The Armstrong Lie (2013)

írta Nikodémus

Odaát, az Atlanti-óceánon túl nagyon szeretik a tündérmeséket, de valamiképp minden ember vágyik egy tiszta sztorira: az amerikai popkultúra talán ezért (no meg az agresszív terjesztési módszerek okán) aratott diadalt végleg a múlt század végére. S a mítoszképzés egyik legterebélyesebb gyára a sport: hősök magasztosulnak fel, teljesítmények fetisizálódnak, milliós pénzek forognak, naná, hogy nem lehet hibázni. Semmilyen áron. Alex Gibney remek dokumentumfilmje, a The Armstrong Lie már címében jelzi témáját, s nem is okoz csalódást. Diadalmenet és pokoljárás együtt elevenedik meg szemünk előtt, miközben a tömegszórakoztató ipar egyik legnagyobb sportikonjának, a kerékpáros Lance Armstrongnak sorsát követjük.

A hetedik győzelem.

A kétezres kilencvenes évek óta keringtek pletykák a profi kerékpársport körüli illegális doppingolásról, miközben egy áttétes rákbetegségből visszajött laza jenki sorra nyerte a versenyeket, néhol tiszteletreméltó küzdelemmel, néhol gyanús könnyedséggel. Hét Tour de France-győzelem egymás után? Impresszív eredménylista, melyre hősünk önmaga brandjét építette fel, majd visszavonult. Három év múlva meggondolta magát, és egy utolsó győzelemért indul harcba. A rendező a mítoszépítés ezen fázisában kapcsolódott be: dokumentumfilmet készült forgatni a 2009-es nagy visszatérésről. Az a film azonban sosem készült el. Gibney jó dokumentumfilmeshez méltóan érezte a téma forróságát, és az egyre szaporodó doppingvádak miatt félretette a félkész anyagot, majd mikor kiderült az igazság, újra kamerát ragadott.

Jó pont, hogy miközben Armstrongról tengernyi vallomást, interjúrészletet vág be, Gibney folyamatosan reflektál saját szerepére is: volt idő, mikor simán bekajálta a tündérmesét. Abból persze még nem lesz dokumentumfilm, hogy valaki tendenciózusan összevágja hősének súlyosan ellentmondásos nyilatkozatait, az Armstrong Lie szerencsére gazdag hátteret rajzol fel, hogy megérthessük a folyamatokat. S mint minden tündérmesének, ennek is volt egy kezdete: az apa nélkül felnőtt, frusztrációit bicajozásba ölő srác Texasból egyre több versenyt nyert, és már épp kezdte volna élvezni az életet, mikor közbelépett a rák. S mikor iszonyatos szenvedések után felgyógyult, a történet új szintre emelkedett: egy kis amerikai csapat színeiben kapásból megnyerte a Tourt 1999-ben. S erre a makulátlan hősre volt épp szüksége a doppingbotrányoktól terhes, elgyengült európai kerékpársportnak. Gibney a nagyívű történet mesélése közben a részletekre is figyel: a drog-keresztapára, aki hatalmas vagyona ellenére lepattant lakókocsiban él valahol Milánó mellett, a kollektív csalás különös pszichológiájára, a korábbi csapattársak vallomásaira, az Armstrong-féle nyomásgyakorlás következtében beálló vészjósló hallgatásra, a versenyek elképesztő fizikai és mentális igénybevételére és természetesen a győzelem anatómiájára.

Armstrong tweetje az elmarasztaló ítélet után.

A film nem sokat pepecsel biokémiai magyarázkodással, sem a szabálykönyvvel, hanem a lényegre koncentrál, ám a végére talán kicsit meginog a szépen építgetett építmény: amikor az eredetileg tervezett film fókuszpontja, a 2009-es Tour-visszatérés kerül elő, Gibney mintha újra elkezdene rajongani Armstrongért. S elfelejti az egyre arrogánsabb nyilatkozatokat, a magabiztos jósolgatásokat és a háttérben menő – utólag kiderült – machinációkat. Hiányoltam továbbá annak a rendkívül nyugtalanító ténynek a bővebb kifejtését, miért is lett a profi kerékpársport szinte teljes mértékben doppingfüggő. A gyomorforgató összefonódásokat – a nemzetközi kerékpárszövetséggel való kapcsolatot vagy a rákosok javára létrehozott Livestrong alapítvány messzemenően cinikus gesztusát (döbbenetes pillanat egy korabeli “inspirational advertise” bevágása, amely Armstrong visszatérését párhuzamba állítja rákos emberek rehabilitációjával. A szponzor természetesen a Nike). Az is csupán néhány jelenet erejéig merül fel, feltétlenül normális-e, hogy a nagy doppinghajsza ürügyén lábbal tapossák a sportolók személyiségi jogait és privát szféráját. Az inkriminált szavak persze Armstrong szájából hangzanak el, akiről mi már tudjuk, hogy azt sem szabad neki elhinni, amit kérdez.

A vallomás-interjú Oprah Winfrey-vel.

Ezeket a sztorinak árnyaltságot kölcsönző részleteket sajnos alig-alig érinti az Armstrong Lie, mivel rendezőjének célja nem feltétlenül a mélyebb összefüggések keresése, hanem hogy krónikába foglalja egy mítosz felépülését és bukását. Nem dolgozik benne rosszindulat vagy utálat, egyszerűen csak kíváncsi, mi lehet annak az embernek a fejében, aki egy gigantikus hazugságra építette önnön karrierjét, s a látszat bizonyos szilánkjaihoz még akkor is ragaszkodik, mikor már rég összetört az őt szépnek lódító tükör. Mert az idolnak makulátlannak kell lennie, a leleplezésnek pedig teljes körűvé kell válnia. Csakhogy az egyik túl szép, a másik meg túl leegyszerűsített, hogy igaz legyen. Hát így állunk mi a tündérmesékkel.