FilmDROID 
Ha valaki egyszer megízleli, hogy milyen remek érzés, ha díjakkal és jelölésekkel ismerik el filmjét, akkor a későbbiek során is megpróbál hasonló, minőségi munkát kiadni kezei közül. Jason Reitmantól megszokhattuk a gúnyos, cinikus szövegeket és abszolút jól is állt neki. Ám ezúttal mással próbálkozott, inkább egy szomorkásabb történetet adott elő, amiből mondhatni teljesen hiányzik a humor. De van, ami nem változott: a színészek remekelnek. Kate Winslet egyedülálló, agorafóbia anya szinte ki sem mozdul otthonából. Fiával egy boltban találkozik Frakkel, aki szépen rájuk is akaszkodik. Noha állítása szerint nem akar rosszat, mégis kellőképpen fenyegető, hogy a csonka család teljesítse kérését. Majd elég gyorsan megkedvelik a jövevényt. Hiszen a nőnek kell egy ember, akire támaszkodhat, a srácnak pótapára (hiszen édesapja gyakorlatilag azért lépett le, hogy boldogabb legyen) van szüksége, aki tanácsokat ad és figyel rá és Frank szíve sincs kőből. Egy férfi, aki otthon van a baseballban és akivel lehet pitét készíteni. A rendező olyan melodrámát tár elénk, ami elmaradhatatlan kelléke egy délutáni érzelgős, romantikus tévéfilmnek, de Reitman némileg javít az összképen. Egyes helyzeteken ugyan túlságosan gyorsan is átlép és óhatatlanul is megemelkedik a giccsfaktor. Pedig a történetben több is lehetett volna, alá lehetett volna merülni a karakterek lelki állapotába, e helyett Reitman inkább a színészeire támaszkodott, akiknek olykor meg sem kell szólalniuk, mozdulataik mindent elmondanak. Eléggé felemásra sikeredett a film, de akinek a tévéfilmes érzelgősség láttán is a zsebkendője felé mozdul a keze, a Nyárutót is teljes mértékben szeretni fogja.
kritika
X-Men: Az eljövendő múlt napjai – írta ParovZela
A filmről itt volt kibeszélő.
A több részes franchise filmeket általában mindig az előző felvonásokhoz szokták hasonlítani. Az új X-Men film, a Farkas (2013) után olyan mértékű ajnározást kaphatna, hogy az IMDB pontozótáblája kiakadna tőle.
Kedvenc mutánsaink, akik az előző történetek során egymás vérét ontva számoltak le 4 filmen keresztül, most visszatértek, hogy az eddigi legjobb X-men mozit hozzák el nekünk. Bryan Singer rendező az X-Men: Kívülállók (2000) és az X2 (2003) után újra a rendezői székbe ült. Látszott, hogy volt ideje összeszedni a gondolatait a forgatáshoz. Az alapsztori kifejezetten egyszerű és már-már sablonnak hangzik, de ne ítéljük el elsőre. A jelenben rossz, nagy, csúnya robotok ölik a mutánsokat, akik a modern technológia ellen nem tudják felvenni a harcot, ezért visszaküldik kedvenc Rozsomákunkat, hogy rendbe tegye, ami anno ’73-ban elromlott. A időutazós filmekkel általában az a probléma, hogy más-más szemszögből veszik szemügyre az időutazásnak a lehetőségeit és következményeit. Ez a gikszer ott szokott kijönni, amikor a néző már nem tudja elvonatkoztatni a jelent, a múltat és a jövőt. Ám filmünk, mind képi világában, mind zenei aláfestésében remekel. A néző mindig folyamatosan képben van, tudja, hogy mi miért és mikor történik, ezért nem veszíti el érdeklődését a film iránt. Olvasd tovább
Csillaghercegnő (Reisen til julestjernen)
Épp a minap sóhajtoztam, hogy Hollywoodban teljesen elfeledkeztek arról hogyan kell mesélni. Az utóbbi években a jól ismert Andersen-és Grimm-féle történetek újragondolt verziót készítik el, de a lényeg nem a színészeken vagy a sztorin van, hanem effektparádéval próbálják eladni a filmet. Szomorú látni, hogy hova is jutottunk. Persze a legtöbb alkalommal a gyerekeket le tudják nyűgözni a CGI kavalkáddal, a mázsás smink alatt játszani próbáló színészekkel, a felnőttek pedig örülnek, ha valamennyire szórakoztatónak találják a fantasy-t. Nagy öröm, hogy a felhozatal mellett látunk egy olyan alkotást, mint a Csillaghercegnő. Olvasd tovább
Mi a véleményetek? – X-Men: Az eljövendő múlt napjai
A képregénykedvelők, a nézők és a kritikusok zöme leborult az újabb X-Men film előtt. Nektek is tetszett Bryan Singer rendezése vagy inkább a kisebbségbe tartoztok és unatkoztál vagy morogtál rajta? Ezúttal nem lesz iromány (esetleg egy vendégkritika valakitől?), de kommentekben megbeszélhetjük a látottakat.
Röviden: Téli mese (Winter’s Tale)
Megérne egy hosszabb elemzést, hogy Hollywood mennyire másképp gondolkodik a mesékről, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Vagy egy effektorientált filmre szór el dollárszázmilliókat vagy olyan rendezőre bízzák a produkciót, akinek nincs stílusa. Illetve beszélhetünk ezek ötvözetéről, hiszen a Téli mese pontosan ilyen. Habár csak 60 millió dollárt szórtak el rá, de láthatóan nem csak én, hanem Akiva Goldsman sem tudja, hogy mit keres a kamera mögött. Maradt volna a tollforgatásnál, hiszen néhanapján a forgatókönyvírás még megy valamennyire az úriembernek. Goldsmannak a jó és a rossz küzdelméből, a két idősíkban tévelygő, pegazuson lovagló Colin Farrell és az emberbőrbe bújt farkast (akarom írni démont) játszó Russell Crowe harcából sikerült egy totálisan érdektelen, csúnya katyvaszt összehoznia. Maradjunk annyiban, hogy Farrell nem élete alakítását hozza, Crowe sem kapott megfelelő instrukciókat a forgatáson, Jessica Brown Findlay-nek pedig nem is nagyon kellett megerőltetnie magát. A karakterek próbálnak érzelmeket erőltetni arcukra és az alkotók szerették volna belénk sulykolni, hogy a lényeg a szeretet (Punnany Massif is megénekelte, ugye). A film üzenetét többször is megemlítik, csak hogy ne felejtsük el, hogy az életünk mennyire fontos. Még talán a képi világot lehetne valamennyire dicsérni, de Goldsman azzal is foglalkozott minderre ráöntsön annyi giccset, hogy műve abszolút élvezhetetlenné váljon. És ez lenne a mese? Szomorú.
imdb: 6,2
rottentomatoes: 13 %
Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive)
Rossz lehet manapság vámpírműfaj kedvelőnek lenni. Stephenie Meyer rokonai valószínűleg még most is elég gyakran kapnak csuklásrohamot és némi öröm az ürömben, hogy a tiniket megcélzó újabb blődség, a Vámpírakadémia az érdektelenség homályába veszett. Ideje lenne, hogy valaki helyretegye a vérszívókba vetett hitünket. Neil Jordanban reménykedhettünk, de a Byzantium kissé fáradt, bár szép képeket felvonultató dráma lett. Viszont Jim Jarmusch ha nem is klasszikust, de mindenképpen gyöngyszemet készített, amire viszont a nagyobb közönség pont azért nem lesz vevő, mert túl művészi. Olvasd tovább
Jack Ryan: Árnyékügynök (Jack Ryan: Shadow Recruit)
írta Nikodémus
Nem tudom, volt-e valaha drámai mélysége a Jack Ryan-sorozatnak. A CIA-elemzőből lett titkosügynök kalandjainak legújabb installációját figyelve ugyanis nem látok mást, mint egy simára polírozott hollywoodi tömegterméket, melybe szív és lélek nem nagyon szorult. Attrakció és piackutatás-optimalizált lamúr meg akciózás annál inkább, de ezzel alig vagyunk kisegítve. A Jack Ryan: Árnyékügynökkel Kenneth Branagh rövid időn belül második művészi fiaskóját hozta össze.
Persze maga a film nem élvezhetetlen: a tempó észvesztő, az akciók virtuózak, a karakterábrázolás pedig amolyan látványpékséges: felületesen nézve szép és csillogó, közelebbről megvizsgálva viszont gyorsan szétmállik. Leginkább főhősünk sínyli meg ezt a slendriánságot, aki lelkesen asszisztál a producerek vezényelte, mindenféle drámai súlyt nélkülöző eredettörténethez, hiszen mire kettőt pislantunk, zöldfülű kiskatonából máris megtört, ám annál elszántabb főszereplő válik. Ja, és még a szerelmi szál is elindul. No meg a világméretű konspiráció. Valamiféle rebootként szeretné tehát eladni magát a film, de a lecke felmondása se nem alapos, se nem elegáns.
Godzilla (2014)
Az 1998-as filmről itt olvashatsz.
Egy vallomással kell indítanom! Szégyellem, de eddig még soha nem láttam egyetlen japán Godzilla filmet sem. Persze képek sokaságába már belefutottam, azonban az óriásszörny eddigi megpróbáltatásai kimaradtak az életemből. Egyedül a Roland Emmerich-féle, Jurassic Park farvizén beevező amerikai átiratot láttam, amiben a címszereplő és az amerikai haderő együtt rendezik át New York arculatát. Az eredeti műveket nem ismerve az 1998-as film kellemes szórakozás volt, sőt még most is az. Éppen ezért a rebootnál sem kellett egyes jeleneteknél morogva bosszankodnom vagy boldogan bólogatnom. Nem kellett azon rágódnom, hogy Hollywood már megint miképp nyúlt a szigetország kedvenc kaidzsujához. Bár maga a rendező, Gareth Edwards rajongónak vallotta magát, ami azt sugallja, hogy olyan filmet fog készíteni, amit nem csak ő, hanem a régebbi alkotások kedvelői is örömmel megnéznének. Olvasd tovább
A háború démonjai (The Railway Man)
Első ránézésre kissé fura, hogy a film kikerülte az Oscar átadót, hiszen a téma és a szereplők láttán bárki úgy gondolná, hogy az Akadémia tagok köreiben is népszerű lehetne. Így beugorhat, hogy talán elrontották a drámát és Weinsteinék ezért nem erőltették a promóciót. Majd rájöhetünk hogy a forgalmazó inkább a Philomenát részesítette előnyben. Ráadásul az amerikaiakat miért érdekelné egy poszttraumás stresszben szenvedő egykori brit katona sorsa?
Eric Lomax (Colin Firth) csendes, látszólag nyugodt embert. A férfi megszállottja a vasútnak, mindent tud róla, a megépítésétől kezdve a menetrendig. Ki gondolná, hogy ezzel a témával is lehet ismerkedni? Talán Eric sem sejtette, mindenesetre úgy alakul, hogy az egyik szerelvényen beszélgetésbe elegyedik Pattivel. Gyorsan megkedvelik egymást, idővel kialakul a szerelem is, azonban látható, hogy olykor Eric teljes boldogságát hátráltatja a múlt. A II. világháború alatt a japánok fogságba ejtették, szörnyen megkínozták. Amikor tudomására jut, hogy kínjainak okozója még mindig életben van, úgy dönt, hogy megkeresi és bosszút áll, így végre megnyugodhat. Olvasd tovább
A futurológiai kongresszus (The Congress, 2013)
írta Nikodémus
Tudom, elképesztő már a felvetés is, mégis leírom: A futurológiai kongresszus valamiképpen az idén épp 35 éves, mégis múlhatatlan érvényű Sztalker rokona. S hogy minden tanult filmesztétát végleg kiakasszak, meg is indoklom, miért: annak ellenére, hogy egy egészen más korban, más szemléletben és más közeg számára készült, Ari Folman második nagyjátékfilmje ugyanolyan inspiráló sokértelműséggel, mégis eszméltető tisztasággal beszél az ember kilétéről, mint Tarkovszkij halhatatlan klasszikusa. S ez a teljesítmény – mindazzal együtt, hogy A futurológiai kongresszus amúgy nem sikerült hibátlanra – egészen döbbenetes.
Döbbenetes, mégpedig első sorban azért, mert az a típusú mozgóképes filozofálás, amit az orosz mester művelt jellemzi, mostanra már enyhén szólva is kiment a divatból. Gyorsfogyasztott kaják, élmények és identitások idején egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és elgondolkodni, s amellett, hogy Folman filmje egyébként épp ezt a kérdést is feszegeti, legnagyobb erénye, hogy amúgy kétségtelenül látványos filmnyelvi attrakciói mögött őszintén érző szív és bátran rádkérdező értelem lapul.
Joe
Ha valaki csak az elmúlt években kezdett ismerkedni Nicolas Cage újabb filmjeivel, valószínűleg alaposan meglepődik azon, hogy Oscar-díjat kapott. A színész régen még körültekintő volt, és nem vállalt be minden eléje rakott forgatókönyvet. De a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb jönnie kell egy olyan filmnek, ahol megrázza magát, félreteszi unott arckifejezését és valóban jó alakítást nyújt. Ez a pillanat most jött el.
David Gordon Green-t sem lehet igazán érteni. Egy 180 fokos fordulat után James Franco-Jonah Hill baráti körének házi rendezőjeként dolgozott, de idővel szerencsére megelégelte a füves vicceket. Úgy döntött, hogy visszakanyarodik ahhoz a közeghez, ahonnét elindult: a mindentől távol játszódó, giccsmentes, erős atmoszférájú drámákhoz. És ami a legnagyobb meglepetés, hogy Danny McBride neve olvasható a producerek között. Olvasd tovább
Röviden: Pompeji (Pompeii)
Jó, ha előre tudjuk, hogy ki rendezte a filmet, mert általában egy név alapján be lehet azonosítani, hogy mégis mi várható. Így jó előre ki mertem jelenteni, hogy Paul W.S. Anderson akkor fog klasszikust készíteni, amikor Réz András leborul előttem. De Andersonnak nem kell emlékezeteset letenni az asztalra, hogy elszórakoztassa a népet, néha kiderül, hogy képes szórakoztató filmet kiadni kezek közül. Borítékolható volt, hogy a Pompeji is csak egy méregdrága kaland lesz, ahol kőkemény fickók küzdenek az aréna homokjában, míg ki nem tör a Vezúv. Hősünk egy gladiátor, aki már-már unottan csapkod jobbra-balra a küzdőtéren, nem akad ellenfele. Pompeji azonban némileg más számára, összebarátkozik egy hozzá hasonló marcona cirkuszi látványossággal és beleszeret egy gazdag család lányába, akinek a kezét egy római hadvezérnek ígérték. A harcok nem különösebben kiemelkedőek, a romantikus szál röhejes, amit megfejelnek egy rettentő gyenge befejezéssel. A színészek képtelenek élettel megtölteni egydimenziós karakterekeit. Kit Harrington több figyelmet fordított arra, hogy kocahasa legyen, Kiefer Sutherland pedig meg túl kiemelkedően alakítja a „Az lesz, amit én mondok és úgy, ahogy én akarom” gonosz rómait. 30 % -nál többet nem ér a film. Az idei nagyobb költségvetésű filmek döntő többsége valóban kukába való vagy tényleg illene lenne megfontolni a klasszikus beszólást: nézzél inkább művészfilmeket?