulnak maguk elé és fejükben néhány évtizeddel ezelőtti élmények idéződnek fel. Mikor volt már, hogy John Travolta riszálta a táncparkett közepén? Az sem mostanában volt ahogy Patrick Swayze és Jennifer Gray ellejtették a piszkos táncot. Akkoriban még teljesen más muzsikára ropták a népek, manapság már a csapból is a rap és a hip-hop folyik, elterjedt a freestyle, az MTV nézőközönsége pedig szép számban képviselteti magát az olyan zenés-táncos produkciókon, ahol ilyesmiket láthat és hallhat. Hogy mi lesz a divat 20 év múlva? Annak talán csak Nostredamus a megmondhatója, csak meg kell találni, majd megfejteni az idevonatkozó rejtélyes jóslatait, de most még senki nem sejti, hogy milyen stílus fog hódítani.. Egy biztos, Bill Medley és Jennifer Warnes duettje vagy a Bee Gees szerzeménye akkor is gyakran fel  fog csendülni a rádiókban (és ezzel nem kisebbíteni akarom mai együttesek vagy rapperek érdemeit).

A StreetDance nem (vagy inkább sem váltja meg a világot és nem is hoz megújulást a műjfaba, az eddig megszokott, bevett sablonok, felszínes sztori nyomvonalán halad előre, lerágott csont az egész. Rögtön a játékidő elején a film középpontjába állított csapat továbbjut egy versenyen, amely a belépőt biztosítja számukra a Street Dance bajnokságra. A trófea elnyerésének az érdekében hozzálátnak keményen próbálni. Azaz a próbákat hátráltatja, hogy nincs hol gyakorolniuk, arra meg nem futja, hogy kibéreljenek egy tánctermet, ráadásul még az egyik fontos tagjuk is otthagyja a csapatot. Azonban kapnak egy jó ajánlatot, használhatják a Royal Dance School egyik termét, ha cserébe bevesznek pár balettost a suliból.

A film eléggé hasonlít Step Up és társaihoz, de valamennyire még különbözik attól.  A végső nagy versenyt ezúttal sem hagy(hat)ták ki, sőt a szokásos összeveszések, a hezitálás, hogy ki merjenek-e állni a „bajnokságon”, illetve árulás és csalódás a Streetdance-ben is jelen van.no meg a fontos eseményen való részvételt hátráltatja, hogy ugyanabban az időben egy másik helyen is ott kell lenni. A szereplőket nem veti fel a pénz, ám egyiküknek sincs menő videokamerája, laptopja vagy csili-vili táncstúdiója, tehát nem csak úgy mondják, hogy a pénztárcájukban molyok éldegélnek.

A készítők tisztában voltak azzal, hogy a közönség mit akar egy zenés-táncos filmtől: jó, fülbemászó muzsikát és profin kivitelezett koreográfiát. Annak is tudatában voltak, hogy erre a műre jegyet váltók azt várják el, hogy minél gyakrabban mutassák be bámulatos tánctudásukat és ne kelljen két „akció” között sok felesleges dumát és egyéb drámázást látni. A szereplőkkel se próbálnak többet eljátszani, mint amennyit tudnak, nem erőltetik a hosszú párbeszédeket, a kommunikációt gyorsan lerendezik, ők fél szavakból (vagy fél mondatokból, alany, állítmány, tárgy) is megértik egymást vagy megpróbálják megértetni a másikkal, hogy mit akarnak. Ráadásul nem játsszák túl magukat, lelkesnek látszanak és egyik sem erőlködik, hogy a szájába adott pár mondatot kinyögje. De ha nincs sok szöveg és távolba révedés, akkor mi van? Tánc, kérem szépen. Itt nem kell 10-20-30 perceket várni, mire végre mozgásba lendülnek az emberek, tömve van táncjelenetekkel és egyiket sem vették fél vállról, az összeset jó nézni. A street dance és a balett ötvözése pedig kiválóra sikeredett, várható volt, ha már gyakorlatilag erre volt kihegyezve az egész.

A StreetDance olyan lett, mintha pont akkor ülnénk le valamelyik zenei csatorna elé, amikor másfél órás remek klipeket adnak le, igen rövid reklámokkal megszakítva. A szórakozási faktor 80-ra tehető, ám csak azért fogják emlegetni a későbbiekben a produkciót, mivel ez volt az első 3D-s táncos alkotás, sajnos csak 2D-ben sikerült megtekintenem (, de ha abból indulok ki, hogy a Step Up 3D-ben csak azok a jelenetek volna élvezhetőek, ahol „ugra-bugráltak”, akkor a StreetDance harmadik dimenziós változata után talán magam is végiglejtek az utcán).

imdb: 5,4
rottentomatoes: 84 %