Eléggé szomorú, hogy olyan emberek, mint Carl Rinsch (47 Ronin) és a Rupert Sanders (Hófehér és a vadász) bemutatkozó filmjükre kapnak több, mint 170 millió dollárt, de a tehetséges rendezők foggal-körömmel harcolnak azért, hogy megvalósíthassák régi álmukat. Hollywood már csak ilyen, Roland Emmerich-hez vagy Michael Bay-hez bármikor hozzávágnak egy halom pénzt, ha látványfilmről van szó, viszont azonnal becsukják a pénztárcát és eltüntetik a fiók mélyére, ha ők vagy a hozzájuk hasonló rendezők elő mernek huzakodni egy pár millió dollárba kerülő témával. A producerek és a stúdiók bekapcsolják a piros kockázatos villogót és idióta félmosollyal bevágják a ajtajukat. Ugyanez a helyzet – bár valamivel jobb – a karakterorientált drámák alkotói előtt, nyögvenyelősen tudják elérni, hogy végre nagyobb filmekkel is bizonyíthassanak. Senki nem vitatja (vagyis elég kevesen), hogy Darren Aronofsky tehetséges rendező, csak épp a régóta kigondolt Noé tervezete hangzott eléggé kockázatosnak, a monumentális filmre nagy nehézségek árán kapta meg a szükséges összeget. Ehhez viszont kompromisszumokat kellett tennie. Olvasd tovább
kritika
Röviden: Pofázunk és végünk
Előfordult már, hogy egy kis csendért rimánkodtál egy film alatt? Mármint nem azért kulcsoltad össze a kezed, hogy a körülötted ülők fogják be, hanem azért, hogy a szereplők ne nyissák ki a szájukat egy ideig? Érezted úgy, hogy ennél még az is jobb lenne, ha füledbe forró ólmot öntenének? Ezúttal Kevin Hart húzta ki a gyufát a folyamatos dumálásával, próbálja majmolni a nagy elődöket. Gondoljunk csak vissza Richard Pryorra, aki olyan szövegeket szállított, hogy a hasunkat fogtuk a nevetéstől és egykoron ittuk Eddie Murphy minden szavát. De Chris Tucker száját is jó átlagban hagyják el vicces mondatok, ha éppen kinyitotta a száját, márpedig eléggé jellemző rá, hogy soha nem hallgat el. Hart folyamatosan járatja lepénylesőjét, de hiába várjuk, hogy akár egy félmosolyra valót ki tudjon erőltetni magából. Általában egy rossz vígjátéknál meg szokták jegyezni, hogy 10 poénól jó, ha 1 ül, itt azonban örülhetünk, ha 30 után jön valami értékelhető szöveg. Hart totálisan idegesítő, végigpofázza a bő másfél órát és egy idő után bezsong tőle az agyunk. Tavaly valamennyire fellélegezhettünk, hogy van még szufla a zsarus „buddy action comedy” műfajában, most azonban csak lemondóan legyinthetünk. És leginkább az a szomorú az egészben, hogy mindenki csak asszisztál Hartnak, akinek mostanában egyre ismertebbé válik, stand up-os múltjának is sokat köszönhet. Ice Cube se nem oszt, se nem szoroz, egyszerűen csak meglátta a könnyű pénzt a filmben, nem bánta meg, hogy főszereplő-producerként részt vett a produkcióban, ami az év eddigi legrosszabbja. Olvasd tovább
Non-Stop
Ismerős az a szituáció, amikor a szomorú múltú főhős kissé borostásan afféle „hagyjatok békén” arckifejezéssel rutinosan bekapja az aktuális alkoholadagját? Bruce Willis tudna erről mesélni, már ha éppen nem nyögné be a „Most nincs kedvem, untat a dolog” szöveget. De Liam Neesonnak amúgy sincs szüksége tanácsra, így 60-on túl már eléggé belerázódott az akcióhős szerepbe (köszönjük Luc Besson, kb az egyetlen, amire igazán büszke lehet a francia az eltelt évekből) és könnyedén el tud játszani egy alkoholista légimarsallt.
Egy utasszállítóval nem történhet túl sok minden, a lehetőségek száma eléggé kevés. És sajnálatos módon csekély az utóbbi időben készült repülőgépek fedélzetén játszódó jó filmek száma (a Légcsavaron kívül volt más?). Adja magát a lehetőség, hogy némi színt vigyenek az egyébként érdekes alapfelállásba: A rezignált Bill Marks (az Elrabolva filmekben szintén B.M. Neeson monogramja) épphogy elfoglalja helyét, máris furcsa üzenetet kap. 20 percenként valaki meg fog halni a fedélzeten, ha nem utalnak egy bizonyos számlára sok-sok millió dollárt.
Need for Speed
Az aszfaltszaggató, benzingőzzel telített történetekre egyszerűen nem vevő a közönség. Csupán a Diesel-motorral hajtott Halálos iramban filmek tudták bevonzani az embereket a mozikba, ami eléggé eltolódott abba az irányba, hogy nyugodtan blődnek lehessen nevezni, ám továbbra is veszettül szórakoztató tud lenni. Az eltelt évek alatt több nyögvenyelős próbálkozás is volt, hogy valamiképpen besoroljanak a Vin Diesel és Paul Walker mögé, de jöhettek akármilyen cool verdával vagy remek motorral a vége csak az lett, hogy félre kellett állniuk, mert túlságosan sok kipufogófüstöt nyeltek (pl. Biker Boyz, Vas, Redline). Ezúttal a DreamWorks volt oly bátor, hogy megpróbálkozzon egy korrekt konkurensfilmet összebütykölni, méghozzá egy igen-igen népszerű számítógépes játékkal, a Need for Speeddel robogtak fel a vásznakra. Olvasd tovább
Röviden: Rushlights
Billy Brodynak (Josh Henderson) bejön a Sarah (Haley Webb), az étkezde pincérnője,a pult túloldalán álldogáló mosolygós lánynak is szimpatikus a srác. Így amikor Billy elhívja randira gyorsan össze is melegednek. Pár nap később az éjszaka közepén a nő szobatársa túladagolja magát. Kit is hívna ezekben a nehéz órákban, mint barátját. Nem sokra rá kiderül, hogy a néhai öreg rokona elhunyt és kisebb vagyont örökölt. A pincérnő pedig hasonlít a szobatársára, így jön az ötlet, hogy szépen átvegyék a helyét. Tehát: Ha elfogadjuk, hogy egy személyi és azonos kinézet elég egy ilyen esetben, akkor túl nagy csalódás nem fog érni. Hova máshova is kellene menni, mint egy texasi kisvárosba, ahol első ránézésre mindenki gyanús. Vagy talán megbízhatónak tűnik a helyi seriff vagy az ügyvéd, esetleg a vén bejárónő? Akad itt néhány fordulat és egydimenziós karakter, Beau Bridges és Aidan Quinn némileg próbálnak színt vinni a noir-os thrillerbe, amely eléggé igyekszik, hogy többnek tűnjön, ami. Olvasd tovább
3 nap a halálig (3 Days to Kill)
Ethan Renner (Kevin Costner) nem tud kiigazodni lányán, bár nem is ismeri igazán, sajnos munkája miatt nem jutott elég ideje a családjára. Mielőtt eljő a vég szeretne több időt tölteni vele, így amikor újabb feladatot kell végrehajtania kissé elkalandozik. Küldetése elvégzéséhez fontos információkra van szüksége, de mivel családja jár a fejében egy összekötözött férfitől a spagettikészítés rejtelmei felől érdeklődik, míg egy másik alaktól azt tudakolja fegyverrel a kezében, hogy vajon mit kell tenni, ha a lánya bezárkózik a szobájába.
Előfordul, hogy valaki nem bírja megállni, hogy felcsapja a közhelyszótárat és kimazsolázzon belőle néhány unalomig ismert helyzetet. Ám Luc Besson még azzal sem szerette volna fárasztani magát, hogy rábökjön valamire, kellett neki az összes. Ugyanakkor mintha Besson mostanában a család fontosságáról szeretne értekezni, de valahogy nem tud kiszakadni az akciófilmes keretek közül. A Vérmesék is afféle műfajegyveleg volt, ahol a maffiafamília együtt próbálja átvészelni a tanúvédelemben töltött nehéz időket. Ezzel szemben a 3 nap a halálig inkább családegyesítő dráma néhány humoros jelenettel megspékelve némi akcióval. Tehát senki ne számítson Taken 2.5-re, Kevin Costner ugyan elhiteti magáról, hogy mindenkit el tud intézni, ám ő nem verekszi át magát másfél órán. Olvasd tovább
300 – A birodalom hajnala (300: Rise of an Empire)
Az előzőt részről itt esett szó.
Történelmi hűség? Ha nem lett volna tiszta, már az első részben is világosan a néző arcába nyomták, hogy elég kevés köze van ahhoz, amit az iskolában a fejünkbe vertek. Frank Miller képregénye alapján készült, amiben gyakorlatilag csak annyit emeltek át a legendás csatából, hogy 300 harcedzett spártai dacolt a perzsa haderővel a thermopülai szorosban. Éppen ezért a folytatás esetében is felesleges számon kérni, hogy a történéseknek semmi köze a régmúlt históriájához, ez a szalamiszi ütközet szintúgy Miller agyszüleménye.
Themisztoklész hatalmas csapást mér Marathonnál a perzsákra e és halálosan megsebesíti királyukat, Dareioszt. Bosszúszomjas fia előbb szomorkodik, majd miután szintet lép (értsd: isten-királlyá válik) újra nekifeszül a görögöknek. Kiváló esélyekkel indul, hiszen a meghódítandó országban a városállamok nem egységesek, a nehéz időkben a hellének saját érdekeiket nézik, morognak egymásra. Azonban a marathoni ütközet hőse, Themisztoklész megpróbálja a lehetetlent, maroknyi csapatával a tengeren dacol Xerxes jobbkezével, a harcos amazon Artemisziával, de jól tudja ha a spártaiak nem futnak be időben hiába minden bevetett csel, előbb utóbb elbuknak. Olvasd tovább
The Imposter (2012)
írta Nikodémus
Innen-onnan hallva, internetszerte olvasgatva lassan gyűlő fergetegként jutott el hozzám, hogy van egy film, amely lepipálja az elmúlt évtized összes vérfagyasztó thrillerét, miközben alapos gondolkodnivalót is kínál. Hittem is meg nem is, mindenesetre leültem elé. A The Imposter tényleg komoly élmény, noha a magasztaló kritikák talán túlzóak voltak. S hírével ellentétben nem egészen dokumentumfilm, hanem egy könyörtelen vaslogikával végigjátszott tételbizonyítás. Mégpedig annak a szociálpszichológiai alapvetésnek a levezetése, miszerint azt tapasztaljuk, amit szeretnénk.
A berni követ
Évek óta érik, hogy valaki kezébe vegye és más irányba tolja a magyar filmgyártást, friss vért pumpáljon a rendszerbe. Gátat kell szabni annak, hogy több tíz millió Ft-ot kapjanak olyan tervezetek, amelyekre előreláthatóan a kutya sem fog beülni, illetve a humortalan, unalmas vígjátékok piacát is alaposan fel kell rázni. Olykor feltűnik a láthatáron egy-egy thriller is, amiről azt gondolnának ha megváltást nem is, de azért eléri, hogy több érdekfeszítő film készüljön a műfajon belül. Néhány éve erőre kaptak a kisképernyős projektek is, már nem afféle lenézett vagy hátrányból induló szegmens a szórakoztatásban, a televízióba mostanra több minőségi alkotás kerül, mint a filmszínházakba. Épp itt volt az ideje, hogy valaki nálunk is észbe kapjon, hogy illene erősíteni ezt a vonalat is. Olvasd tovább
Last Vegas (2013)
Hogy szuperál a titán csípőd? – kérdezi Arch (Morgan Freeman) egy halom gyógyszer társáságában – Az tavalyi ügy volt, idén térdműtétem volt. – feleli gyerekkori jó barátja, Sam (Kevin Kline). Bizony, a nyugdíjasokegy részének mindenféle nyűgje van és inkább megszokott, kényelmes székükben üldögélve méláznak a múlton, nézik a tévét és nem futkároznak úgy, mint fiatalkorukban. Morgan Freeman, Robert De Niro, Michael Douglas és Kevin Kline sem mai gyerek, sok-sok év van mögöttük, nem csak legendás múltjuk, hanem életkoruk is alkalmassá teszi őket arra, hogy együtt bolondozzanak egy nyugdíjas-vígjátékban.
Megőrültél, hiányzik egy újabb stroke? – Tegyük félre a Másnaposokat. Habár a Last Vegas első ránézésre úgy tűnt, hogy a három részt megélt franchise klónja lesz és a színészek úgy tepernek végig a városon a legénybúcsú éjszakáján, mintha nem lenne mögöttük már legalább (nagy túlzással) 100 év. Kifejezetten jót tett a filmnek, hogy próbál kicsit életszerűbb lenni, azaz az öregkorral járó problémákat nem próbálja a szőnyeg alá söpörni és a kvartett sem akar Supermanként hasítani a kaszinóvárosban. Olvasd tovább
The Armstrong Lie (2013)
írta Nikodémus
Odaát, az Atlanti-óceánon túl nagyon szeretik a tündérmeséket, de valamiképp minden ember vágyik egy tiszta sztorira: az amerikai popkultúra talán ezért (no meg az agresszív terjesztési módszerek okán) aratott diadalt végleg a múlt század végére. S a mítoszképzés egyik legterebélyesebb gyára a sport: hősök magasztosulnak fel, teljesítmények fetisizálódnak, milliós pénzek forognak, naná, hogy nem lehet hibázni. Semmilyen áron. Alex Gibney remek dokumentumfilmje, a The Armstrong Lie már címében jelzi témáját, s nem is okoz csalódást. Diadalmenet és pokoljárás együtt elevenedik meg szemünk előtt, miközben a tömegszórakoztató ipar egyik legnagyobb sportikonjának, a kerékpáros Lance Armstrongnak sorsát követjük.
Röviden: Augusztus Oklahomában
Beverly Weston (Sam Shepard) kissé megtörten, szomorúan üldögél kitöltött itala mellett. Neje (Meryl Streep) igazi házisárkány, aki nem fogja vissza magát. Rákos ugyan, de nem erőlteti magára a szomorúságot és nem fúrja fejét párnák közé, inkább odaszúr mindenkinek, akinek csak tud. Beverlynél végleg betelik a pohár, öngyilkos lesz. Ahogy ilyenkor lenni szokott összegyűlik a nagy család. Általában a gyászhangulat miatt évtizedes ellentétek és viszályok simulnak el, a nagy sírás-rívás közepette mindenki összeborul. Ám ez a család más, diszfunkcionális! Mindenkinek megvan a maga nyűge, gondja, baja és csak ideig-óráig tartják magukban, ami ki akar robbanni belőlük, ha már ilyen szépen összeverődtek. A nézeteltérések, konfliktusok egyre csak sokasodnak és az, ami majdnem maga alá gyűri a filmet, hiszen idővel már inkább erőltetettnek hat.. Megszokott, hogy Meryl Streep remekel, ám a betegségben szenvedő kárörvendő nő karakterét sokszor túljátssza. Felettébb meglepő (meghökkentő?), de Julia Roberts brillírozik, most megmutatta, hogy mire képes igazán. Mióta nem láthattuk tőle ilyen kiváló alakítást? John Wells sokat köszönhet színészeinek (mint a Vállalati csalódások esetében), de műve nem tudja feledtetni, hogy az alapanyag inkább színházba való és a konfliktusok sokasodása már-már unalmassá válik. 55 %









