Vaklárma (See No Evil, Hear No Evil, 1989)

A kritikát Gevin írta.

A vaksi bazmegol és ágálva hadonászik-kötözködik miközben a süket éppen egy kisteherautó sofőrt küldd el a jó édes anyjába. A vak azt hiszi, hogy a süket szidja, pedig még csak nem is hallja, hogy miket dumál a világtalan. Ez Wally és Dave első találkozása, ahol még halvány sejtésük sincs róla, hogy később, mint két szökött körözött bűnözőt kergetik majd őket az ostoba hekusok, akik olyan szerencsétlenek, hogy még egy vak-süket párost sem képesek cellába tuszkolni. Richard Pryor és Gene Wilder humoristapárosa egyszerűen uralta – de ha nem is, mindenképp színesítette – a 70-es 80-as éveket: olyanok voltak egymásnak, mint Bud Spencer és Terence Hill az ostorcsattogás hangú pofonokat osztó spaghetti-westernekben. A Vaklárma se hall, se lát koncepciója önmagában is zseniális felütés, amihez aztán jön ez a két barom és kult-státuszba emel egy teljesen hétköznapi komédiát, aminek az erényeit bőven lehetne sorolni, de a legszebbik mind közül, hogy nevettet, mert mást nem is akar.

Amikor ez a két érzékszervkárosult egymásra talál, már ott tudjuk, hogy ebből zűr lesz. Méghozzá bazinagy. Miután röviden elmesélik egymásnak ki, hogy gyűjtötte be a vakságot illetve a süketséget – majd Wally rátér a lényegre, hogy mikor dugtak utoljára, hatalmas pillanat – onnantól nyilvánvaló, hogy amit a zsáner kliséi elbírnak, abba ők hótziher, hogy belesodródnak. Természetesen a hogy juttassuk magunkat minél nagyobb szarba bejáratott kliséről beszélek, amely a legtöbb esetben jócskán átlépi a határait, de itt gyönyörűen működik végig. A forgatókönyv nyilvánvalóan folyamatosan rá is dolgoz erre: csak úgy repíti a két balfék segge alá a pazarnál pazarabb szituációkat, amik önmagukban is eleget szolgálnak, de erre még rátesz és megfejeli olyan dialógusokkal, amelyektől minden második percben kiborul az ember, mert mindegyik annyira ül.

Richard Pryor a Vaklárma büszkesége: a baseball sapkás szerencsejáték függő, aki lovira fogad és távcsővel a kezében drukkol annak a lónak, amelyik biztos hogy nem fog nyerni. Csak hát arra tett. A kidülledő szemek, a hadonászások, a sziporkázó stílusban beszórt egysorosok, utánozhatatlan gegek szülik Pryor karrierjének egyik legszórakoztatóbb – ha nem a legjobb – alakítását. Gene Wilder pedig ezt pontosan tudja: a sete-suta és végtelenül sztoikus fickó szerepében briliánsan asszisztál a cimborájának. A Vaklárma gyakran ironizál stílusosan, amely Wilder legkiválóbb jelenetét eredményezi – amikor éppen azt bizonyítja üvöltve, hogy töksüket. Természetesen rosszakarók nélkül nincs vígjáték és mivel vagy 15 éve láttam utoljára, teljesen megfeledkeztem arról, hogy a felejthető Joan Severance mellett – persze azok a lábak! – Kevin Spacey akarja kiiktatni a két szerencsétlent, akinek a kamaszbajsza majdnem annyira gáz, mint Nic Cage frizurája a Varázslótanoncban – egyébként Spacey rutinból alakít, de jó a szerep.

Pryor és Wilder filmjei közül nem láttam mindet, de tény, ahogyan sokaknak nekem is ez a favoritom. A Vaklárma nem erőlködik: ironizál, gúnyolódik, néha szemtelenkedik és soha a büdös életben nem veszi komolyan magát. Pryor 2004-beli első helyezése a “100 legnagyobb komédiás” szavazáson egyértelműen kijárt neki. Az örök páros számára ez a film legalább akkora emlék és nosztalgia, mint nekünk nézőknek – bár sajnos már csak Wilder emlékezhet rá. Ha nem nagyobb.

(További publikációk tőlem a Médiaviagrán).