kritika

John és Lara Brannen (Russell Crowe és Elizbeth Banks) boldog, átlagos kertvárosi életet élnek, van egy cuki kisfiuk, a mamának jól menő karrierje mellett jut ideje minden reggel egy családi fotóra és spontán szexre a parkolóban. Ám egy nap az idilli reggeli közben berobban a rendőrség és gyilkosság gyanújával letartóztatják Larat. Három évvel később a bíróság az utolsó fellebezést is elutasítja: minden bizonyíték Lara ellen vall, a gyilkosság napján veszekedett az áldozattal, a fegyver tele van az ujjlenyomataival, és szemtanúk látták elhajtani a helyszínről. Sem Lara, sem John nem tudja elfogadni a tényt, hogy a nőnek a következő húsz évet börtönben kell töltenie, és miután Lara öngyilkosságot kísérel meg, John elhatározza, hogyha törvényes úton nem megy, megszökteti a börtönből.

Ez egy nem olyan régi, de nem is annyira friss film, nekem viszont most, így hajnalban sikerült megtekintenem. A Beszélj!, eredeti nyelven ‘Speak’ Laurie Halse Anderson azonos című regénye alapján készült 2004-ben. A könyv nálunk Hadd mondjam el… címmel jelent meg, és sajnálom, hogy eddig még nem volt hozzá szerencsém, de igyekszem bepótolni ezt a hiányosságomat.

Olvasd tovább →

A western nem halott, aki eddig annak vélte és eltemette a kert végében jobb ha előveszi az ásót és kikaparja a hideg földből. Mert van benne élet, dobog  a szíve, még ha nem is túl gyorsan. A műfajnak évtizedekkel ezelőtt ugyan leáldozott, ám olyan emberek, mint Clint Eastwood, Kevin Costner vagy éppen a Coen fivérek gondoskodtak róla, hogy ne hunyjon ki végleg a csillaga.

Charles Portis regényének 1969-ben született meg a filmváltozata, A félszemű sheriffben ki más is játszotta volna a mindig pityókás törvény emberét, mint a műfaj nagy veteránja John Wayne. Maga a film (szerintem) nem tartozik a jobb westernek közé, inkább közepesnek mondható, Wayne pedig megbízhatóan, kisujjából kirázva hozza a mogorva békebíró szerepét, nem is igazán kellett megerőltetnie magát, csak ezúttal el volt takarva az egyik szeme (bár volt olyan filmje is, ahol részlegesen lebénult az egyik karja). Alakítását Oscarral jutalmazták, ami kissé furcsa, de tudjuk be annak, hogy az Akadémia inkább az életművét díjazta.

Néhány Warhammer rajongó is olvassa a Filmdroidot, mailben ketten is megkérdezték, hogy mikor lesz valami írás az animációs filmről. Személy szerint nem vagyok jártas ebben a világban és az elkészült művet sem láttam (még), szerencsére Feriboi kisegített, ő jobban otthon van a témában és az alábbi kritikát küldte. Köszönet érte.

„Ők lesznek a legkiválóbb harcosaim, Ők kik feláldozzák magukat értem.
Összegyúrom Őket, mint az agyagot és megeddzem a háború kohójában.
Az akaratuk vas, izomzatuk acél.
A legnagyobb páncélba öltöztetem Őket és a legerősebb fegyvert adom kezükbe
Pestis és baj nem érintheti, betegség nem árthat nekik.
Taktikájuk, stratégiájuk és gépeik a legjobbak lesznek, ellenség nem árthat Nekik.
Ők az én eleven bástyáim a terrorral szemben.
Ők az Emberiség Védelmezői…
…és nem ismernek félelmet.”

                                                                       Az Emberiség ura, Az Istencsászár szavai

A Burieddel szinte egy időben mutatták be Danny Boyle új alkotását, a 127 órát. Nehezen lehet nem összehasonlítani a két produkciót, hisz’ mindkét film cselekménye egy helyszínen játszódik, egyetlen színész áll a középpontban, akinek nem, hogy muszáj, de egyenesen kötelező elvinni a hátán a művet, azaz igazi one-man show-ról van szó. A főhős szorult, reménytelen helyzetbe kerül. A különbség annyi, hogy Boyle filmjében nem másfél-két óra zajlanak a történések, hanem napokig tart emberünk szenvedése és még mobiltelefonja sincs. Oh, és megtörtént eseten alapszik a film.

Aron Ralston vidám természetjáró és hegymászó, aki 2003-ban is hobbijának hódolt, sziklák között rótta útját. Ám nagy szerencsétlenségére egy kőtömb odaszorította egyik kézfejét egy sziklához. A kényszerű fogság 5 végtelen hosszúnak tűnő napig tartott, a várva várt segítség csak nem érkezett. A hatalmas életszeretete, élni akarása azonban felülkerekedett, úgy döntött, hogy nem fog ilyen csúnya módon éhen-vagy szomjan halni, ezért egy életlen késsel levágta az odaszorult testrészt. Ralston köszöni jól van és az eset után is vígan mászkál a hegyek között, csak úgy, mint Erőss Zsolt.

Tegyük fel, hogy néhányan beállítanak a rendőrségre és azt állítják, hogy ismerősüket / haverjukat / munkatársukat elrabolták a földön kívüliek. Kiröhögnék ezeket az embereket? Elég valószínű, sőt a közösség döntő része is úgy vélné, hogy az eltűnt illetőt eltették láb alól. Hasonlóképpen indul az  tűz is, egy bárba toppannak be öten, hívják a helyi sheriffet és előadják a történetet: társukat elrabolták az idegenek. Megindul a keresés, ám nem lelik az eltűnt személy testét, a helyi lakosok pedig nem hisznek az űrlényes sztoriban, ám bizonyíték hiányában nem tudnak tenni semmit, csak szigorúan és mérgesen méregetik a férfiakat. Majd egyszer csak hirtelen meztelenül felbukkan a keresett fickó. A film amolyan vegyesfelvágott, váltogat a műfajok között. Sci-fiként indul, később drámába és thrillerbe csap át. Hatalmas nyomás szakad a félig-meddig gyanúsítottá vált munkásokra, kirúgják állásukból és egy UFO-hívőn kívül senki nem akar velük szóba állni. A néző figyelmét a rendező folyamatosan fenntartja. Vajon csak keményen ragaszkodnak ezek a férfiak a kamusztorijukhoz vagy tényleg látták a repülő csészealjat? A dolog szépsége, hogy a játékidő ugyan célozgatnak valamire egymás között, de valójában nem kapunk képet arról, hogy mi történt valójában, csak tippelgetünk. Néhol elhisszük a mesét, néhol pedig túlságosa is gyanússá válnak. 65 %-ot adnék a filmre. A produkció Travis Walton regényén alapszik, amelyben a szerző saját elrablásának a körülményeit írja el.

imdb: 6,3

All good things

Élő személyekről viszonylag ritkán kapunk filmet, bár Bob Dylan, Mark Zuckerberg és  II. Erzsébet után már ez sem akkora újdonság. Az érdekesség jelen esetben inkább az, hogy a mozi ezúttal egy olyan személyről húzza le a leplet, akinek nem bizonyítottan, de vélhetően véres rejtegetnivalója van.

A rendezőnek Andrew Jareckinek, ugyanis kedvelt témái az olyan emberek, akik nem azok, akiknek látszanak. 2003-ban például már előállt egy pedofilról szóló dokumentumfilmmel. Az All Good Things c. film már két éve elkészült, csak éppen forgalomba nem kerülhetett, állítólag a ma élő szereplő, Robert Durst miatt, akinek pedig még a nevét is megváltoztatták a forgatókönyvben. Jarecki egy évig gyűjtötte az anyagot a filmhez, riportokat készített az érintettekkel, valamint az ügyben összegyűlt bírósági tárgyalások anyagait is felhasználta, hogy kiderítse, mi az igazság New York egyik legrejtélyesebb eltűnésének és gyilkosságának történetében.

Robert Durst (vagyis a filmben David Marks) ugyanis New York egyik legbefolyásosabb dinasztiájának tagja, családja a politikában is jelen van, és tulajdonában van a fél Times Square. Hősünk azonban nem valami különösebb alkotása miatt híres és nem valami pozitív történet miatt készült róla a film, hanem 1982-ben eltűnt fiatal, orvostanhallgató feleségével kezdődött a hírneve. Sokan már akkoriban is úgy vélekedtek, hogy az asszonyt a férje gyilkolta meg, de ezt semmilyen tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá. Később meggyilkolták Durst egyik közeli barátját is, majd egyik szomszédját is, akinek feldarabolt holttestét meg is találták a közeli folyóban. Ez utóbbi gyilkosságot Durst beismerte, de mivel a bíróságon sikerült önvédelemnek beállítania, nem kapott súlyos büntetést.

Bajban a haza, letámadják az oroszok vagy a japánok. Kire számíthatunk a nehéz időkben?Az iskolapad mögött gubbasztó tinikre? Már a Vörös hajnal filmben is pár tizenéves vágott oda a szemét agresszoroknak, nehogy már csak úgy könnyedén elfoglalják az Ígéret Földjét. Őket nem kapják el és bizony olyan partizánakciókat szerveznek, hogy beleremegnek az ellenséges katonák. John Marsden félig-meddig átvette ezt a sztorit, csak éppen könyvében Ausztráliát rohanják le és néhány tinédzser partizánakciót szervez, amibe beleremegnek az ellenséges katonák, majd mikor felszabadítják az országot, megünneplik a Függetlenség napját. Ja, nem, elkalandoztam. Szóval szinte koppintja a Vörös hajnalt.

Néhány tini elhatározza magát, hogy tesznek egy kis túrát a Pokolig, ami egy csodás hely az ausztrál vadonban. Egy éjszaka több tucatnyi repülő húz el az álmos fejük felett a csillagos égbolton, aminek akkor nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Hazatérvén üres házakra lelnek, később kiderül, hogy az országot megszállták a japánok és a helyi lakosságot egy helyre terelték. Felettébb nem fűlik a foguk ahhoz, hogy maguk is fogságba essenek, ezért először bujdokolnak, később pedig elhatározzák, hogy odacsapnak.

Scott Pilgrim (Michael Cera) első látásra beleszeret Ramona-ba (Mary Elizabeth Winstead), de mielőtt megkaphatná a lányt meg kell küzdenie – szó szerint – annak 7 gonosz exével (Chris Evans többek közt).  Ez már a trailerből is kiderül, és ennél több nem is igen történik. A trailer kivételesen tényleg hűen visszaadja a film hangulatát, tehát akinek tetszik a trailer, annak a film is tetszeni fog, aki már ettől is epilepsziás rohamot kapott, annak nem ajánlom. De miután a DVD hónapok óta kapható, gondolom mindenki látta már, akinek felkeltette az érdeklődését.

Hollywoodban eleddig csak néhány produkciós cégre lehetett rásütni a koppintás gyár címkét, mostanra az Álomgyár elérte, hogy teljes egészében remake iparként emlegessük. Ötlettelenség híján jobbára minden héten előkapnak valamit, amit át lehet dolgozni és nem áll távol tőlük az sem, hogy tehetséges, ám nem amerikai rendezőkre vetik hálójukat, hogy azokat magukhoz édesgessék, kifacsarják őket, mint a citromot. Ezen kívül a marketing gépezet is hangosan dübörög, aminek eredményképpen ezúttal érdekes és kissé bosszantó dolog is megtörtént.