3

Fogadom (The Vow, 2012)

0vow1A Fogadom receptje borzalmasan egyszerű. Csináljunk egy teljesen átlagos romantikus filmet – manapság nincs velük tele a mozi –, datáljuk Valentin-nap környékére és szeretni fogják. Legalább arra az egy hétre. Őszintén megmondom, ha meg kell magam erőszakoljam sem tudok hosszasan értekezni erről a félkész, ám a vártnál kevésbé csöpögős műről. Jobb, ha máris lapozunk.

A felütés – mely, természetesen valós eseményeken nyugszik – valójában nem rossz, igazán mély sztorit kerekíthettek volna párosunk köré, melynek női tagja (Rachel McAdams) egy autóbaleset következtében súlyos amnéziát szenved, aminek levét férje (Channing Tatum) issza meg, hisz őt és szerelmüket teljesen elfelejti. Nem is kérdés, valahogy vissza kell hódítani a lányt. Persze bonyodalmaktól nem mentes a forgatókönyv, ami egyaránt tartalmaz jól megszokott kliséket, banálisan megírt karaktereket és befoltozatlan lyukakat. De mit sem számít az egész ha megvan a kémia, átérezhető és szerethető a produktum. Hát… itt is hibádzik.

A film legnagyobb baja, hogy a baleset, ami hőseink életét feneketlenül felforgatta, a játékidő első 3 perce után bekövetkezik, így a pár előéletéről nem sok fogalmunk van (az előzetesben MINDENT láttunk ebből), nem érezni át az egész súlyát, nem tudjuk milyen boldogan éltek egymás mellett, innentől kezdve az egész egy szimpla “meghódítós” sztori, az amnézia belekeverése teljesen felesleges, láthatóan Tatum is gyakran csak értetlenkedik (ez mondjuk a kvalitásaira írható). Képtelenség átélni a vívódást, mert nem volt ami megalapozza azt, pedig még egy ügyes trükkel is megpróbálkoztak a készítők. Ők végre megcélozták a férfi nézőket is, ennek ellenére jóérzésű embert egyetlen dolog tud rávenni a megtekintésre: a barátnő.

8

Utódok (The Descendants, 2011)

A planéta egyik legkiválóbb rendezőjének tartott Alexander Payne hosszú évek után új filmmel tér vissza a filmvilágba, mely kérdés nélküll díjak, jelölések sokaságát eredményezi, már látatlanul sejtve. Természetesen nem érdemtelenül, az Utódok 2011 legjobb filmjei közt van, holott igazán újat nem tud nyújtani. Olvasd tovább

11

Hideg préda (Fritt Vilt, 2006)

Bár unalomig ismételgetett panel az európai és az amerikai filmipar közti minőségi mérce egyensúlyának vizsgálata, pláne ha a horror műfajáról van szó, mégsem hagyhatjuk említés nélkül a skandináv filmgyártás évek óta történő előrenyomulását. A legfeltűnőbb példákat mindenki ismeri, az Engedj be! vagy A tetovált lány nem csak az északi népeket, de az egész kontinenst meghódította, mára pedig, hála a szakmai és közönségsikernek, Amerika is egyre inkább érdeklődik feléjük, s ha nem is eredeti mivoltában terjesztik, azért remake formájában teret kap ott is. Ezt a rohadt hideget is vihetnék.

Olvasd tovább

1

A hódkóros (2011)

0beav1

A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van.

Olvasd tovább

16

Harry Potter eddig

A következő bejegyzésben egyik lelkes törzskommentelőnk veszi sorra a végéhez közeledő Harry Potter sorozatot. Az utolsó rész után talán én is neki tudok esni, hogy papírra vessek részenként egy-egy irományt, de egyelőre Shyllard termékét olvasgassátok és vitatkozzatok.

 Emlékszem még mikor anno 2001-ben megkaptam életem első Harry Potter könyvét rögtön magával ragadott az egész Rowling által kialakított varázslatos világ, bár ekkor még nem is sejtettem, hogy mekkora kultusza van/lesz ennek az egész univerzumnak. Aztán pár hónappal utána meg is érkezett az első rész adaptációja a vásznakra, mondanom sem kell rögtön rohantam a moziba, hogy megnézhessem. Olvasd tovább

6

A szobatárs (The Roommate)

Az oposszumok (Didelphimorphia), vagy ritkán erszényespatkányok, az emlősök (Mammalia) osztályának, azon belül az elevenszülő emlősök (Theria) alosztályának és az erszényesek  (Marsupialia) alosztályágának oposszumalakúak rendjét, és az egyetlen abba tartozó családot, az oposszumfélék családját jelenti. A késő kréta óta ismertek megkövült  csontmaradványaik. Az oposszumok hasonlítanak legjobban az ősi erszényesekre, így igazi élő kövületeknek számítanak az emlősök között. Legfeljebb a házimacska nagyságát érik el, de sokszor ennél kisebbek, egérnagyságúak. Törzsük meglehetősen zömök, fejük előrefelé határozottan hegyesedő. Farkuk a végén csupasz, kapaszkodó farkká alakult, esetleg rövid és többé-kevésbé szőrös. Hátsó lábaik hosszabbak az elülsőknél, kezük ötujjú; az egyik csoport ujjai úszóhártyákkal vannak összekötve; hátsó lábuk karom nélküli; hüvelykujjuk szembehelyezhető a többivel. Egyes fajok nőstényeinek nincs erszénye, másoknak ellenben van, s ez gyakrabban nyílik hátra, mint előre. Az erszény nélküli fajok, úgy látszik, nagyobb számú kölyköt hoznak a világra, mint az erszényesek. (wikipedia)

Olvasd tovább

20

Stake Land (2010)

Talán elcsépelt lenne olyan felütésekkel dobálózni, miszerint a vámpírizmus kimeríthetetlen, megunhatatlan és a filmiparban folyton jelenlévő téma, még ha ez igaz is. Népszerűsége valószínűleg abban rejlik, hogy a vérszívó a legemberibb szörny (így a legolcsóbb is), ennek kihangsúlyozása eredményezi például Stephenie Meyer regényeinek drabális méretű rajongótáborát. Igaz az írónő annyira lecsupaszítja (szó szerint olykor) Drakula fiait, hogy fel sem tűnik a legendás lények jelenléte, maximum a szinopszisban. Na most, ahogy a mai bibliomán generáció szeretett alanyának sejtelmességét szolgálni kívánó kellék (a Twilight vámpírsága) teljesen jelentéktelen, legalább annyira szükségszerű a Stake Land-ben. És a kettőnek mi köze egymáshoz? Semmi. De jól esett leírni.
Olvasd tovább