kritika

A Halálos iramban világraszóló sikere után a filmesek közül többen ülhettek egy erős itallal megtöltött felespohár vagy egy üres papír előtt esetleg csak szimplán bambultak a huszadikon lévő kristálytiszta ablakukból, a fejükben pedig a következő igen fontos kérdés járt fel s alá: „Hogyan érhetett el ekkora bevételt?” Nem kellett megerőltetnie magát a forgatókönyvírónak sem, eleve nem egy komoly díjakra esélyes alkotást szült meg egyszerű történettel és néhány közönség számára fontos összetevővel. Gyors verdák, dögös csajok, rengeteg látványos száguldás, a párbeszédekre sem kellett sok figyelmet fordítani, a poénokhoz meg nem kellett más, mintegy esti sörözés mellett a cimborákkal. Egyszerű történet, amelyet nem kellett sokáig vázolni a befektetőknek és nagy bevétel – ilyesmire vágyik a popcorn filmek alkotók vagy alkotni vágyók többsége Ám hiába alakította hasonlóképpen a többi író szkriptjét, egyszerűen nem sikerült felvenni a versenyt ezzel a franchise-zal (elbukott a Redline, elhasalt a Vas), a nézők nem ölelnek akárkit a keblükre. A Halálos iramban viszont él és virul, köszönhető annak, hogy a gyengébb harmadik rész után újra visszahívták az első felvonás szereplőgárdáját, majd azoknak is szóltak (Sung Kang, Tyerese Gibson, Ludacris, Gal Gadot, Tego Calderon, Don Omar), akiket megismerhettünk ebben a szériában.

James Wan egy csapásra ismert lett a Fűrésszel, köszönik is neki a producerek, hiszen olyan franchise alapjait tette le, amit alig tudtak abbahagyni. A széria eleje még nem vérben és bensőségekben tobzódott, hanem a feszültség megteremtésére mentek rá. A rendező az eltelt évek alatt nem tudta megismételni a sikert, talán a Paranormal Activity-t övező rajongás késztette arra, hogy elkészítse az Insidious-t, ami merőben más, mint a Fűrész. Maguktól kinyíló, becsukódó ajtók, különös zajok és a lakók döbbent fizimiskája jellemzi a cselekmény kezdetet, a gore kedvelői bús tekintettel kénytelenek lesznek lemondani erről a filmről, mivel vér és egyéb testhasítgatás itt nincs.

A Lambert család éppen birtokba veszi új lakását, látszólag minden tökéletes. A férj (Patrick Wilson) a közeli iskolában oktat, az asszonka pedig otthon pesztrálja a gyerkőcöket és megpróbál összehozni egy új dalt. Az egyik csemetéjük a padlásra tévedvén kómába zuhan, az orvosok értetlenül vakarják a fejüket, nem találnak értelmes magyarázatot az okokra. Nem kell hozzá sok idő, fura dolgok zavarják meg az egyébként is kétségbeesett család nyugalmát. A feleség (Rose Byrne) kérésére más házba költöznek, ám itt is történnek furcsa érdekességek, a derék férj viszont elég szkeptikusan hallgatja reszkető neje beszámolóit. De biztos, ami biztos szólnak egy profi mumusvadász csapatnak.

 A 90-es évek óta tervezgetett Thor film már-már úgy tűnt, hogy Matthew Vaughn irányítása alatt valósul meg, azonban ő inkább egy eredettörténet képzelt el, sokkal inkább a mitológiai istent mutatta volna be, mint a képregényhőst. A Marvelnek nem sikerült a helyes útra ráterelnie, ezért Kenneth Branagh-gal pótolták. Voltak olyan pletykák, miszerint a főhős úgy fog beszélni, mint a képregényekben, ezért kellett egy Shakespearen edződött direktor a film élére, ám ez nem bizonyult valósnak, viszont végső soron egy királydráma zajlik szemünk előtt, ebben viszont ő az illetékes és ő olyan filmes, aki a színészekre is figyel, nem csak arra, hogy minél gyakrabban legyen akció. A rajongók joggal aggódhattak, hogy olyasvalaki kezébe adták a gyeplőt, aki eleddig még nem csinált megaköltségvetésű, efektekkel megtűzdelt művet, Branagh azonban helyt állt, nincs mitől tartani.

Carlos Saldhana a Blue Sky Rio előtti 5 animációs filmjéből 4-et készített és az új alkotásuk esetében már csak a helyszín miatt is értelemszerűen őt választották ki a rendezésre. A direktor ugyanis brazil és ki más tudta volna jobban elkészíteni ezt a művet, mint egy olyan jóember, aki ismerős azon a vidéken. Saldhana pedig örülhetett, hiszen ezzel tiszteleghetett Rio de Janiero előtt és a környező vidéket is bemutathatta. Láthatjuk a Krisztus-szobrot, a Copacabanát, de a színpompázatos karnevált sem hagyta ki, ezen túlmenően a város környékén található erdőbe is elkalauzolja a nézőt. A történet központi szereplője Azúr, az arapapagáj, aki élete nagy részét egy hideg minnesotai városkában élte. Linda nem csak a gazdája, hanem a legjobb barátja is. Együtt nyitják a könyvesboltot és együtt isszák a meleg kávét is, minden rendben folyik. Egyszer csak betoppan egy férfi, aki elmondja, hogy a kék arapapagájból már csak kettő létezik, az egyik Azúr, a másik Brazíliában található és jó lenne, ha összehoznák őket, így fennmaradna a faj. A helyszínen azonban némi bonyodalom támad, mivel a madarakat ellopják, Azúr pedig élete kalandjába csöppen és merőben szokatlan eddigi életéhez képest. A mostanság készülő animációs filmek egy része már nem csak a felnőttek gyermeki énjét célozza meg, hanem egyik-másik már úgymond nekik készül (pl. Rango, Toy Story 3), azonban a Rio inkább a fiatalabb korosztályt lőtte be magának. Az elején még úgy tűnik, hogy valamivel komolyabb művet fogunk kapni, de végül csak maradtak a biztonságosnak vélt talajon. A Blue Sky nem mert újítani, maradt a jól bevált dolgoknál, pedig jó lett volna, ha valami újat is képes bemutatni ennyi sikerrel és produkcióval a háta mögött. Ez nem is lenne annyira nagy probléma, ám a játékidő alatt néhol (úgy középtájon) leül a cselekmény és akad néhány unalmasabb momentum. A negatív figurát nem tudják eléggé megutáltatni velünk, viszont a mellékszerepekben akad jó néhány vicces figura (a legjobb Rafael), de nem mindegyikük kap elég teret, a nyáladzó kutyuli pedig valahogy erőltetettnek tűnik. Saldhana végső soron szórakoztató animációs filmet készített, amely lehetett volna jobb is, erőteljesebb, így viszont csak 70 %-ot érdemel. Legalább kétszer tűnik úgy, hogy rá fognak zendíteni a Riszálom úgyis-úgyis klasszikusra, de aztán mégis mást hallhatunk.

Büdzsé: 90 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 86 millió dollár
Eddigi összbevétel: 300 millió dollár
Szinkronos előzetes erre.

Valaki egyszer azt mondta, hogy nem mindenkinek vannak jó ismerősei, így muszáj bevállalni olyan filmeket is, amelyekről jó előre tudni lehet, hogy alig nézni meg valaki, viszont ha odateszed magad és körbe is dicsérik az alkotást, akkor felfigyelnek rád. Valaki fentről letekintenek, megtetszel nekik és adnak neked egy nagyobb költségvetésű filmet, aztán még egyet és máris a nagyok között találod magad. Duncan Jones a stúdió által valamiért félresöpört Holddal mutatkozott be, ami elég is volt ahhoz, hogy alátolják a Forráskód rendezői székét, ezzel pedig ismét sikerült bizonyítani, innen már egy ugrás a Wolverine 2 direktori posztja.

A steampunk és az alternatív történelem az egyik legnépszerűbb alkategória a science fiction könyvek piacán, olyannyira, hogy  a gazdag felhozatal a műfaj már minden meghatározását meghazudtolta. Eddig valahogy mégsem sikerült betörnie a mozikba. Voltak rá persze kísérletek, mint a League of Extraordinary Gentlemen, Sky Captain and the World of Tomorrow vagy a Wild Wild West, de egyik sem teljesített jól a pénztáraknál és nagyjából száműztük őket a kollektív emlékezetünkből. Talán Martin Scorsese most készülő The Invention of Hugo Cabret (újabban csak Hugo Cabret) című filmje megfordítja ezt a trendet és ki tudja, pár éven belül talán egy réz robot váltja fel a Vasembert. A japánok viszont már réges régen animékbe  öntötték a rajongásukat a Viktória korabeli London és a gőzhajtású szerkentyűk iránt, a Steamboy (Katsuhiro Otomo) és A vándorló palota (Miyazaki Hayao) című rajzfilmek nyugaton is pozitív visszhangra leltek. Csoda, hogy ilyen sokáig váratott magára egy nagyszabású élőszereplős steampunk film, mint a K-20.

Olvasd tovább →

Ördögűzős film, végre – dörzsölhetjük össze vidáman kezeinket, hiszen nagy ritkán kapunk efféle művet, amelyen valóban megijedünk vagy elborzongunk rajta. Mit is tanultunk eddig erről a tevékenységről? Kell egy galád pokolszülött, aki beköltözik valamely emberbe, ott aztán vígan él, kicsavarja a felhasznált test egyes részeit és különös hangokat hallat vagy elfeledett nyelven óbégat. A kirendelt (esetleg hitében megingott) reverendás pedig bőszen szórja a begyakorolt igéket, egyik kezével szenteltvízzel szórja be a megszállt nyomorultat, másikkal keresztet rajzol a levegőbe vagy a Bibliát szorongatja görcsösen. Ebben a témában újat nem is nagyon tudnak mondani ebben a még ha megfeszülnek sem lennének képesek meglepővel szolgálni. Amit viszont lehet és kötelező az az, hogy a közönség többször megijedjen, rémüldözzön és izguljon. Utoljára az Ördögűzés Emily Rose üdvéért érte el a kívánt hatást, ennek a horror-thrillernek két producere úgy gondolta, hogy Matt Baglio könyve is megér egy misét.

Rock and roll mese – hirdeti a plakát, amivel ugyan kissé túloznak, mivel nem egy szép színes történetet láthatunk hanem egy erőszakosabb filmet. Majd megkapjuk az első másodpercekben – Egy más kor, egy más világ. Ezzel a készítők elérték, hogy a lehető legnagyobb nyugalommal mixelték össze a 80-as évekbeli zenei hangzást az 50-es évekbeli divattal és járművekkel. Walter Hill egy elképzelt várost mutat be, művébe belegyömöszölt néhány műfajt: western, musical, akciófilm és még az is sikerült, hogy ne bukjon el, legalábbis az atmoszféra megteremtésében. Sajnálatos módon a kasszáknál nem aratott, pedig trilógiának képzelték el és ha szépen termelte volna a milliókat, akkor talán Michael Paréra sem a B kategóriás szemetek sztárjaként emlékeznénk. A cselekmény színhelyéül szolgáló városka lakóit a bomberek terrorizálják, a motoros banda ráadásul elrabolja a helyi szexi énekesnőt (Diane Lane). Hazatér az egykori zűrös életet élő Tom Cody és hozzálát megtisztítani a várost, rögtön az első percekben lerendez egy-két helyi kemény legényt. Társa is akad a harcban egy tökös ex-katonanő, McCoy (Amy Madigan) személyében.

Olvasd tovább →

Az exploitationről sokan úgy tartották, hogy befellegzett, pedig vidáman éldegélt tovább, csak éppen nem kapott túl nagy figyelmet egyik videóra/DVD-re érkező alkotás sem. Történt ugyan kísérlet, hogy feltámasszák a műfajt, ám a Grindhouse duplafilm nem aratott sikert, de legalább annyit elért, hogy ideig-óráig reflektorfénybe kerültek az efféle produkciók. A Hobo with a Shotgun ál-előzetesként látta meg a napvilágot, egy nemzetközi versenyre készítette Jason Eisener, amelyet szépen meg is nyert és Kanadában Robert Rodriguezék művéhez hozzácsapták, Majd  a rendező lehetőséget kapott, hogy megcsinálja az egészestés változatot. Így a Machete után a másik fake-trailernek készül el az mozis verziója.

A második világháború elején a németek lerohanták Lengyelországot, a szovjetek pedig gyorsan elfoglalták az ország másik felét. Sztálin keze ide is elért, belesulykolták az emberekbe, hogy mindent lát és mindent hall és ha nem tetszik a nagyvezérnek valami, akkor a célszemély mehet a gulágra. Így jár egy fiatal lengyel is, aki ugyan nem ismeri be azt, amivel meggyanúsítják, ám feleségét megtörik, így mehet a zordon Szibériába. Az őrök ugyan figyelnek, de mindenki tudja, hogy a szökni vágyók ellensége nem a bősz rabtartók, hanem a tomboló hideg, az acsargó farkasok és éhhalál. Janusz (Jim Sturgess) azonban elhatározza, hogy elhagyja börtönét, vállalja, hogy, hogy 4000 mérföldet gyalogol társaival.

Olvasd tovább →