kritika

Két elgyötört férfi vonszolja magát a bűzös mocsárban, az egyikük kissé véresebb állapotban halad előre. Az életük forog kockán, vadásznak rájuk. Egy nindzsának kinéző fickó véres karddal nyomul utánuk, de vannak társai is. Egy szado-mazo ruházatú alak szigonyos jóember, egy shotgunos és egy indián álarcot viselő egyén próbálja megakadályozni, hogy az áldozatok megússzák a következő perceket. A Pentagramm vadásztársaság sikerrel jár, az úriemberek szövetsége az alkotmányra hivatkozva próbálják jobbá tenni az országot. Ennek érdekében többek között melegeket, kábítószereseket, négereket és egyéb nekik nem tetsző figurákat, illetve szimpatizánsaikat próbálják eltünteti a színről. Egyik célpontjuk Larry Richards (Steve James) politikus és családja, akinek a segítségére siet régi jó barátja, Matt Hunter (Michael Dudikoff) ex-ügynök. Matt Hunter? Ismerős valahonnan ez a név? A Tomboló terrorban Chuck Norrist is ugyanígy hívták, a Lőj a vadászra ennek folytatása lett volna, de az elpusztíthatatlan szakállast más filmhez szólította a kötelesség (és a szerződ), így lemondtak a második részről, de arra már nem vették a fáradtságot, hogy a karakter nevét is megváltoztassák.

„Meg tudod gyújtani a vized?” Ez áll a GasLand Oscar díjra jelölt dokumentumfilm poszterén, és tényleg ez a meghökkentő kép maradt meg bennem Josh Fox író/rendező tévés megjelenéseiből, ahogy az interjúalanyai egy öngyújtóval lángra lobbantják a csapból kifolyó vizet.

AzInside Job kapta idén a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart, ennek ellenére, tudtommal, nincs magyarországi forgalmazója (DVD-n már kapható). Pedig ez a film mindenkit érint, aki az elmúlt három évben nem egy kő alatt élt, és hallott a gazdasági válságról. Hacsak nem politikus vagy bankár, mert akkor nem lehet neki újat mondani. A hivatalos szinopszis szerint: „Charles Ferguson Oscar díjra jelölt rendező filmje, mely elsőként világít rá a megdöbbentő igazságra a 2008-as pénzügyi válság mögött. A globális gazdasági válság, ami több mint 20 trillió dollárba került, és amelynek eredményeként emberek milliói veszítették el állásukat és az otthonukat. Az Inside Job alapos kutatáson és az üzletág bennfenteseivel, politikusokkkal és újságírókkal készített interjúkon keresztül mutatja be a csaló üzlet felemelkedését, és lerántja a leplet a mérgező összefonódásról a politikusok, a szabályozók és az egyetemi professzorok között.”

Charles Bronson szűk szemein keresztül vizslatta a világot, bajusza mögül olykor hamiskásan mosolygott és több éves tapasztalattal a háta mögött lazán emelte tüzelésre fegyverét. A mestergyilkosban egy érzelemmentes fickót játszott, aki profi módon végzi munkáját, azaz embereket tesz hidegre. A film nem volt hatalmas siker, még csak klasszikus sem vált belőle, ráadásul Bronsonnak vannak egyéb emlékezetes művei, azonban valamiért úgy gondolták, hogy mégis ebből készítenek remake-et. Miért? Egészen egyszerű a válasz: a forgatókönyvön nem kellett sokat agyalni és bizony a nézőnek sem erőlteti meg az agyát.

Olvasd tovább →

Elgondolkodott már azon valaki, hogy a legamerikaibb filmeket nem is hazafiak csinálták? Wolfgang Petersen német rendező, az Elnök különgépe köthető a nevéhez és mivel az ország első számú emberéről szólt, aki az Air Force One fedélzetén szállt szembe a terroristákkal az emberek szinte önként és dalolva battyogtak be a mozikba. Roland Emmerich is német honból származik és nem esik nehezére, ha a csillagos-sávos zászlót kell lengetni. Mel Gibsont egy ilyen hatalmas lobógóval küldte harcba A hazafiban és talán az utóbbi 20 év egyik legjobb inváziós produkcióját szállította le, amiben az Elnök maga is bepattan egy vadászgépbe, hogy az idegeneket megkínálja néhány rakétával. Ezt követően az egész világ boldogan ünnepelte a függetlenség napját. Vagy említsük meg a Scott fivéreket, az angol testvérpár közül Ridley A sólyom végveszélyben tette le az asztalra, Tony pedig a Top Gunnal büszkélkedhetett. Jonathan Liebesman dél-afrikából érkezett az Álomgyárba és olyan filmet prezentált, ahol a jenki zászló lebegtetése nélkül is lefolyik a vászonról a hazafiasság és a tökösség.

Meg kell hagyni, ügyes. Akadnak olyan ismeretlen vagy nem túl felkapott filmesek, akik alkotásaikhoz valamiképpen elnyerik olyasvalaki támogatását, akit ismer az egész világ. Ezzel két dolgot érhetnek el. Ha sikeres lesz a produkció, akkor megjegyzik a nevét, ha viszont bukik és a kritikusok darabokra szedik a művét, akkor általában a sztárt veszik elő és szidják, mint a bokrot. A Sanctum producere James Cameron volt, mondhatni a legismertebb név a stáblistán, a karikás ostor is rajta csattant. Azt azonban már elfelejtik megemlíteni, hogy rajta kívül még 8 producere volt a filmnek. De legalább könnyebben összejött a költségvetés, hogy ő is benne volt, illetve, hogy az általa kifejlesztett 3D-s technikával forgatták a produkciót.

Füstölgő roncsok és hullák szerteszét. A vietnámi háború egyik véres csatájának a végét vehetjük szemügyre. A közelben egy szerencsétlen megvakult katona tántorog valamerre, Nick Parker (Rutger Hauer) tévelyeg. A helyiek befogadják a férfit, itt kitanulja miképp boldogulhat látása nélkül, ezen felül a kardforgatás mesterségét is mesterszinten tanulja meg. Évekkel később visszakerül hazájába, ahol egykori jó barátja háza felé veszi az irányt, aki azonban egy maffiavezér vendégszeretetét élvezi. Viszont az öreg cimbora gyereke otthon van, akit szintén el akar raboltatni a gengszter, Parker azonban közbelép.

Olvasd tovább →

Adam Sandler szereti erőltetni a jól bevált dolgokat. Egyrészt nagyon bejött neki a macsó nőcsábász karakter (pl. Férj és férj), másrészt nem idegenkedik a remake-ektől sem, a Csontdaráló karrierje egyik csúcspontja bevétel szempontjából. A komikus 1969-es vígjátékot nézett ki, A kaktusz virága nagy sikert ért el, állítólag nagy hangsúlyt kapott a szexuális forradalom és a feminizmus. A Kellékfeleségből azonban ezeket a jegyeket sikerült kiölni, talán felsőbb utasításra vagy azért mert a forgatókönyvíró Allan Loeb-nek így volt jó. De talán Loeb neve volt az, ami miatt Jennifer Aniston igent mondjon a filmre, hiszen a Sejtcserés támadást is az úriember vetette papírra. Nyílván amellett sem tudott elmenni a színésznő, hogy a Sandler filmek általában elgyalogolnak 100 milliós bevételig, ilyesmivel Aniston már régen találkozott.

Állítólag James L. Brooks fejében már 2005-ben megszületett a Honnan tudod ötlete. Azt gondolná az ember, hogy az évek alatt az elgondolásból egy remek szkriptet szépen össze is hozott. Ám a film megtekintése után (és közben) valahogy olyan érzése van az embernek , hogy kizárt, hogy Brooks megírta volna. Sokkal jobban elképzelhető, hogy egy pár oldalas vázlattal állított be a Sonyhoz, ahol előadta miről szólna a film. Egy harmincas éveiben járó szemrevaló softball játékosnő (Reese Witherspoon) összejön egy sikeres baseballos fickóval (Owen Wilson), de bejön a képbe egy sikkasztással vádolt cégvezető (Paul Rudd) is. A stúdiónál valószínűleg totál részegek lehettek mikor eme történet felvázolásakor átgondolatlanul megszavazták a 120 milliós költségvetést. Hollywood már itt tart, ennyi pénzből tudnak összehozni egy romantikus vígjátékot. Csak úgy érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy a Szupercsapat és a Kéjjel-nappal előállítása is kb. ennyit emésztett fel.