kritika

Carlos Saldhana a Blue Sky Rio előtti 5 animációs filmjéből 4-et készített és az új alkotásuk esetében már csak a helyszín miatt is értelemszerűen őt választották ki a rendezésre. A direktor ugyanis brazil és ki más tudta volna jobban elkészíteni ezt a művet, mint egy olyan jóember, aki ismerős azon a vidéken. Saldhana pedig örülhetett, hiszen ezzel tiszteleghetett Rio de Janiero előtt és a környező vidéket is bemutathatta. Láthatjuk a Krisztus-szobrot, a Copacabanát, de a színpompázatos karnevált sem hagyta ki, ezen túlmenően a város környékén található erdőbe is elkalauzolja a nézőt. A történet központi szereplője Azúr, az arapapagáj, aki élete nagy részét egy hideg minnesotai városkában élte. Linda nem csak a gazdája, hanem a legjobb barátja is. Együtt nyitják a könyvesboltot és együtt isszák a meleg kávét is, minden rendben folyik. Egyszer csak betoppan egy férfi, aki elmondja, hogy a kék arapapagájból már csak kettő létezik, az egyik Azúr, a másik Brazíliában található és jó lenne, ha összehoznák őket, így fennmaradna a faj. A helyszínen azonban némi bonyodalom támad, mivel a madarakat ellopják, Azúr pedig élete kalandjába csöppen és merőben szokatlan eddigi életéhez képest. A mostanság készülő animációs filmek egy része már nem csak a felnőttek gyermeki énjét célozza meg, hanem egyik-másik már úgymond nekik készül (pl. Rango, Toy Story 3), azonban a Rio inkább a fiatalabb korosztályt lőtte be magának. Az elején még úgy tűnik, hogy valamivel komolyabb művet fogunk kapni, de végül csak maradtak a biztonságosnak vélt talajon. A Blue Sky nem mert újítani, maradt a jól bevált dolgoknál, pedig jó lett volna, ha valami újat is képes bemutatni ennyi sikerrel és produkcióval a háta mögött. Ez nem is lenne annyira nagy probléma, ám a játékidő alatt néhol (úgy középtájon) leül a cselekmény és akad néhány unalmasabb momentum. A negatív figurát nem tudják eléggé megutáltatni velünk, viszont a mellékszerepekben akad jó néhány vicces figura (a legjobb Rafael), de nem mindegyikük kap elég teret, a nyáladzó kutyuli pedig valahogy erőltetettnek tűnik. Saldhana végső soron szórakoztató animációs filmet készített, amely lehetett volna jobb is, erőteljesebb, így viszont csak 70 %-ot érdemel. Legalább kétszer tűnik úgy, hogy rá fognak zendíteni a Riszálom úgyis-úgyis klasszikusra, de aztán mégis mást hallhatunk.

Büdzsé: 90 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 86 millió dollár
Eddigi összbevétel: 300 millió dollár
Szinkronos előzetes erre.

Valaki egyszer azt mondta, hogy nem mindenkinek vannak jó ismerősei, így muszáj bevállalni olyan filmeket is, amelyekről jó előre tudni lehet, hogy alig nézni meg valaki, viszont ha odateszed magad és körbe is dicsérik az alkotást, akkor felfigyelnek rád. Valaki fentről letekintenek, megtetszel nekik és adnak neked egy nagyobb költségvetésű filmet, aztán még egyet és máris a nagyok között találod magad. Duncan Jones a stúdió által valamiért félresöpört Holddal mutatkozott be, ami elég is volt ahhoz, hogy alátolják a Forráskód rendezői székét, ezzel pedig ismét sikerült bizonyítani, innen már egy ugrás a Wolverine 2 direktori posztja.

A steampunk és az alternatív történelem az egyik legnépszerűbb alkategória a science fiction könyvek piacán, olyannyira, hogy  a gazdag felhozatal a műfaj már minden meghatározását meghazudtolta. Eddig valahogy mégsem sikerült betörnie a mozikba. Voltak rá persze kísérletek, mint a League of Extraordinary Gentlemen, Sky Captain and the World of Tomorrow vagy a Wild Wild West, de egyik sem teljesített jól a pénztáraknál és nagyjából száműztük őket a kollektív emlékezetünkből. Talán Martin Scorsese most készülő The Invention of Hugo Cabret (újabban csak Hugo Cabret) című filmje megfordítja ezt a trendet és ki tudja, pár éven belül talán egy réz robot váltja fel a Vasembert. A japánok viszont már réges régen animékbe  öntötték a rajongásukat a Viktória korabeli London és a gőzhajtású szerkentyűk iránt, a Steamboy (Katsuhiro Otomo) és A vándorló palota (Miyazaki Hayao) című rajzfilmek nyugaton is pozitív visszhangra leltek. Csoda, hogy ilyen sokáig váratott magára egy nagyszabású élőszereplős steampunk film, mint a K-20.

Olvasd tovább →

Ördögűzős film, végre – dörzsölhetjük össze vidáman kezeinket, hiszen nagy ritkán kapunk efféle művet, amelyen valóban megijedünk vagy elborzongunk rajta. Mit is tanultunk eddig erről a tevékenységről? Kell egy galád pokolszülött, aki beköltözik valamely emberbe, ott aztán vígan él, kicsavarja a felhasznált test egyes részeit és különös hangokat hallat vagy elfeledett nyelven óbégat. A kirendelt (esetleg hitében megingott) reverendás pedig bőszen szórja a begyakorolt igéket, egyik kezével szenteltvízzel szórja be a megszállt nyomorultat, másikkal keresztet rajzol a levegőbe vagy a Bibliát szorongatja görcsösen. Ebben a témában újat nem is nagyon tudnak mondani ebben a még ha megfeszülnek sem lennének képesek meglepővel szolgálni. Amit viszont lehet és kötelező az az, hogy a közönség többször megijedjen, rémüldözzön és izguljon. Utoljára az Ördögűzés Emily Rose üdvéért érte el a kívánt hatást, ennek a horror-thrillernek két producere úgy gondolta, hogy Matt Baglio könyve is megér egy misét.

Rock and roll mese – hirdeti a plakát, amivel ugyan kissé túloznak, mivel nem egy szép színes történetet láthatunk hanem egy erőszakosabb filmet. Majd megkapjuk az első másodpercekben – Egy más kor, egy más világ. Ezzel a készítők elérték, hogy a lehető legnagyobb nyugalommal mixelték össze a 80-as évekbeli zenei hangzást az 50-es évekbeli divattal és járművekkel. Walter Hill egy elképzelt várost mutat be, művébe belegyömöszölt néhány műfajt: western, musical, akciófilm és még az is sikerült, hogy ne bukjon el, legalábbis az atmoszféra megteremtésében. Sajnálatos módon a kasszáknál nem aratott, pedig trilógiának képzelték el és ha szépen termelte volna a milliókat, akkor talán Michael Paréra sem a B kategóriás szemetek sztárjaként emlékeznénk. A cselekmény színhelyéül szolgáló városka lakóit a bomberek terrorizálják, a motoros banda ráadásul elrabolja a helyi szexi énekesnőt (Diane Lane). Hazatér az egykori zűrös életet élő Tom Cody és hozzálát megtisztítani a várost, rögtön az első percekben lerendez egy-két helyi kemény legényt. Társa is akad a harcban egy tökös ex-katonanő, McCoy (Amy Madigan) személyében.

Olvasd tovább →

Az exploitationről sokan úgy tartották, hogy befellegzett, pedig vidáman éldegélt tovább, csak éppen nem kapott túl nagy figyelmet egyik videóra/DVD-re érkező alkotás sem. Történt ugyan kísérlet, hogy feltámasszák a műfajt, ám a Grindhouse duplafilm nem aratott sikert, de legalább annyit elért, hogy ideig-óráig reflektorfénybe kerültek az efféle produkciók. A Hobo with a Shotgun ál-előzetesként látta meg a napvilágot, egy nemzetközi versenyre készítette Jason Eisener, amelyet szépen meg is nyert és Kanadában Robert Rodriguezék művéhez hozzácsapták, Majd  a rendező lehetőséget kapott, hogy megcsinálja az egészestés változatot. Így a Machete után a másik fake-trailernek készül el az mozis verziója.

A második világháború elején a németek lerohanták Lengyelországot, a szovjetek pedig gyorsan elfoglalták az ország másik felét. Sztálin keze ide is elért, belesulykolták az emberekbe, hogy mindent lát és mindent hall és ha nem tetszik a nagyvezérnek valami, akkor a célszemély mehet a gulágra. Így jár egy fiatal lengyel is, aki ugyan nem ismeri be azt, amivel meggyanúsítják, ám feleségét megtörik, így mehet a zordon Szibériába. Az őrök ugyan figyelnek, de mindenki tudja, hogy a szökni vágyók ellensége nem a bősz rabtartók, hanem a tomboló hideg, az acsargó farkasok és éhhalál. Janusz (Jim Sturgess) azonban elhatározza, hogy elhagyja börtönét, vállalja, hogy, hogy 4000 mérföldet gyalogol társaival.

Olvasd tovább →

Először egy kis lamúr, majd jöjjön az akció (most nem az xxx filmekről beszélek). D.J. Caruso a Disturbiával bizonyította, hogy milyen kellemesen tudja kezelni a helyzetet, illetve milyen szépen tud átváltani az egyik műfajból hirtelen a másikba. A jószomszédi romantikából egy idő után izgalmas thrillerbe csaptak át a történések. Ezúttal sci-fi köntösbe csomagolták a produkciót, kiderül, hogy bolygónkon lapul egy másik planéta néhány túlélője és ellenséges űrlények keresik őket… Ahelyett, hogy letarolnák a Földet inkább pár tagjukat ideküldenek, hogy azok végezzenek a bujkáló ex-Lorienlakókkal. Azzal már ne is törődjön senki, hogy fizimiskájukat, ugyan próbálják álcázni, de úgy közlekednek, hogy még egy mezei fakabátnak is gyanús lenne. Mi nézők az egyik üldözöttért szurkolhatunk, aki a negyedik túlélő egyed és éppen új helyre költözik testőrével, ahol aztán annak rendje és módja szerint belepistul a helyi szépen mosolygó különc lányba és összehaverkodik az ufóhívő lúzer sráccal. Hogy teljes legyen a kép még egy cuki kiskutyát is befogad. Igazi hős legény ő, aki még kigyúrt testét is megmutatja, hogy a tinicsajoknak meglegyen az esti erotikus fantáziálgatása. Szóval a produkció első felében alig tér el a szokványos gimis művektől, a végére azonban végre az effektmágusok is bevethetik magukat, aminek – valljuk be – itt volt már az ideje.

Olvasd tovább →

Maci Laci, Foxi Maxi, Cukorfalat és Mormogiék jól elvannak a maguk kis 20-25 percet kitevő epizódjaikban, nem kiáltott egyik karakter sem mozifilmért. Azonban a trükktechnika fejlődésével a producerek lehetőségei is kibővültek, határtalan pénzéhségüket már nem kellett kisebb keretek közé szorítani. Így a kövér és lusta macsek, Garfield is tiszteletét tette a vásznakon, majd megérkeztek a vékony hangon éneklő mókusok Alvinnal az élen, sőt még Scooby-Doo sem kerülhette el sorsát. Maci Laci Bubuval karöltve lépdelt fel a vászonra az effektmágusok hathatós támogatásával, bár ne tették volna.

Cowboyok a nindzsák ellen és mindez a vadnyugaton! Elsőre könnyedebb filmre gondol az ember, ám anno Charles Bronson főszereplésével készült a Vörös nap, ami komolyabb film, ám a témában született más stílusú alkotás, elég csak a Vadnyugati szamurájra gondolni. A Warrior’s Way elején elhangzik a legenda szó, ezt követően pedig a narrátor belekezd egy „Réges-régen” kezdetű mondatba. Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy az elkövetkezendő másfél óra meseszerű lesz, amelyet nem animációs formában regélnek el és az is biztossá válik, hogy egy könnyedebb, viccesebb művet fogunk látni.

Olvasd tovább →