K-20 Legend of the Mask (Kaijin nijû mensô den, 2008)

A steampunk és az alternatív történelem az egyik legnépszerűbb alkategória a science fiction könyvek piacán, olyannyira, hogy  a gazdag felhozatal a műfaj már minden meghatározását meghazudtolta. Eddig valahogy mégsem sikerült betörnie a mozikba. Voltak rá persze kísérletek, mint a League of Extraordinary Gentlemen, Sky Captain and the World of Tomorrow vagy a Wild Wild West, de egyik sem teljesített jól a pénztáraknál és nagyjából száműztük őket a kollektív emlékezetünkből. Talán Martin Scorsese most készülő The Invention of Hugo Cabret (újabban csak Hugo Cabret) című filmje megfordítja ezt a trendet és ki tudja, pár éven belül talán egy réz robot váltja fel a Vasembert. A japánok viszont már réges régen animékbe  öntötték a rajongásukat a Viktória korabeli London és a gőzhajtású szerkentyűk iránt, a Steamboy (Katsuhiro Otomo) és A vándorló palota (Miyazaki Hayao) című rajzfilmek nyugaton is pozitív visszhangra leltek. Csoda, hogy ilyen sokáig váratott magára egy nagyszabású élőszereplős steampunk film, mint a K-20.

A helyszín Japán 1949-ben, egy olyan alternatív történelemben, ahol a második világháború sosem történt meg. Így a társadalom megtartotta a rideg osztályrendszert, törvény tiltja a társadalmi mobilitást  és egy sajátos arisztokratikus kultúra jött létre, amiben szabadon keverednek a 19. századi öltözékek az art deco berendezésekkel. Ezek között az arisztokraták között tevékenykedik K-20, a húsz arcú tolvaj, akinek a legújabb célpontja egy Tesla találmány – mi más?– ami tömegpusztító fegyver is lehet a rossz kezekben. Hogy elterelje magáról a figyelmet, bemártja Heikichi Endo-t (Takeshi Kaneshiro), egy nyílt szívű cirkuszi akrobatát, akinek a saját terepén kell megvernie K-20-at ahhoz, hogy bebizonyítsa ártatlanságát és megmentse a világot.

A filmnek sikerül elkerülnie az eredetiség leghalványabb látszatát is, és szemérmetlenül nyúl le elemeket a Batmantől a Robin Hoodon át V mint vérbosszúig mindenből. De egyetlen anime klisé sem marad érintetlenül. Ez leginkább a karaktereken látszik, és kifejezetten a romantikus vonzalmak tárgyán, Yoko-n, aki a tipikus félénk ibolya, olyan szégyellős, hogy elsírja magát, ha valaki ránéz. Azért szerencsére tartogat néhány meglepetést, és nem olyan idegesítően haszontalan, mint amilyennek első ránézésre tűnik. De ezekből az elemekből mégis sikerült egy olyan alkotást összerakni, ami könnyedebb és bájosabb a hollywoodi megfelelőinél. Sem a történet sem a hős nem túl komplikált, nincs sötét múltja vagy megoldatlan konfliktusa az apjával, sőt, még nem is milliomos. A film legnagyobb vonzereje Takeshi Kaneshiro, aki hatalmas sztár Japánban és Kínában is, de a hazai nézőknek is ismerős lehet olyan filmekből, mint a Repülő tőrök klánja, vagy a Chungking Expressz. Amellett, hogy teljesen hiteles akcióhős, sikerül úgy előadnia az ingénu szerepét, hogy az aranyos, és nem tenyérbemászó. Japán karakterek gyakran olyan nyílt őszinteséggel közelítik meg a társadalmi igazságtalanság kérdéseit, mint az csak szoc-reál filmekben volt szokás, és olyan bizakodóan tekintenek a jövőbe, hogy az ember legszívesebben lekeverne nekik egy pofont, de Kaneshironak még ez is jól áll. Mint szinte minden.

Szóval a film nem nyújt semmi forradalmian újat, és csak az nem jön rá kapásból, hogy ki az igazi K-20, aki még soha nem látott filmet, a technológiai fejlettség szintje pedig egyáltalán nem következetes. De ha el tudunk vonatkoztatni a logikai hibáktól és bírjuk ezt a fajta túl-játszást, teljesen szórakoztató két órát kapunk kedves humorral és látványos akciókkal, ami nem veszi magát túl komolyan. A CGI néha eléggé szemet szúr, de szerencsére nem vitték túlzásba és a kaszkadőr jelenetek nagyon korrektek. És sikerült egy izgalmas képzeletbeli várost alkotniuk art deco toronyházakkal és zeppelinekkel, ami annak ellenére ismerős, hogy túl ritkán látjuk filmvásznakon. Steampunk és/vagy Takeshi Kaneshiro rajongóknak.

IMDb: 6,8

Rotten Tomatoes: (közönség) 67%