kritika

Meir Zarchi 1978-ban 80.000 dollárból készítette el a Köpök a sírodra brutális filmet. Ultra erőszakossága miatt több országban is betiltották, egyes helyeken csak megvágva, de még így is R 18+-os kategóriába sorolva adhatták le. Az erőszakos filmet egy nem hivatalos folytatás követte 1993-ban, amiben ismét Camille Keaton volt a főszereplő. Érdekesség, hogy 1985-ben pedig egy remake is készült Naked Vengeance címmel. Az utóbbi évek feldolgozás hulláma Zarchi alkotását sem kerülte el, előszeretettel érkeznek a különféle horror remake-ek, amelyek közül talán csak A sziklák szeme és a Texasi láncfűrészesre fogható rá, hogy jobban sikerült. A Köpök a sírodra régi verziójához nem volt szerencsém, viszont a 2010-es változat megtekintése után nem is vagyok rá kíváncsi. Nem arról van szó, hogy a remake gyenge lenne, hanem arról, hogy most már el tudom képzelni, hogy anno miért tiltották be és ha még ennél is keményebb, akkor nem igazán fűlik hozzá a fogam, hogy háborogjon a gyomrom.

Olvasd tovább →

A Való Világ kétszeresen is jó a csatornának. Egyrészt jó fél évig nem kell más programon gondolkodnia, az egy órás összefoglaló és az azt megelőző kidumáló show ráadásul sokakat ültet a tévé képernyője elé. A Való világ a „senki se nézi, de mégis mindenki rohadtul tájékozott” kategóriába tartozik. Sokan kezdik így a mondandójukat, hogy „Én ugyan nem követem a műsort, de azt láttad tegnap, hogy…?”. Nos, én is így kénytelen vagyok így kezdeni irományomat, mert ugyan nem ülök előtte esténként, ám többször sikerült elkapni néhány „részt”. Jómagam csak pár sorban írnék a műsorról, aki többre kíváncsi, annak ajánlom a hogyvolt blogot, azt hiszem Hódos Hajni időt, energiát és magát nem kímélve hősiesen nézi minden áldott nap a műsort és megosztja a történéseket az olvasókkal.

Az RTL-nek szerintem kapóra jött, hogy Stohl Andrást sikerült megnyerni műsorvezetőnek. Az egyébként (szerintem) remek színész körül kialakult botrány jó reklámnak bizonyult, ráadásul a szlogenjükbe is beleillik: „… van miről beszélni!” Egy alapvetően provokatívnak szánt műsor élére megfelelt és ki ne hallotta volna a buszon, a kocsmában vagy a munkahelyén, hogy erről is szó esett?

A jó western ritka madár, a remek western-vígjáték pedig még ritkább. )..legalábbis az utóbbi évekből.) Az évezred végén Will Smith-szel próbálták eladni a Vadiúj vadnyugatot, amelyet azóta is többen a színész-rapper legrosszabb filmjének tartanak. Előtte néhány évvel érkezett a Maverick, a kettő közül mindenképpen ez a jobb, sokat lehetett derülni rajta, ezen kívül kalandos is volt. De a 90-es évek már elmúltak, épp itt volt az ideje, hogy valaki letegyen egy derűsebb alkotást a témába vágóan.

Jean-Claude Van Damme a 90-es évek közepére érezhette, hogy karrierje kezd csöppet megfenekleni, a Hirtelen halál után ismét a Távol-Kelet felé tekintett el, egy John Woo kaliberű rendezőt keresett (akivel a Tökéletes célpontot csinálta) és úgy vélte, hogy Ringo Lam megfelelő személy lesz a Mindhalálig akciófilmre. Végső soron, lehet, hogy Lam valóban ehhez a projekthez volt való (nem!), de az alkotás megbukott. A belga akciósztár ezt követően úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a gyeplőt és A kalandort már maga Van Damme dirigálta. Hősünk megtette a magáét, ám nem került vissza a középpontba, ezt követően pedig részese volt már csúnya buktában, míg végül a Tökéletes katona folytatása megadta a kezdő lökést a DVD piac felé.

John és Lara Brannen (Russell Crowe és Elizbeth Banks) boldog, átlagos kertvárosi életet élnek, van egy cuki kisfiuk, a mamának jól menő karrierje mellett jut ideje minden reggel egy családi fotóra és spontán szexre a parkolóban. Ám egy nap az idilli reggeli közben berobban a rendőrség és gyilkosság gyanújával letartóztatják Larat. Három évvel később a bíróság az utolsó fellebezést is elutasítja: minden bizonyíték Lara ellen vall, a gyilkosság napján veszekedett az áldozattal, a fegyver tele van az ujjlenyomataival, és szemtanúk látták elhajtani a helyszínről. Sem Lara, sem John nem tudja elfogadni a tényt, hogy a nőnek a következő húsz évet börtönben kell töltenie, és miután Lara öngyilkosságot kísérel meg, John elhatározza, hogyha törvényes úton nem megy, megszökteti a börtönből.

Ez egy nem olyan régi, de nem is annyira friss film, nekem viszont most, így hajnalban sikerült megtekintenem. A Beszélj!, eredeti nyelven ‘Speak’ Laurie Halse Anderson azonos című regénye alapján készült 2004-ben. A könyv nálunk Hadd mondjam el… címmel jelent meg, és sajnálom, hogy eddig még nem volt hozzá szerencsém, de igyekszem bepótolni ezt a hiányosságomat.

Olvasd tovább →

A western nem halott, aki eddig annak vélte és eltemette a kert végében jobb ha előveszi az ásót és kikaparja a hideg földből. Mert van benne élet, dobog  a szíve, még ha nem is túl gyorsan. A műfajnak évtizedekkel ezelőtt ugyan leáldozott, ám olyan emberek, mint Clint Eastwood, Kevin Costner vagy éppen a Coen fivérek gondoskodtak róla, hogy ne hunyjon ki végleg a csillaga.

Charles Portis regényének 1969-ben született meg a filmváltozata, A félszemű sheriffben ki más is játszotta volna a mindig pityókás törvény emberét, mint a műfaj nagy veteránja John Wayne. Maga a film (szerintem) nem tartozik a jobb westernek közé, inkább közepesnek mondható, Wayne pedig megbízhatóan, kisujjából kirázva hozza a mogorva békebíró szerepét, nem is igazán kellett megerőltetnie magát, csak ezúttal el volt takarva az egyik szeme (bár volt olyan filmje is, ahol részlegesen lebénult az egyik karja). Alakítását Oscarral jutalmazták, ami kissé furcsa, de tudjuk be annak, hogy az Akadémia inkább az életművét díjazta.

Néhány Warhammer rajongó is olvassa a Filmdroidot, mailben ketten is megkérdezték, hogy mikor lesz valami írás az animációs filmről. Személy szerint nem vagyok jártas ebben a világban és az elkészült művet sem láttam (még), szerencsére Feriboi kisegített, ő jobban otthon van a témában és az alábbi kritikát küldte. Köszönet érte.

„Ők lesznek a legkiválóbb harcosaim, Ők kik feláldozzák magukat értem.
Összegyúrom Őket, mint az agyagot és megeddzem a háború kohójában.
Az akaratuk vas, izomzatuk acél.
A legnagyobb páncélba öltöztetem Őket és a legerősebb fegyvert adom kezükbe
Pestis és baj nem érintheti, betegség nem árthat nekik.
Taktikájuk, stratégiájuk és gépeik a legjobbak lesznek, ellenség nem árthat Nekik.
Ők az én eleven bástyáim a terrorral szemben.
Ők az Emberiség Védelmezői…
…és nem ismernek félelmet.”

                                                                       Az Emberiség ura, Az Istencsászár szavai

A Burieddel szinte egy időben mutatták be Danny Boyle új alkotását, a 127 órát. Nehezen lehet nem összehasonlítani a két produkciót, hisz’ mindkét film cselekménye egy helyszínen játszódik, egyetlen színész áll a középpontban, akinek nem, hogy muszáj, de egyenesen kötelező elvinni a hátán a művet, azaz igazi one-man show-ról van szó. A főhős szorult, reménytelen helyzetbe kerül. A különbség annyi, hogy Boyle filmjében nem másfél-két óra zajlanak a történések, hanem napokig tart emberünk szenvedése és még mobiltelefonja sincs. Oh, és megtörtént eseten alapszik a film.

Aron Ralston vidám természetjáró és hegymászó, aki 2003-ban is hobbijának hódolt, sziklák között rótta útját. Ám nagy szerencsétlenségére egy kőtömb odaszorította egyik kézfejét egy sziklához. A kényszerű fogság 5 végtelen hosszúnak tűnő napig tartott, a várva várt segítség csak nem érkezett. A hatalmas életszeretete, élni akarása azonban felülkerekedett, úgy döntött, hogy nem fog ilyen csúnya módon éhen-vagy szomjan halni, ezért egy életlen késsel levágta az odaszorult testrészt. Ralston köszöni jól van és az eset után is vígan mászkál a hegyek között, csak úgy, mint Erőss Zsolt.

Tegyük fel, hogy néhányan beállítanak a rendőrségre és azt állítják, hogy ismerősüket / haverjukat / munkatársukat elrabolták a földön kívüliek. Kiröhögnék ezeket az embereket? Elég valószínű, sőt a közösség döntő része is úgy vélné, hogy az eltűnt illetőt eltették láb alól. Hasonlóképpen indul az  tűz is, egy bárba toppannak be öten, hívják a helyi sheriffet és előadják a történetet: társukat elrabolták az idegenek. Megindul a keresés, ám nem lelik az eltűnt személy testét, a helyi lakosok pedig nem hisznek az űrlényes sztoriban, ám bizonyíték hiányában nem tudnak tenni semmit, csak szigorúan és mérgesen méregetik a férfiakat. Majd egyszer csak hirtelen meztelenül felbukkan a keresett fickó. A film amolyan vegyesfelvágott, váltogat a műfajok között. Sci-fiként indul, később drámába és thrillerbe csap át. Hatalmas nyomás szakad a félig-meddig gyanúsítottá vált munkásokra, kirúgják állásukból és egy UFO-hívőn kívül senki nem akar velük szóba állni. A néző figyelmét a rendező folyamatosan fenntartja. Vajon csak keményen ragaszkodnak ezek a férfiak a kamusztorijukhoz vagy tényleg látták a repülő csészealjat? A dolog szépsége, hogy a játékidő ugyan célozgatnak valamire egymás között, de valójában nem kapunk képet arról, hogy mi történt valójában, csak tippelgetünk. Néhol elhisszük a mesét, néhol pedig túlságosa is gyanússá válnak. 65 %-ot adnék a filmre. A produkció Travis Walton regényén alapszik, amelyben a szerző saját elrablásának a körülményeit írja el.

imdb: 6,3

All good things

Élő személyekről viszonylag ritkán kapunk filmet, bár Bob Dylan, Mark Zuckerberg és  II. Erzsébet után már ez sem akkora újdonság. Az érdekesség jelen esetben inkább az, hogy a mozi ezúttal egy olyan személyről húzza le a leplet, akinek nem bizonyítottan, de vélhetően véres rejtegetnivalója van.

A rendezőnek Andrew Jareckinek, ugyanis kedvelt témái az olyan emberek, akik nem azok, akiknek látszanak. 2003-ban például már előállt egy pedofilról szóló dokumentumfilmmel. Az All Good Things c. film már két éve elkészült, csak éppen forgalomba nem kerülhetett, állítólag a ma élő szereplő, Robert Durst miatt, akinek pedig még a nevét is megváltoztatták a forgatókönyvben. Jarecki egy évig gyűjtötte az anyagot a filmhez, riportokat készített az érintettekkel, valamint az ügyben összegyűlt bírósági tárgyalások anyagait is felhasználta, hogy kiderítse, mi az igazság New York egyik legrejtélyesebb eltűnésének és gyilkosságának történetében.

Robert Durst (vagyis a filmben David Marks) ugyanis New York egyik legbefolyásosabb dinasztiájának tagja, családja a politikában is jelen van, és tulajdonában van a fél Times Square. Hősünk azonban nem valami különösebb alkotása miatt híres és nem valami pozitív történet miatt készült róla a film, hanem 1982-ben eltűnt fiatal, orvostanhallgató feleségével kezdődött a hírneve. Sokan már akkoriban is úgy vélekedtek, hogy az asszonyt a férje gyilkolta meg, de ezt semmilyen tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá. Később meggyilkolták Durst egyik közeli barátját is, majd egyik szomszédját is, akinek feldarabolt holttestét meg is találták a közeli folyóban. Ez utóbbi gyilkosságot Durst beismerte, de mivel a bíróságon sikerült önvédelemnek beállítania, nem kapott súlyos büntetést.