kritika

8

Jack Ryan: Árnyékügynök (Jack Ryan: Shadow Recruit)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

2014-05-jack-ryan-1

Nem tudom, volt-e valaha drámai mélysége a Jack Ryan-sorozatnak. A CIA-elemzőből lett titkosügynök kalandjainak legújabb installációját figyelve ugyanis nem látok mást, mint egy simára polírozott hollywoodi tömegterméket, melybe szív és lélek nem nagyon szorult. Attrakció és piackutatás-optimalizált lamúr meg akciózás annál inkább, de ezzel alig vagyunk kisegítve. A Jack Ryan: Árnyékügynökkel Kenneth Branagh rövid időn belül második művészi fiaskóját hozta össze.

Persze maga a film nem élvezhetetlen: a tempó észvesztő, az akciók virtuózak, a karakterábrázolás pedig amolyan látványpékséges: felületesen nézve szép és csillogó, közelebbről megvizsgálva viszont gyorsan szétmállik. Leginkább főhősünk sínyli meg ezt a slendriánságot, aki lelkesen asszisztál a producerek vezényelte, mindenféle drámai súlyt nélkülöző eredettörténethez, hiszen mire kettőt pislantunk, zöldfülű kiskatonából máris megtört, ám annál elszántabb főszereplő válik. Ja, és még a szerelmi szál is elindul. No meg a világméretű konspiráció. Valamiféle rebootként szeretné tehát eladni magát a film, de a lecke felmondása se nem alapos, se nem elegáns.

Olvasd tovább →

18

Godzilla (2014)

Publikálta Koimbra

godzilla

Az 1998-as filmről itt olvashatsz.

Egy vallomással kell indítanom! Szégyellem, de eddig még soha nem láttam egyetlen japán Godzilla filmet sem. Persze képek sokaságába már belefutottam, azonban az óriásszörny eddigi megpróbáltatásai kimaradtak az életemből. Egyedül a Roland Emmerich-féle, Jurassic Park farvizén beevező amerikai átiratot láttam, amiben a címszereplő és az amerikai haderő együtt rendezik át New York arculatát. Az eredeti műveket nem ismerve az 1998-as film kellemes szórakozás volt, sőt még most is az. Éppen ezért a rebootnál sem kellett egyes jeleneteknél morogva bosszankodnom vagy boldogan bólogatnom. Nem kellett azon rágódnom, hogy Hollywood már megint miképp nyúlt a szigetország kedvenc kaidzsujához. Bár maga a rendező, Gareth Edwards rajongónak vallotta magát, ami azt sugallja, hogy olyan filmet fog készíteni, amit nem csak ő, hanem a régebbi alkotások kedvelői is örömmel megnéznének. Olvasd tovább →

1

A háború démonjai (The Railway Man)

Publikálta Koimbra

railway

Első ránézésre kissé fura, hogy a film kikerülte az Oscar átadót, hiszen a téma és a szereplők láttán bárki úgy gondolná, hogy az Akadémia tagok köreiben is népszerű lehetne. Így beugorhat, hogy talán elrontották a drámát és Weinsteinék ezért nem erőltették a promóciót. Majd rájöhetünk hogy a forgalmazó inkább a Philomenát részesítette előnyben. Ráadásul az amerikaiakat miért érdekelné egy poszttraumás stresszben szenvedő egykori brit katona sorsa?

Eric Lomax (Colin Firth) csendes, látszólag nyugodt embert. A férfi megszállottja a vasútnak, mindent tud róla, a megépítésétől kezdve a menetrendig. Ki gondolná, hogy ezzel a témával is lehet ismerkedni? Talán Eric sem sejtette, mindenesetre úgy alakul, hogy az egyik szerelvényen beszélgetésbe elegyedik Pattivel. Gyorsan megkedvelik egymást, idővel kialakul a szerelem is, azonban látható, hogy olykor Eric teljes boldogságát hátráltatja a múlt. A II. világháború alatt a japánok fogságba ejtették, szörnyen megkínozták. Amikor tudomására jut, hogy kínjainak okozója még mindig életben van, úgy dönt, hogy megkeresi és bosszút áll, így végre megnyugodhat. Olvasd tovább →

2

A futurológiai kongresszus (The Congress, 2013)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

2014-05-the-congress-1

Tudom, elképesztő már a felvetés is, mégis leírom: A futurológiai kongresszus valamiképpen az idén épp 35 éves, mégis múlhatatlan érvényű Sztalker rokona. S hogy minden tanult filmesztétát végleg kiakasszak, meg is indoklom, miért: annak ellenére, hogy egy egészen más korban, más szemléletben és más közeg számára készült, Ari Folman második nagyjátékfilmje ugyanolyan inspiráló sokértelműséggel, mégis eszméltető tisztasággal beszél az ember kilétéről, mint Tarkovszkij halhatatlan klasszikusa. S ez a teljesítmény – mindazzal együtt, hogy A futurológiai kongresszus amúgy nem sikerült hibátlanra – egészen döbbenetes.

Döbbenetes, mégpedig első sorban azért, mert az a típusú mozgóképes filozofálás, amit az orosz mester művelt jellemzi, mostanra már enyhén szólva is kiment a divatból. Gyorsfogyasztott kaják, élmények és identitások idején egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és elgondolkodni, s amellett, hogy Folman filmje egyébként épp ezt a kérdést is feszegeti, legnagyobb erénye, hogy amúgy kétségtelenül látványos filmnyelvi attrakciói mögött őszintén érző szív és bátran rádkérdező értelem lapul.

Olvasd tovább →

2

Joe

Publikálta Koimbra

joe

Ha valaki csak az elmúlt években kezdett ismerkedni Nicolas Cage újabb filmjeivel, valószínűleg alaposan meglepődik azon, hogy Oscar-díjat kapott. A színész régen még körültekintő volt, és nem vállalt be minden eléje rakott forgatókönyvet. De a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb jönnie kell egy olyan filmnek, ahol megrázza magát, félreteszi unott arckifejezését és valóban jó alakítást nyújt. Ez a pillanat most jött el.

David Gordon Green-t sem lehet igazán érteni. Egy 180 fokos fordulat után James Franco-Jonah Hill baráti körének házi rendezőjeként dolgozott, de idővel szerencsére megelégelte a füves vicceket. Úgy döntött, hogy visszakanyarodik ahhoz a közeghez, ahonnét elindult: a mindentől távol játszódó, giccsmentes, erős atmoszférájú drámákhoz. És ami a legnagyobb meglepetés, hogy Danny McBride neve olvasható a producerek között. Olvasd tovább →

6

Röviden: Pompeji (Pompeii)

Publikálta Koimbra

pompeii2Jó, ha előre tudjuk, hogy ki rendezte a filmet, mert általában egy név alapján be lehet azonosítani, hogy mégis mi várható. Így jó előre ki mertem jelenteni, hogy Paul W.S. Anderson akkor fog klasszikust készíteni, amikor Réz András leborul előttem. De Andersonnak nem kell emlékezeteset letenni az asztalra, hogy elszórakoztassa a népet, néha kiderül, hogy képes szórakoztató filmet kiadni kezek közül. Borítékolható volt, hogy a Pompeji is csak egy méregdrága kaland lesz, ahol kőkemény fickók küzdenek az aréna homokjában, míg ki nem tör a Vezúv. Hősünk egy gladiátor, aki már-már unottan csapkod jobbra-balra a küzdőtéren, nem akad ellenfele. Pompeji azonban némileg más számára, összebarátkozik egy hozzá hasonló marcona cirkuszi látványossággal és beleszeret egy gazdag család lányába, akinek a kezét egy római hadvezérnek ígérték. A harcok nem különösebben kiemelkedőek, a romantikus szál röhejes, amit megfejelnek egy rettentő gyenge befejezéssel. A színészek képtelenek élettel megtölteni egydimenziós karakterekeit. Kit Harrington több figyelmet fordított arra, hogy kocahasa legyen, Kiefer Sutherland pedig meg túl kiemelkedően alakítja a „Az lesz, amit én mondok és úgy, ahogy én akarom” gonosz rómait. 30 % -nál többet nem ér a film. Az idei nagyobb költségvetésű filmek döntő többsége valóban kukába való vagy tényleg illene lenne megfontolni a klasszikus beszólást: nézzél inkább művészfilmeket?

Olvasd tovább →

7

A beavatott (Divergent)

Publikálta Koimbra

beavatott

Ha valaki Hollywoodban egy bizonyos témában gigantikus eredményeket produkál, felkelti az unatkozó producerek figyelmét. De mikor is kezdődött a young adult adaptációk korszaka? Visszapörgetve az idő kerekét Harry Potternél állhatnánk meg. Ha a műfajt megpróbálnánk korszakokra bontani, gyorsan rádöbbenhetünk, hogy a fiatal felnőtteknek szóló filmek soha nem mutattak egyenletes szintet. Gyakorlatilag soha nem jött el a pirkadat, mindvégig sötét éjjel volt ezen a területen. A legtöbb adaptáció vagy halva született próbálkozás volt, vagy amikor mégis ígéretesnek tűnt, gyorsan kiderült, hogy el tudták rontani, ráadásul akkorát buktak vele, mint az ólajtó. Néha mintha látszódna a fény az alagút végén, de szomorúan konstatálhatjuk, hogy ami közeleg, az bizony egy vonat. Az éhezők viadalával felállítottak egy szintet, de aki arra számít, hogy A beavatott ezt eléri, azt csalódás fogja éri. Olvasd tovább →

37

A csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spider-Man 2)

Publikálta Koimbra

 csodalatospokember2

Az előző részről itt esett szó.

Addig még rendben is lenne, hogy a Sony újraindította a Pókember franchise-t, hiszen az egész úgy ahogy van (szerintem) egy totális melléfogás volt egy horrorguru rendezővel és jó néhány jobb sorsra érdemes színésszel, akiknek messzire el kellett volna kerülniük ezt a közeget. Mindazonáltal a mezei képregényrajongó pókösztöne finoman bejelezhet, hogy valami nem stimmel a stúdió környékén. Kívülről úgy tűnik, hogy magabiztos és elszánt, de ha az információhalom mögé tekintünk inkább egy izzadtságszaggal átitatott brainstorming gyűlések alatt kigondolt ötlethalmazt találunk. Meg kell hagyni, hogy a reboot egészen pofásra sikeredett, végre egy korrekt Pókember filmet kaptunk. De volt már olyan érzésed, hogy a következő rész csak afféle felvezetés, ami csak arra jó, hogy megalapozzon a később érkező kalandoknak? Márpedig a folytatás totálisan ilyen. A Sony foggal-körömmel ragaszkodik a jogokhoz, de azzal is tisztában van, hogy illene bővíteni a Hálószövő univerzumát, így kvázi az újabb rész több utalást tartalmaz és jó néhány lehetséges történetszálat mutat be. Olvasd tovább →

1

A Single Shot / Blood Ties (2013)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

2014-05-a-single-shot-blood-ties-1

Két férfi, egy eset: a szállóigévé vált sorozatcím nem is lehetne találóbb filmjeinkre, s ha már az egyiket épp most csütörtökön mutatták be, hát hozzácsaptam a másikat is. A Blood Ties / Vérkötelék és a (A) Single Shot ugyanis rengeteg különbözősége ellenére az azonos drámai mag mellett még egy közös jellemzővel bír: félelmetes, lúdbőröztető hangulat lengi körbe mindkettőt. Duplakritizálás megint.

Olvasd tovább →

3

Az ördög ivadéka (Devil’s Due)

Publikálta Koimbra

devdue

Egy jó found footage film nem csak elfogadtatja a nézővel, hogy igenis érdemes volt ebben a stílusban forgatni. Bizonyára többször előfordult már, hogy megfordult a fejedben: „De miért cipeli a főszereplő azt a nehéz kamerát a véres és szörnyű események közepette, nem lenne egyszerűbb és könnyebb a menekülés nélküle?” A REC 3 kevés jó jelenetei közé tartozott, amikor a téboly közepette az egyik karakter értetlenkedve és dühösen bámul a másik túlélőre, hogy miért veszi még mindig az eseményeket, inkább dobja el a francba a kamerát. Igaza van, hiszen az úgynevezett ál-dokumentumfilmnél mindig kell egy ügyes magyarázat, hogy miért nem próbálták meg a hagyományos úton-módon elkészíteni. Sajnos Az ördög ivadékánál nevetséges indoklást próbálnak letolni a torkunkon. A főszereplő azért rögzíti minden lépést, hogy semmit ne felejtsen el és később is mindenre emlékezni tudjon. Naná, hiszen majd 70 éves korában végignézi, hogy mi történt az elmúlt évtizedekben, ugye? Vagy a gyerekei, unokái szépen végig fogják mazsolázni a vele megesett unalmas vagy éppen vidám órákat. Ráadásul az ég világon senkit nem zavar, hogy egy olyan emberrel beszél, aki éjjel-nappal felvevőkészülékkel császkál. Olvasd tovább →

5

Műkincsvadászok (The Monuments Men)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

2014-04-monuments-men-1

Már az is jelzésértékű volt, hogy a tavalyi díjszezon közepéről áttették idén februárra. Bizony, George Clooney legújabb rendezése, a Műkincsvadászok – sztárparádé ide, világháborús sztori oda – nem képes hozni saját ambícióit. Pedig azok a bizonyos ambíciók nem is voltak túl magasan: Clooney szeme előtt valamiféle Ocean’s-féle heistfilmmel keresztezett Indiana Jones-kaland lebeghetett. Hát, nem jött össze, és akkor még enyhén fogalmaztam.

Olvasd tovább →

0

Röviden: In the Blood

Publikálta Koimbra

inthebloodHa végigtekintünk a stáblistán két dolgot szűrhetünk le. A:) Másodvonalas, B kategóriás akciószösszenetre van kilátás, John Stockwell legalábbis emberemlékezet óta nem készített szórakoztató filmet. B:) Gina Caranonak ki kellene rúgnia az ügynökét, hogy ilyen gyorsan letérítette a DVD-s produkciók irányába. Bár sajnos az MMA harcoslány eléggé nehezen tudná beleverni a producerek fejébe, hogy szükség lehet igazán izmos főhősnőkre és ne erőltessék folyamatosan a modell kinézetű 40 kilós színésznőket, akik csak az ügyes vágók és rendezők miatt tudják elhitetni, hogy bárkit padlóra küldenek. Az In The Blood története nem túl bonyolult: Ava (Carano) férjével (Cam Gigandet) egy paradicsomi szigeten élvezné a nászútjukat, amikor a férfi balesetet szenved, majd nyoma vész, szőrén-szálán eltűnik. Nem hajlandó segíteni senki, a rendőrség inkább megpróbálja őt felelőssé tenni a történtekért, ezért Ava saját maga próbálja kideríteni, hogy mi történhetett. Ami úgy annyit jelent, hogy Carano szétver és lelő mindenkit, aki elé mer állni, abszolút hihető, ha odarúg, akkor az bizony fáj is. Csakis miatta nevezhető középszernek az akciófilm. A kézikamerás stílus többször idegesítő, sőt olyan hatást kelt, mintha sietve, szűkös büdzséből forgattak volna. A színészi játék… Nos, csak megemlítek néhány nevet a miheztartás végett: Danny Trejo, Stephen Lang, Amaury Nolasco, Eloise Mumford.

Olvasd tovább →