The Imposter (2012)

írta Nikodémus

Innen-onnan hallva, internetszerte olvasgatva lassan gyűlő fergetegként jutott el hozzám, hogy van egy film, amely lepipálja az elmúlt évtized összes vérfagyasztó thrillerét, miközben alapos gondolkodnivalót is kínál. Hittem is meg nem is, mindenesetre leültem elé. A The Imposter tényleg komoly élmény, noha a magasztaló kritikák talán túlzóak voltak. S hírével ellentétben nem egészen dokumentumfilm, hanem egy könyörtelen vaslogikával végigjátszott tételbizonyítás. Mégpedig annak a szociálpszichológiai alapvetésnek a levezetése, miszerint azt tapasztaljuk, amit szeretnénk.

Egy texasi kisvárosban járunk, 1994-ben. A Barclay család szeme fénye, Nicholas ezúttal is délutáni csavargásra indul a haverokkal, mint annyi más amerikai kisgyerek a suli után. Még beköszön a szülői házba, aztán eltűnik – cirka három évre. A rokonok először megrettennek, segítséget hívnak, majd elkeserednek, reménykednek, végül apátiába süppednek. ’97 októberében viszont kapnak egy különös telefonhívást: Spanyolországban, egy telefonfülkében találtak egy rémült kiskamaszt, aki Nicholas Barclaynek nevezi magát. Ennyi elég is az egyébként pontról pontra megtörtént sztoriból, de hiába gondolod azt, hogy már ebből is sejted a konfliktust, még csak a közelében sem jársz. S nem azért, mintha nagy poén lenne megfejteni a rejtélyt – egy korai ponton úgy tűnik, nem, aztán több későbbin pedig úgy tűnik, mégiscsak –, hanem a lebilincselő történetmesélés miatt. Igen, vannak kamerába beszélő fejek, és a kortárs dokudrámák korában megszokott megoldásként bizonyos kulcsjeleneteket dramatizálva is átélhetünk, ám mindezekből egy olyan történet bontakozik ki, mely csupán első ránézésre tűnik pofonegyszerűnek.

A rutinos dokumentumfilmes Bart Layton nem részletezős, belemerülős filmet készített ezúttal – ilyen volt a múltkori Armstrong Lie –, hanem egy lényegre koncentráló, szélsebesen száguldó thrillert. Többek között ez és a játékfilmes megoldások szokatlan sűrűsége az, ami miatt óvakodnék igazi dokumentumfilmnek nevezi az Impostert. De kit érdekelnek a kategóriák: a film nem szabályszerű, hanem vérbeli dokumozi, ahol az önmagában is bizarr történet minden momentumát tonnás súllyal nyomatékosítja a tény, hogy mindez valóban megtörtént. S ettől lesz olyan félelmetes az egész, nem a hatáskeltő elemektől.

Mondanom sem kell, hogy a végkifejlet nem oldja meg a rejtélyt, újabb érzelmi megrázkódtatást okozva bennünk, s csúnyán helyben hagy kérdéseinkkel. Mindenekelőtt azzal a súlyos dilemmával, hogy mi veszi rá az embert, hogy így kínozza felebarátait; hogy elhiggye a hihetetlent; s hogy még akkor is ragaszkodjon önbecsapásához, ha már minden széthullott. Választ képtelenség találni, hacsak azt nem, hogy az a gonosz, amit filléres kis életünk kulisszái mögül kitekintgetve rettentő távolinak és homályosnak hiszünk, nagyon is közeli, konkrét valóság. Mondhatnám úgy is, üvöltve körbejár.