Frászkarika (Fright Night)

Ha vámpíros filmekről esik szó ritkán jut az elsők közt eszünkbe az 1985-ös Frászkarika, a horror-vígjáték nem vált klasszikussá és nem emlegetik lépten-nyomon és még csak hatalmas sikert sem aratott. Mégis valakinek eszébe jutott, hogy érdemes lenne bepróbálkozni egy remake-kel, ha már úgyis olyan nagy divatja van feldolgozásoknak. A régi alkotást elnézve (szerintem) elmondható, hogy nem állta ki az idő próbáját, se nem vicces, se nem félelmetes és talán alig akadt egy-két ember, aki térdre ereszkedvén az ég felé kiáltotta: „Miéért?”

A készítők mellett szól, hogy nem a szolgai másolás mellett döntöttek, csak az alapszituációt vették át: egy tini rájön arra, hogy a szomszédja egy vámpír. Az egyik saját szakállára nyomozgató mellékszereplő hívja fel „hősünk” figyelmét arra, hogy a lakhelyük melletti ház új tulaja minden bizonnyal egy vérszívó, neki köszönhető, hogy egyre több ember tűnik el nyomtalanul, de meg lehetne említeni, hogy az a személy is átesett némi változtatáson, akihez tanácsért-segítségért fordulnak. Már nem egy őszülő horrorfilmes veterán lép a színre, hanem egy alkoholista showbizniszben jártas, vámpíros műsorokkal arató fickó, aki akkor érzi jól magát, ha egy pohár színes megfelelő töménységű itókával a kezében ülhet székében és kedvére parancsolgathat szeretőjének-asszisztensének.

Öröm a köbön, hogy az alkotók egy dologban nem haladtak a korral: szerencsére a vámpír nem kapott alkonyatos beöntést, azaz nem csillog a bőre napfény hatására. De nem kanyarodtak el a Legenda vagyok vagy A pap irányába sem, itt továbbra is emberi kinézete van az éjszaka teremtényének. Sőt meghagyták a kereszttől való félelmet, a karót és az egyéb megszokott dolgokat (a vérfarkasos „poén” is ül). Apropó, éjszaka. Ha lemegy a nap akkor látszódik igazán ki az igazán tehetséges filmes. Lehet totál sötét minden, hogy ne lássunk semmit, esetleg automatikusan ásításra késztetheti a rendező a kedves nézőket. Vagy szépen megpróbálja megteremteni a feszültséget. Craig Gillespie eleddig inkább vígjátékok térfelén mozgott, de megmutatja, hogy képes fokozni az izgalmakat. Persze ehhez kellett Colin Farrell is, a színész a rafinált vámpírt formálja meg, aki bulldog módjára lohol áldozatai nyomában és közben senki meg nem mondaná róla, hogy miféle szerzet (és a manapság szinte már-már kötelező napszemüveget sem hordja, laza ő így is). Csak nehezen kifogni rajta, még azt is sikerül elérnie, hogy bárhova betegye a lábát, mert hiába léphet be úgy egy házba csak úgy, hogy előtte meginvitálják, de kiskapuk mindig vannak.

Mellé fiatal, tehetséges és már viszonylag ismertebb arcokat szerződtettek, Anton Yelchinre passzolt a szerep, Imogen Poots feladata szerencsére nem csak a sikoltozásból áll és Christopher Mintz-Plasse pedig… nos hát ő hozza az eddig megszokott formáját. David Tennant erősen azon a határvonalon egyensúlyoz, hogy karakterét túljátssza, néha hajszál választja el attól, hogy ripacsnak tűnjön, de mindig sikerült elkerülnie, hogy átessen a ló túloldalára. A Frászkarika (szerintem) sokkal jobb, mint az eredeti változat, izgalmasabb, véresebb, a poénok is jó helyen vannak, de ugyanakkor valószínűleg 2 hét múlva már nem emlékszünk rá. 70 %-ot megadnék neki, a 3D viszont megint csak azért volt, hogy többet kelljen fizetni a jegyért.

imdb: 7,0
rottentomatoes: 76 %

Büdzsé: 30 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 14 millió dollár