kritika

Henry (Keanu Reeves) teljesen szokásos életet él, van normális munkája és van egy felesége is, akivel teljesen átlagos a viszonya. Nem veszekednek, de ugyanakkor keveset mosolyognak egymásra. Egy ilyen átlagos napon kaja közben kapja meg a nagy kérdést: „Szeretsz még egyáltalán?”. Henrynek el kell gondolkoznia a válaszon, már talán ez is kicsit kizökkenti, de akkor ijed meg igazán mikor a felesége előjön a „Gyereket akarok” ütőkártyával. Talán ezért is nem dobja fel ismerőseit, mikor cserben hagyják egy bankrablásnál, amiről ő azt hitte, hogy csak egy vidám kis softball meccs lesz. A sitt kapóra jön számára, menekülés a szürke hétköznapokból, a gyereket akaró neje elől, amolyan jó relaxiációs helyként funkcionál. Öreg cellatársa (James Caan) időtlen idők óta éli életét a rács mögött, nem is akarja elhagyni az intézmény magas falait. Henry szabadlábra kerül, ahol kigondolja, hogy miképp rabolhatná ki azt a bankot, amelyet ismerősei próbáltak kirámolni. Ám szüksége van volt cellatársa szakmai tapasztalataira.

Néhány napja érdekes kommentet olvastam egy Keresztapa kritika után. A kedves kommentező váltig állította, hogy minden idők legjobb gengszter filmje a Volt egyszer egy Amerika. Mivel nem láttam Sergio Leone grandiózus alkotását, ezért megszereztem és orvosoltam hiányosságomat.

De hogyan került egy gengszter film rendezői székébe a spagetti westernek koronázatlan királya? 1972-ben a Paramount stúdió felajánlotta Leonénak a Keresztapa rendezését. Nem csak a stúdió, de még Mario Puzo is őt szerette volna a rendezői székben látni. Hónapokig udvaroltak neki ám Ő visszautasította a film megrendezését, mivelhogy a történet, amely a maffiát dicsőíti, szerinte nem volt eléggé érdekes… A későbbiekben megbánta a döntését és ennek a koncepciónak nyomán készítette el saját gengszterfilmjét a Volt egyszer egy Amerikát.

Olvasd tovább →

Antonio Banderas neve egykoron fényesen villogott Hollywood egén, de a csillagok előbb-utóbb kihunynak. A spanyol színész neve hallatán mára már kétszer is meggondoljuk, hogy megéri-e leülni filmje elé. Mikor kezdődött a mélyrepülés? A 13. harcos hiába volt remek kalandfilm, a pénztáraknál hatalmas zakózott, majd Banderas idővel már a minőséggel se törődött, a Ballistic: Robbanásig feltöltve csak tovább lökte a lejtőn, mostanra Bordertown-féle és A kód-szerű marhaságokban vállal szerepet. Egy frappáns kis neo noir ugyan nem húzza ki végleg a trutyiból, de abban segíthet, hogy ne merüljön el még jobban benne. És hát valljuk be, szépen kigondolt, csavaros nyomozósdival mostanában nincs tele a padlás.

Nem is olyan régen (Még a Taxisofőrös írásnál) említettétek, hogy olvasnátok egy Alien-kritikát. Nos, itt van.

A második részről itt, harmadikról itt, a negyedikről pedig itt esett szó.

Végtelen és csendes világűr, hidegen ragyogó csillagok. Lassan egy hatalmas űrhajó halad el előttünk. Mielőtt valaki George Lucas klasszikusára a Csillagok háborújára gondolna, szögezzük le ez a Nostromo kereskedelmi űrhajó fedélzetén 7 fős legénységével.

A nagy Alkonyat-lázban óhatatlanul is felsóhajtunk és többször is feltesszük a nagy kérdést: „Ó, mikor érkezik már végre egy normális vámpíros film?” és közben reménykedünk, hogy a jó öreg vérszívók nem isszák meg a levét annak, hogy ez a tini-franchise teljesen más irányba tolta el az éjszaka teremtményeiről alkotott képet. Egy biztos, nem A pap fogja seggbe rúgni Edwardékat, Wesley Snipes viszont sitten van, így hiába is várjuk, hogy a Fénybenjáró újra akcióba lendüljön. Scott Stewart már a Légióval bebizonyította, hogy jobb lett volna, ha marad a kaptafánál, azaz az effektek bütykölésénél. De hát nem lehetett eltántorítani attól, hogy rendezésre adja a fejét és a rengeteg negatív kritika sem szegte kedvét, sőt a nem éppen élvezhető Légió utáni művébe, a koreai manga alapján készülő filmbe magával rántotta Paul Bettanyt is, akinek láthatólag teljesen bejött, hogy keményen és faarccal kell maga elé meredni és még szövegei is fél sorban kimerültek. Mielőtt még elment a maradék esze is, arra azért figyelhetett volna, hogy nem egy Uwe Boll rendezői tehetségével bíró filmes mellett kezdje meg akcióhősi pályafutását, mellesleg Boll mester is könnyedén ki tudna izzadni magából ilyen produkciókat, ha kapna 60 millió dollárt (vagy nem: lásd A király nevében).

Kedvenc filmes játékom felismerni magyar helyszíneket az itt forgatott filmekben, reklámokban vagy videókban; a Saroküzletben is az ragadta meg először a figyelmem, hogy magyar feliratok virítottak a díszleteken. Hollywoodban még ma is ritkaságszámba megy, hogy egy történetet nem ültetnek át amerikai környezetbe – vagy nem amerikai karakterek körül forog –  a Saroküzlet pedig ennél is különlegesebb, hiszen Budapesten játszódik.

A vámpírokról eddig alkotott képnek hogy úgy mondjam „bealkonyult”, köszönhetően Stephanie Meyer hathatós közreműködésének, de ez nem jelenti azt, hogy ezentúl nem fogjuk viszontlátni a megszokott vérszívókat. Igaz alaposan meg kell izzadniuk a filmeseknek, mire újra megmutatják (főleg a tiniknek), hogy „Lássátok, íme a vámpír, akinek testét, ha napfény éri szépen elporlad”. Dennis Gansel német rendező nem próbált reformálni, sőt talán csak lazításként készítette el a Wird Sind Die Nacht filmet, előző művei – A hullám, Napola – után egy másik műfajban, kereskedelmileg jobban eladható produkcióban akarta kipróbálni magát.

A filmről A nép fia is írt.

A képregényfilmek virágkorát éljük, rengeteg produkció készült az igen népszerű 30-40 oldalas füzetek alapján, de csak kevés mondhatja el magáról, hogy négynél több rész valósult meg belőle és még kevesebb döngetheti a mellét, hogy a folytatásoknál nem következett be minőségromlás. A Pókember 4 sem jött létre, helyette inkább valamilyen furcsa elgondolásból újraindították a franchise-t, pedig ezt a lépést (a bevételek alapján) semmi nem indokolta. Batman negyedik részére teljesen elásta magát, ezért a sötét lovag újrakezdte pályafutását, Superman is visszatért, méghozzá úgy, hogy a harmadik és negyedik eljövetelét figyelmen kívül hagyták, jövőre pedig a kryptoni is újrakezdi. Az X-Men három felvonás után megtorpanni látszott, a nyitva hagyott befejezés ellenére mégis a franchise legnépszerűbb karakteréről készítettek egy különálló filmet, majd azt találták ki, hogy a mutánscsapat megalakulásáról is zengeni kéne egy ódát. Korábban egy Magneto eredettörténet lebegett a fejesek szeme előtt (David S. Goyer rendezésében, jájj), ám újabb ötlet érkezett, amelybe végül beleépítették a Lensherről szóló sztori egyes elemeit is.