kritika

Liam Neeson az Elrabolva akciófilmben feltúrta fél Párizst, hogy meglelje lányát. Az Ismeretlen férfiben Berlinben szaladgál, ezúttal önmagát keresi, kevésbé keményen, de ugyanolyan kitartóan. A színész Dr. Martin Harrist játssza, igen fontos konferenciára érkezik bájos nejével a német fővárosba, nem sokra rá csúnya autóbalesetet szenved, aminek következtében több napos kómába zuhan, magához térvén keserű szájízzel konstatálja, hogy szeretett felesége nem ismer rá, ennek tetejébe egy másik fickó mutatkozik be Martin Harrisként.

Többen kérték, hogy legyen filmes napló, amiben röviden, egy-két szóban, pár mondatban taglalom, hogy mit néztem meg legutóbb. Arra gondoltam miért ne lehetne ehelyett egy poszt, ahol nem csak én emlékezem meg arról, hogy mely produkciókat láttam, hanem Ti is. A hozzászólásokban mindenki leírhatja, hogy mit tekintett meg és ezt másoknak ajánlja vagy sem. Aki esetleg hosszabban értekezne – kritikaféleség kerekedik ki mondandójából – elküldheti mailben is, ami jó eséllyel kikerülhet a droid hasábjaira.

Egy lelkes filmművészetis, Szirmai Gergely is bemutatkozik a világhálón, megkért, ha lehetséges tegyem ki az alábbi videóban, amelyben a Paul sci-fi vígjátékról beszél, majd a Karib-tenger kalózai 4-et is szóba hozza. Állítása szerint mérhetetlen kritikai hullámra vágyik, szóval ha van véleményetek nyugodtan közöljétek, ebből tanul, fejlődik és később jobb lesz.

Baráti társaság egy vidéki, eldugott helyre érkezik, a fiatalok önfeledt szórakozásába, italozásába kezdenek, amibe némi meztelenkedés is vegyül. Mulatozásukba néhány nem túl szimpatikus egyén szól bele hegyes csákánnyal, éles machetével, csúnya nézéssel, elhanyagolt fogakkal. Ahogy telnek a percek úgy szaporodnak a hullák, még végül csak egy srác és/vagy egy lány marad életben, véres ruhával másznak vissza a civilizációba. Mindannyiunk számára ismerős ez a sablonsztori, megannyi slasherben dolgozták ás használták fel és még biztosan találkozni fogunk pár tucat hasonló filmben. Eli Craig is rengeteg hasonló művet láthatott, felmerülhetett benne, mi történne, ha egyszer a velejéig romlottnak tűnő alakok valójában totálisan ártatlanok lennének és nagyon értetlenül állnak a gyanúsítgatások előtt.

Takashi Miike minden kétséget kizáróan az egyik legőrültebb kortárs rendező, még japán viszonylatban is. A kilencvenes évek direct-to-video hullámával tört be a filmiparba, és rendesen megtanult gyorsan dolgozni, mert a mai napig évente két-három filmmel áll elő. Ezeknek sajnos csak egy töredéke jut el Nyugatra, és még kevesebb hozzánk Magyarországra. Az IMDb a védjegyei között első helyen sorolja, hogy a filmjei „gyakran provokatívak, megdöntik az extrém erőszak és a szex tabuit”, a legtöbben valószínűleg az Ichi the Killer (2001) vagy az Audition (2000) c. filmekből ismerhetik a rendezőt. Én eddig mindkettőt elkerültem az extrém erőszak miatt, de volt szerencsém néhány másik alkotásához, amelyek a második védjegyéről tettek tanúbizonyságot: „A filmjeinek gyakran van kétértelmű vagy teljesen bizarr befejezése.” Az  első pont a Gozu (2003) volt, amit teljesen gyanútlanul vettem ki a tékából – amikor még léteztek ilyenek – és aminek nem csak a befejezése bizarr, hanem az elejétől a végéig annyira megrázóan furcsa, hogy David Lynch ehhez képest egyszerű, mint egy faék.

Olvasd tovább →

Eddie Morra (Bradley Cooper) még nem tudja, hogy csak az agya kapacitásának a 10 %-át használja ki. Azt viszont kapisgálja, hogy nem írónak termett. Emberünk úgy néz ki, mint egy hajléktalan, hosszú haját mintha hetek óta nem mosta volna, kinézete sem túl bíztató, lakásába boldogan költöznének be a patkányok, ha lehetne. Halomban állnak a mosatlan edények, barátnője is szakított vele, innen már tényleg egyenes út vezet az utcára, amit kénytelen lesz új otthonának hívni. A megváltás egy pirula képében érkezik, az NZT képes arra, hogy az elmét teljesen felszabadítsa, egy szem segítségével leteszi a berendelt könyvet kiadója asztalára. Nagyon nincs is más választása, Neonak még ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen megszokott életéhez, de Morrának igazán már élete sem volt, így a bogyó már tényleg az utolsó utáni lehetősége volt. Hamarosan nagyobb adaghoz jut hozzá, egyre több pénzre tesz szert, ám csak ideig-óriág fenékig tejfel az új élete.

Kit szeretünk és kitől félünk egyszerre a legjobban? Az édesanyánktól. Bizony. Ki más tud úgy lehordani, hogy meg se tudsz mukkanni és még akkor is elszégyelled magad, ha nincs igaza? Hát ő. Folyamatosan tanít, oktat, szeretget, megdorgál, az van, amit ő mond, nincs mese. Réges-régen készült a Mother’s Day horror, amiben a bűnöző testvérek nem féltek mástól, csakis édesanyjuktól és az igazán nehéz időkben hozzá tudnak fordulni. Mert csináljanak is bármilyen butaságot, ő mindig tárt karokkal fogadja őket… már ha otthon van. Darren Lynn Bousman vette elő az alkotást, csöppet átírta, szépen átoperálta, úgy, hogy a Fűrészben bemutatott kegyetlen kínzást és vérmennyiséget kihagyta belőle. Szóval a kényesebb gyomrúak is be tudják fogadni a látottakat, ami nem jelenti azt, hogy az érzékenyebbek vagy szívgyógyszert szedő személyek is leülhetnek a film elé. Állítólag az eredeti mű igen keményre sikeredett, a remake erőszak faktora azonban nem lendül be a piros mezőbe.

Az ártatlanul vagy magukat annak valló elítéltekről szóló filmeket két nagyobb csoportba tudjuk sorolni. Az egyikben az eltökélt főhős megszökik, keményen végiglohol a fél világon, vagy legalábbis az egész országon, csak hogy bizonyítsa a nyakába varrt szörnyű tettet más követte el. A másik oldal a dráma területe, ahol nem pörögnek úgy az események, de még így is izgalmas művek tudnak születni. Ezen művekben a bekasztlizott ember nem szökik, hanem ő vagy valamelyik jóakarója próbálja felhajtani a szabadlábon bocsájtáshoz szükséges bizonyítékokat. A Conviction a másodikba tartozik, méghozzá igaz történet alapján születhetett meg a produkció.

Catherine Hardwicke szépen bebizonyította, hogy milyen gyönyörűen lehet egy klasszikus figurát mondhatni kiherélni úgy, hogy az a célközönséget ne érdekelje, a többi meg úgyse számít (csak a pénz!!!). Ha már lúd, legyen kövér alapon vállalhatta be A lány és a farkast, ahol ismételten csak egy közismert sztorit variálhatott át/meg. A szenvedős szerelmi háromszögek felvázolásában immáron szakértőnek lehet nevezni a hölgyet, ráadásul még acsargó vérfarkast is boldogan mutogathatta. Forrt benne a fene nagy bizonyítási vágy, hogy megmutassa az Alkonyat után is képes megállni a helyét, még ha az új alapanyag láttán többen előző művéhez hasonlítják a filmet.