kritika

Baráti társaság egy vidéki, eldugott helyre érkezik, a fiatalok önfeledt szórakozásába, italozásába kezdenek, amibe némi meztelenkedés is vegyül. Mulatozásukba néhány nem túl szimpatikus egyén szól bele hegyes csákánnyal, éles machetével, csúnya nézéssel, elhanyagolt fogakkal. Ahogy telnek a percek úgy szaporodnak a hullák, még végül csak egy srác és/vagy egy lány marad életben, véres ruhával másznak vissza a civilizációba. Mindannyiunk számára ismerős ez a sablonsztori, megannyi slasherben dolgozták ás használták fel és még biztosan találkozni fogunk pár tucat hasonló filmben. Eli Craig is rengeteg hasonló művet láthatott, felmerülhetett benne, mi történne, ha egyszer a velejéig romlottnak tűnő alakok valójában totálisan ártatlanok lennének és nagyon értetlenül állnak a gyanúsítgatások előtt.

Takashi Miike minden kétséget kizáróan az egyik legőrültebb kortárs rendező, még japán viszonylatban is. A kilencvenes évek direct-to-video hullámával tört be a filmiparba, és rendesen megtanult gyorsan dolgozni, mert a mai napig évente két-három filmmel áll elő. Ezeknek sajnos csak egy töredéke jut el Nyugatra, és még kevesebb hozzánk Magyarországra. Az IMDb a védjegyei között első helyen sorolja, hogy a filmjei „gyakran provokatívak, megdöntik az extrém erőszak és a szex tabuit”, a legtöbben valószínűleg az Ichi the Killer (2001) vagy az Audition (2000) c. filmekből ismerhetik a rendezőt. Én eddig mindkettőt elkerültem az extrém erőszak miatt, de volt szerencsém néhány másik alkotásához, amelyek a második védjegyéről tettek tanúbizonyságot: „A filmjeinek gyakran van kétértelmű vagy teljesen bizarr befejezése.” Az  első pont a Gozu (2003) volt, amit teljesen gyanútlanul vettem ki a tékából – amikor még léteztek ilyenek – és aminek nem csak a befejezése bizarr, hanem az elejétől a végéig annyira megrázóan furcsa, hogy David Lynch ehhez képest egyszerű, mint egy faék.

Olvasd tovább →

Eddie Morra (Bradley Cooper) még nem tudja, hogy csak az agya kapacitásának a 10 %-át használja ki. Azt viszont kapisgálja, hogy nem írónak termett. Emberünk úgy néz ki, mint egy hajléktalan, hosszú haját mintha hetek óta nem mosta volna, kinézete sem túl bíztató, lakásába boldogan költöznének be a patkányok, ha lehetne. Halomban állnak a mosatlan edények, barátnője is szakított vele, innen már tényleg egyenes út vezet az utcára, amit kénytelen lesz új otthonának hívni. A megváltás egy pirula képében érkezik, az NZT képes arra, hogy az elmét teljesen felszabadítsa, egy szem segítségével leteszi a berendelt könyvet kiadója asztalára. Nagyon nincs is más választása, Neonak még ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen megszokott életéhez, de Morrának igazán már élete sem volt, így a bogyó már tényleg az utolsó utáni lehetősége volt. Hamarosan nagyobb adaghoz jut hozzá, egyre több pénzre tesz szert, ám csak ideig-óriág fenékig tejfel az új élete.

Kit szeretünk és kitől félünk egyszerre a legjobban? Az édesanyánktól. Bizony. Ki más tud úgy lehordani, hogy meg se tudsz mukkanni és még akkor is elszégyelled magad, ha nincs igaza? Hát ő. Folyamatosan tanít, oktat, szeretget, megdorgál, az van, amit ő mond, nincs mese. Réges-régen készült a Mother’s Day horror, amiben a bűnöző testvérek nem féltek mástól, csakis édesanyjuktól és az igazán nehéz időkben hozzá tudnak fordulni. Mert csináljanak is bármilyen butaságot, ő mindig tárt karokkal fogadja őket… már ha otthon van. Darren Lynn Bousman vette elő az alkotást, csöppet átírta, szépen átoperálta, úgy, hogy a Fűrészben bemutatott kegyetlen kínzást és vérmennyiséget kihagyta belőle. Szóval a kényesebb gyomrúak is be tudják fogadni a látottakat, ami nem jelenti azt, hogy az érzékenyebbek vagy szívgyógyszert szedő személyek is leülhetnek a film elé. Állítólag az eredeti mű igen keményre sikeredett, a remake erőszak faktora azonban nem lendül be a piros mezőbe.

Az ártatlanul vagy magukat annak valló elítéltekről szóló filmeket két nagyobb csoportba tudjuk sorolni. Az egyikben az eltökélt főhős megszökik, keményen végiglohol a fél világon, vagy legalábbis az egész országon, csak hogy bizonyítsa a nyakába varrt szörnyű tettet más követte el. A másik oldal a dráma területe, ahol nem pörögnek úgy az események, de még így is izgalmas művek tudnak születni. Ezen művekben a bekasztlizott ember nem szökik, hanem ő vagy valamelyik jóakarója próbálja felhajtani a szabadlábon bocsájtáshoz szükséges bizonyítékokat. A Conviction a másodikba tartozik, méghozzá igaz történet alapján születhetett meg a produkció.

Catherine Hardwicke szépen bebizonyította, hogy milyen gyönyörűen lehet egy klasszikus figurát mondhatni kiherélni úgy, hogy az a célközönséget ne érdekelje, a többi meg úgyse számít (csak a pénz!!!). Ha már lúd, legyen kövér alapon vállalhatta be A lány és a farkast, ahol ismételten csak egy közismert sztorit variálhatott át/meg. A szenvedős szerelmi háromszögek felvázolásában immáron szakértőnek lehet nevezni a hölgyet, ráadásul még acsargó vérfarkast is boldogan mutogathatta. Forrt benne a fene nagy bizonyítási vágy, hogy megmutassa az Alkonyat után is képes megállni a helyét, még ha az új alapanyag láttán többen előző művéhez hasonlítják a filmet.

A Halálos iramban világraszóló sikere után a filmesek közül többen ülhettek egy erős itallal megtöltött felespohár vagy egy üres papír előtt esetleg csak szimplán bambultak a huszadikon lévő kristálytiszta ablakukból, a fejükben pedig a következő igen fontos kérdés járt fel s alá: „Hogyan érhetett el ekkora bevételt?” Nem kellett megerőltetnie magát a forgatókönyvírónak sem, eleve nem egy komoly díjakra esélyes alkotást szült meg egyszerű történettel és néhány közönség számára fontos összetevővel. Gyors verdák, dögös csajok, rengeteg látványos száguldás, a párbeszédekre sem kellett sok figyelmet fordítani, a poénokhoz meg nem kellett más, mintegy esti sörözés mellett a cimborákkal. Egyszerű történet, amelyet nem kellett sokáig vázolni a befektetőknek és nagy bevétel – ilyesmire vágyik a popcorn filmek alkotók vagy alkotni vágyók többsége Ám hiába alakította hasonlóképpen a többi író szkriptjét, egyszerűen nem sikerült felvenni a versenyt ezzel a franchise-zal (elbukott a Redline, elhasalt a Vas), a nézők nem ölelnek akárkit a keblükre. A Halálos iramban viszont él és virul, köszönhető annak, hogy a gyengébb harmadik rész után újra visszahívták az első felvonás szereplőgárdáját, majd azoknak is szóltak (Sung Kang, Tyerese Gibson, Ludacris, Gal Gadot, Tego Calderon, Don Omar), akiket megismerhettünk ebben a szériában.

James Wan egy csapásra ismert lett a Fűrésszel, köszönik is neki a producerek, hiszen olyan franchise alapjait tette le, amit alig tudtak abbahagyni. A széria eleje még nem vérben és bensőségekben tobzódott, hanem a feszültség megteremtésére mentek rá. A rendező az eltelt évek alatt nem tudta megismételni a sikert, talán a Paranormal Activity-t övező rajongás késztette arra, hogy elkészítse az Insidious-t, ami merőben más, mint a Fűrész. Maguktól kinyíló, becsukódó ajtók, különös zajok és a lakók döbbent fizimiskája jellemzi a cselekmény kezdetet, a gore kedvelői bús tekintettel kénytelenek lesznek lemondani erről a filmről, mivel vér és egyéb testhasítgatás itt nincs.

A Lambert család éppen birtokba veszi új lakását, látszólag minden tökéletes. A férj (Patrick Wilson) a közeli iskolában oktat, az asszonka pedig otthon pesztrálja a gyerkőcöket és megpróbál összehozni egy új dalt. Az egyik csemetéjük a padlásra tévedvén kómába zuhan, az orvosok értetlenül vakarják a fejüket, nem találnak értelmes magyarázatot az okokra. Nem kell hozzá sok idő, fura dolgok zavarják meg az egyébként is kétségbeesett család nyugalmát. A feleség (Rose Byrne) kérésére más házba költöznek, ám itt is történnek furcsa érdekességek, a derék férj viszont elég szkeptikusan hallgatja reszkető neje beszámolóit. De biztos, ami biztos szólnak egy profi mumusvadász csapatnak.

 A 90-es évek óta tervezgetett Thor film már-már úgy tűnt, hogy Matthew Vaughn irányítása alatt valósul meg, azonban ő inkább egy eredettörténet képzelt el, sokkal inkább a mitológiai istent mutatta volna be, mint a képregényhőst. A Marvelnek nem sikerült a helyes útra ráterelnie, ezért Kenneth Branagh-gal pótolták. Voltak olyan pletykák, miszerint a főhős úgy fog beszélni, mint a képregényekben, ezért kellett egy Shakespearen edződött direktor a film élére, ám ez nem bizonyult valósnak, viszont végső soron egy királydráma zajlik szemünk előtt, ebben viszont ő az illetékes és ő olyan filmes, aki a színészekre is figyel, nem csak arra, hogy minél gyakrabban legyen akció. A rajongók joggal aggódhattak, hogy olyasvalaki kezébe adták a gyeplőt, aki eleddig még nem csinált megaköltségvetésű, efektekkel megtűzdelt művet, Branagh azonban helyt állt, nincs mitől tartani.