kritika

Az előző részekről: 1-7. rész, A főnix rendje, A félvér herceg,
A halál ereklyéi 1.

J. K. Rowling sorsa a 90-es években nem volt éppen túl rózsás. Elvált férjétől és hiába kilincselt regényével az összes kiadó elutasította. Végül csak sikerült eladnia, ami szépen meg is jelent, a 285 oldalas könyv pedig hatalmas siker lett. Harry Pottert megismerte a világ, akárcsak Rowling nevét és egy nem mindennapi sikerszéria vette kezdetét. A varázslótanonc természetesen nem kerülhette el sorsát, a vásznakra is fellépdelt, csak a mozikban több száz millió dollárt termeltek egyes részei, az utolsó regényt, a Halál ereklyéit a Warner két részre bontotta. Hiába próbálták magyarázni tettüket, mindenki tudja, hogy elég nehezen lehet csak úgy megválni egy franchise-tól, ami minden egyes alkalommal megtömi a készítők zsebét ropogós dollármilliókkal.

 Jim Carrey rendkívüli higanymozgását és gumiarcát az Ace Venturában csodálhatta meg a világ, majd néhány produkció után a színész erősen szabadulni kívánt a beskatulyázás fogságából. Sikerült neki? Határozottan igen, bebizonyította, hogy ezen kívül mást is fel tud mutatni, komoly színészi feladatokkal ügyesen képes elbírni. Akarunk még egy Ace Venturás részt? Naná, de csak ha Carrey lenne a főszereplő. Filmjeiben olykor látszik, hogy szívesen elbolondozna az állati nyomozoo szerepkörében. A színész mostanság nem képes hatalmas bevételt produkálni, talán ezért is döntött úgy, hogy leszerződik egy pingvines családi alkotásra, hiszen ha egyeseknek bejött a módszer (Brendan Fraser viszont csúnyán megjárta), neki is bejöhet. Tévedett. Popper apjával sajnos nem találkozott túl gyakran, viszont egy rádión tarthatták egymással a kapcsolatot, majd végül ott sem kommunikáltak többet. A srác felcseperedvén az ingatlanbizniszben helyezkedik el, rábeszélő-és megoldókészségének hála rengeteg tulajt tud rávenni, hogy adja el ingatlanját. Új feladata azonban kemény dió, szintén nem egyszerű a dolga gyerekivel sem, a hab a tortán már csak az, hogy elhunyt apja halála előtt pingvineket postázott számára, a kis „charliechaplineket” kezdetben ki sem állhatja, csak később enyhül meg szíve. Hiába próbálkoztak azzal, hogy mindegyik pingvint más-más tulajdonsággal ruházzák fel, nem értek el túl sokat vele. Úgy tűnik, hogy Carrey elővenné Venturás énjét, azért a Hanta Boy-os figurája néha visszaköszön, szívesen bolondozna, bevetné magát, ha hagynák, de csak ritkán kaphatott zöld utat. Megkapjuk viszont a szokásos családegyesítést, ami csöppet nyögvenyelős, akárcsak az, ahogy Popper rádöbben, hogy van ami sokkal fontosabb a kreativitást igénylő munkájánál. Popper p betűket preferáló asszisztense Pippi szerez még humoros pillanatokat. Összességében 40 %-ot tudnék adni a filmre.

imdb: 5,8
rottentomatoes: 47 %

Büdzsé: 50 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 61,4 millió dollár
Eddigi összbevétel: 87,5 millió dollár

Előzetes

Hollywoodra évek óta jellemző az ötlettelenség, a kreativitás szinte már teljes hiánya. Határtalan az örömünk, ha egy-egy alkotás képes valami újat mutatni, valami igazán egyedit. Sajnos eljutottunk oda, hogy a rendezők többsége, inkább a látványvilág tökéletes megvalósítására törekszik és a történet, a sztori teljesen másodlagossá válik. Ezt akár hívhatnánk Bay-effektusnak is. Szerencsére van egy rendező, aki képes volt az elmúlt években kitörni ebből a közegből.  Christopher Nolan életet lehelt egy már-már halott képregény franchiseba (Batman), és megrendezte az utóbbi évek, egyik legjobb Blockbuster filmjét (Eredet). Számomra mégsem ezek közül kerül ki Nolan legjobb munkája, hanem a 2000-es Memento az, amely erre a címre a leginkább esélyes.

2008-ban pár napig feszült egymásnak a grúz, orosz és oszét haderő, ami végül Grúzia vereségével zárult. Az 5 Days of War ebbe a konfliktusba nyújt betekintést egy-két haditudósító szemszögén keresztül, azonban a produkció bátran beállítható propaganda filmnek is. Sőt, az is, hiszen Mirza Davitaia és Koba Nakopia voltak a producerek. Hogy ők kicsodák? A grúz vezetési körébe tartozó úriemberek. Ezek után nincs mit rajta csodálkozni, hogy a forgatókönyvírók egyértelműen a grúzok oldalán foglaltak állást, olykor megmutatják az elnököt, aki hiába várja,hogy az amerikaiak vagy az EU az ország megsegítésére rohanjon és szépen kiebrudalják a gaz ruszkikat. Nem csak a katona dolga nehéz, hanem a hadszíntéri tudósítóknak is, ezt már rögtön az elején bemutatják, érzékeltetik egy feszültségteljes jelenettel, amiben egy kocsi ementáliállagúvá válik. Később a már említett rövid háborúba csöppen egy stáb, ahol szörnyű képsorokat sikerül rögzíteniük, ám nem tudják azt csak úgy egyszerűen eljuttatni a világ figyelő szeme elé, ráadásul az oroszok is űzőbe veszik őket, miközben a bátor grúz katonák közül néhányan nem hajlandóak feladni állásaikat.

Az oposszumok (Didelphimorphia), vagy ritkán erszényespatkányok, az emlősök (Mammalia) osztályának, azon belül az elevenszülő emlősök (Theria) alosztályának és az erszényesek  (Marsupialia) alosztályágának oposszumalakúak rendjét, és az egyetlen abba tartozó családot, az oposszumfélék családját jelenti. A késő kréta óta ismertek megkövült  csontmaradványaik. Az oposszumok hasonlítanak legjobban az ősi erszényesekre, így igazi élő kövületeknek számítanak az emlősök között. Legfeljebb a házimacska nagyságát érik el, de sokszor ennél kisebbek, egérnagyságúak. Törzsük meglehetősen zömök, fejük előrefelé határozottan hegyesedő. Farkuk a végén csupasz, kapaszkodó farkká alakult, esetleg rövid és többé-kevésbé szőrös. Hátsó lábaik hosszabbak az elülsőknél, kezük ötujjú; az egyik csoport ujjai úszóhártyákkal vannak összekötve; hátsó lábuk karom nélküli; hüvelykujjuk szembehelyezhető a többivel. Egyes fajok nőstényeinek nincs erszénye, másoknak ellenben van, s ez gyakrabban nyílik hátra, mint előre. Az erszény nélküli fajok, úgy látszik, nagyobb számú kölyköt hoznak a világra, mint az erszényesek. (wikipedia)

Olvasd tovább →

Az egészséges, már-már kölcsönös bizalom az mindenkiben ott lapul legbelül – te benned, én bennem, úgy másokban, ahogy mindenkiben. Ez egy érzés, egy hozzáállás, egy viselkedés, ami velünk születik, kialakul. Van egy fejlődéstörténete, akár csak egy  filmes karakternek, ha jól meg vagyon az írva és van mértéke, ami emberről emberre változó és változhat. Formálhatja az életszituációk sora, a család, a barátok meg mi egy más személyiséget befolyásoló több tényező még, de mindezek mellett azonban van ára is. Úgy gondolom, a bizalom egy olyasfajta felelősségvállalás, amit önként kell vállunkra venni, ami nem egy két emberre szól, hanem mindannyiunkra. Ennek a játékszabályait pedig mindenkinek magának kell (valakitől/mitől, valaki/mi miatt) megtanulnia, megismernie. Például a nagy bizalmatlanság sem mindig akkora indokolatlan para, de egy a másokkal szemben kialakított eltúlzó, túlzott bizalomnak is meg vannak a veszélyei (aka az ára), ahogy azt a jelenlegi alkotás, a Trust jól bemutatva jól bebizonyítja nekünk.

Sajnálatos, de csavaros ügyvédes vagy jogszabályoktól repkedő tárgyalótermi filmekből nincs túl nagy kínálat, inkább a kisképernyő felé kell fordulni, ha hasonló produkciókra vágynánk, akad egy-két sorozat, amely elnyerheti az erre a témára vágyó érdeklődését. Az igazság ára Michael Connelly regénye alapján készült, a többség elégedett lehet a végeredménnyel és elég nagy a valószínűsége, hogy hamarosan újabb Connelly műveiből készült alkotásokat fogunk látni. A szerző látván Az igazság ára kritikai visszhangját és a korrekt bevételt úgy döntött, hogy visszavásárolja regényei megfilmesítési jogait a Paramounttól és olyasvalakinek adja el, aki nem ül egy évtizedet a tervezeten. Ezzel ő is és mi is nyerünk.

A Fantomról elsőre két dolog is beugrott: A:) A képregényhős, aki a megboldogult Kandi Lapok kiadásaiban a vad dzsungelben osztott igazságot B:) Fantomas, a gengszter bűnöző és az őt üldöző Louis de Funès. A felsorolást lehetne még bővíteni néhány maszkos, misztikus alakkal, de aajnos a felsorolásba nem fog bővülni a belgrádi fickóval. Akciófilmként (is) hirdeti magát a produkció, ám még véletlenül sincs semmi keresnivalója ebben a műfajban. Televízió számára készült dokumentumfilm, na így már egyből más a helyzet.

Olvasd tovább →

Ma 40 éve 1971 július 3.-án Párizsban meghalt minden idők egyik legnagyobb zenésze a Doors legendás énekese Jim Morrison.

Ezen a szomorú évfordulón úgy gondoltam Oliver Stone The Doors című filmjével emlékezem meg a legendás zenészről. “When the doors of perception are cleansed / Things will appear as they are, Infinite” A “The Doors” név Aldous Huxley könyvéből, The Doors Of Perception-ból ered, aki William Blake-től kölcsönözte ezt a néhány sort.

Az előző részekről itt és itt olvashatsz.

Az Autobotok és Álcák küzdelme immár harmadszor tér vissza a mozivászonra. A második rész gyatra kritikai fogadtatása után mindenki fogadkozott, hogy visszatérnek az első részben látottakhoz és méltóképpen fejezik be a Transformers trilógiát. Úgy tűnt ez sikerülhet is hiszen Bay-ék egy nagyon jó koncepcióval álltak elő a harmadik részre. A forgatókönyvíró Ehren Kruger az űrversenyt egy titkos összeesküvésként tárja elénk, aminek a célja az Autobotok eltűnt űrhajójának feltárása. Bay eredeti felvételeken megmutatja nekünk Kennedyt, Nixont de Buzz Aldrin és Neil Amstrong Holdra szállós jelenete is visszaköszön a vásznon. Nagyon jól kezdődik a film az első negyed óra engem a székembe szögezett. De aztán megjelent a vásznon Shia LaBeouf és itt kezdődtek a gondok. Egy Transformer filmtől mit várnánk? Robotokat, ahogy akcióznak, és egy viszonylag normális követhető sztorit. Ehelyett mit kapunk az első 15 perc után? Végig követhetjük Sam magánéleti válságát. Szegény frissen végzett diplomás Sam nem talál állást és frusztrálja, hogy vadiúj barátnője tartja el. Azért hogy ne fulladjon, teljes érdektelenségbe a film néha előkerül egy jelenet Optimusékról is. De a film első fele egyértelműen Samre koncentrál.