kritika

Talán elcsépelt lenne olyan felütésekkel dobálózni, miszerint a vámpírizmus kimeríthetetlen, megunhatatlan és a filmiparban folyton jelenlévő téma, még ha ez igaz is. Népszerűsége valószínűleg abban rejlik, hogy a vérszívó a legemberibb szörny (így a legolcsóbb is), ennek kihangsúlyozása eredményezi például Stephenie Meyer regényeinek drabális méretű rajongótáborát. Igaz az írónő annyira lecsupaszítja (szó szerint olykor) Drakula fiait, hogy fel sem tűnik a legendás lények jelenléte, maximum a szinopszisban. Na most, ahogy a mai bibliomán generáció szeretett alanyának sejtelmességét szolgálni kívánó kellék (a Twilight vámpírsága) teljesen jelentéktelen, legalább annyira szükségszerű a Stake Land-ben. És a kettőnek mi köze egymáshoz? Semmi. De jól esett leírni.
Olvasd tovább →

A férfiak elég gyakran gondolnak valamiféle perverz, felettébb erkölcstelen dologra és bizony mindenki, kivétel nélkül magához is nyúl. Réges-régen a fekete-fehér tévés korszakban ha felbukkant a képernyőn egy nagymellű nő és nem volt a közelben más máris kézbe lehetett venni a dolgokat. Legyen akár király, uralkodó vagy csak egy koldus, mindenki könnyít önmagán. A pornóipar virágzik, pedig elvileg senki se néz ilyesféle műveket. Már elmúltak azok a kegyetlen idők, amikor egy könyvesbolt eldugott sarkában vagy egy téka felnőtt részlegén vette valaki kezelésbe Jancsikát és arra sem kell várni, hogy meghozzák a hőn áhított postát. Csak egy kattintás és ott van minden a szemed előtt, várni sem kell, napi 24-ben akkor áll rendelkezésedre, amikor csak akarod. Ilyen szöveggel indít Jack Harris (Luke Wilson), akinek nagy tehetsége van üzlethez, illetve azok felvirágoztatásához.

Hanna (Saoirse Ronan) amióta az eszét tudja a végtelen hómezőkön tengeti mindennapjait, ahogy mondani szokás a jég hátán is simán megél. Nem nyavalyog, apja (Eric Bana) kőkemény kis miniterminátort faragott belőle, akivel együtt osztozik egy faházban. Több nyelven képes beszélni, bármikor gond nélkül vált át angolról németre majd abból arabra. A pusztakezes harc kiváló ismerője és a fegyverrel is jól bánik. Egyetlen szórakozása talán a Grimm mesekönyv, amelyet esténként gyakran elő is vesz (a mesei elem úgymond ezután sem tűnik fel, pl a végén a nagy találkozás egy vidámparki farkas gyomrában játszódik).  Apja komoly, embert próbáló feladatra neveli: meg kell ölnie anyja gyilkosát, a CIA-nál dolgozó Marissa Wieglert (Cate Blanchett).

Henry (Keanu Reeves) teljesen szokásos életet él, van normális munkája és van egy felesége is, akivel teljesen átlagos a viszonya. Nem veszekednek, de ugyanakkor keveset mosolyognak egymásra. Egy ilyen átlagos napon kaja közben kapja meg a nagy kérdést: „Szeretsz még egyáltalán?”. Henrynek el kell gondolkoznia a válaszon, már talán ez is kicsit kizökkenti, de akkor ijed meg igazán mikor a felesége előjön a „Gyereket akarok” ütőkártyával. Talán ezért is nem dobja fel ismerőseit, mikor cserben hagyják egy bankrablásnál, amiről ő azt hitte, hogy csak egy vidám kis softball meccs lesz. A sitt kapóra jön számára, menekülés a szürke hétköznapokból, a gyereket akaró neje elől, amolyan jó relaxiációs helyként funkcionál. Öreg cellatársa (James Caan) időtlen idők óta éli életét a rács mögött, nem is akarja elhagyni az intézmény magas falait. Henry szabadlábra kerül, ahol kigondolja, hogy miképp rabolhatná ki azt a bankot, amelyet ismerősei próbáltak kirámolni. Ám szüksége van volt cellatársa szakmai tapasztalataira.

Néhány napja érdekes kommentet olvastam egy Keresztapa kritika után. A kedves kommentező váltig állította, hogy minden idők legjobb gengszter filmje a Volt egyszer egy Amerika. Mivel nem láttam Sergio Leone grandiózus alkotását, ezért megszereztem és orvosoltam hiányosságomat.

De hogyan került egy gengszter film rendezői székébe a spagetti westernek koronázatlan királya? 1972-ben a Paramount stúdió felajánlotta Leonénak a Keresztapa rendezését. Nem csak a stúdió, de még Mario Puzo is őt szerette volna a rendezői székben látni. Hónapokig udvaroltak neki ám Ő visszautasította a film megrendezését, mivelhogy a történet, amely a maffiát dicsőíti, szerinte nem volt eléggé érdekes… A későbbiekben megbánta a döntését és ennek a koncepciónak nyomán készítette el saját gengszterfilmjét a Volt egyszer egy Amerikát.

Olvasd tovább →

Antonio Banderas neve egykoron fényesen villogott Hollywood egén, de a csillagok előbb-utóbb kihunynak. A spanyol színész neve hallatán mára már kétszer is meggondoljuk, hogy megéri-e leülni filmje elé. Mikor kezdődött a mélyrepülés? A 13. harcos hiába volt remek kalandfilm, a pénztáraknál hatalmas zakózott, majd Banderas idővel már a minőséggel se törődött, a Ballistic: Robbanásig feltöltve csak tovább lökte a lejtőn, mostanra Bordertown-féle és A kód-szerű marhaságokban vállal szerepet. Egy frappáns kis neo noir ugyan nem húzza ki végleg a trutyiból, de abban segíthet, hogy ne merüljön el még jobban benne. És hát valljuk be, szépen kigondolt, csavaros nyomozósdival mostanában nincs tele a padlás.

Nem is olyan régen (Még a Taxisofőrös írásnál) említettétek, hogy olvasnátok egy Alien-kritikát. Nos, itt van.

A második részről itt, harmadikról itt, a negyedikről pedig itt esett szó.

Végtelen és csendes világűr, hidegen ragyogó csillagok. Lassan egy hatalmas űrhajó halad el előttünk. Mielőtt valaki George Lucas klasszikusára a Csillagok háborújára gondolna, szögezzük le ez a Nostromo kereskedelmi űrhajó fedélzetén 7 fős legénységével.

A nagy Alkonyat-lázban óhatatlanul is felsóhajtunk és többször is feltesszük a nagy kérdést: „Ó, mikor érkezik már végre egy normális vámpíros film?” és közben reménykedünk, hogy a jó öreg vérszívók nem isszák meg a levét annak, hogy ez a tini-franchise teljesen más irányba tolta el az éjszaka teremtményeiről alkotott képet. Egy biztos, nem A pap fogja seggbe rúgni Edwardékat, Wesley Snipes viszont sitten van, így hiába is várjuk, hogy a Fénybenjáró újra akcióba lendüljön. Scott Stewart már a Légióval bebizonyította, hogy jobb lett volna, ha marad a kaptafánál, azaz az effektek bütykölésénél. De hát nem lehetett eltántorítani attól, hogy rendezésre adja a fejét és a rengeteg negatív kritika sem szegte kedvét, sőt a nem éppen élvezhető Légió utáni művébe, a koreai manga alapján készülő filmbe magával rántotta Paul Bettanyt is, akinek láthatólag teljesen bejött, hogy keményen és faarccal kell maga elé meredni és még szövegei is fél sorban kimerültek. Mielőtt még elment a maradék esze is, arra azért figyelhetett volna, hogy nem egy Uwe Boll rendezői tehetségével bíró filmes mellett kezdje meg akcióhősi pályafutását, mellesleg Boll mester is könnyedén ki tudna izzadni magából ilyen produkciókat, ha kapna 60 millió dollárt (vagy nem: lásd A király nevében).