Minden odavan (2013) / Dermesztő mélység (2012)

írta Nikodémus

Egy sima, egy fordított, nem lepődünk meg: a bizonyára ezernyi érdektől egyszerre mozgatott Hollywoodban minden nagyobb irányzat idővel kitermeli saját antitézisét. Így van ez mostanság, a szuperhősök világmegmentő grasszálásának idején is. A tét gigászi, a fegyverek hatalmasok és csillogók, a lépték lélegzetelállító. Akinek azonban csömöre van már ettől, annak jó szívvel ajánlom a minimalista túlélőfilmek két legújabb gyöngyszemét: J.C. Chandor Minden odavan-ját és Balthasar Kormákur Dermesztő mélység-jét.

Chandor, a dokumentumfilmezésből jött rendező a végtelenül precíz, ugyanakkor nyomasztó Krízispont után alaposan irányt váltott: sokszereplős, elvont drámaiság helyett legújabb filmjében egyetlen férfit állított középpontba, aki egy rövid nyitánytól és néhány indulatszótól eltekintve meg sem szólal. Robert Redford egy vén róka dörzsöltségével formálja meg a vitorlást, akinek egy eltévedt óceáni konténer kiszúrta a hajóoldalát. Semmit nem tudunk róla (még a nevét sem), fogalmunk sincs, honnan jött és hova tart, amit látunk, az egy ember egyre fokozódó heroikus küzdelme az elemekkel. Hősünk megpróbál logikus döntéseket hozni, néha hibázik, ám egyre szembetűnőbben veszti el a reményt. Ahogy múlik az idő, érzi, csökken túlélési esélye. Mindeközben semmilyen flashback vagy belső monológ nem vonja el figyelmünket a húsbavágóan nyers küzdelemről: egy ember a világ ellen. Ezt szolgálja a kamerakezelés (nincsen pörgő-forgó látványpékség, csak türelmes, letisztult képek), a hangsáv (leginkább a szél és az eső tombol itt, aláfestő zene alig) és a rendezés egyaránt. E szikárság ritkán látott intenzitást kölcsönöz a mozinak, még úgy is, hogy karfa-szorongatás közben a vártnál többször lepnek meg meditatív pillanatok – amikoris elgondolkodhatunk az ember testi-lelki tűrőképességeinek határairól, a remény fogalmáról vagy a csoda mibenlétéről. Ami utóbbi lehetőségét illeti, a Minden odavan elegáns befejezése nyitva hagyja a kérdést.

Balthasar Kormákur megtörtént eseten alapuló filmjében ez a kétség fel sem merül: a csoda megtörténik, csak épp álruhát hord kezdetben. Gulli (Ólafur Darri Ólafsson) egy vidám kocsmázással töltött éjszaka után készülődik társaival a tengerre. A hajnali halászati műszak kifut, ám a háló beleakad valamibe, és viharos gyorsasággal süllyeszti el a lélekvesztőt. Gulli éli túl egyedül a tragédiát, s nem érti, miért nem fagy már meg. Kétségbeesetten tempózik a jéghideg vízben, a felette köröző madárnak tesz fogadalmat megmenekülésének esetére – szóval fennhangú, rémült beszéddel próbálja menteni hirtelen magányát. S mikor megmenekül, egy másik, sokkal izgalmasabb film kezdődik. Gulli szinte megnémul, s a tét, hogy miképp dolgozza fel mindazt, ami történt vele. Kormákur Chandorhoz hasonlóan kerüli a hatásvadász nagyjeleneteket, s ha lehet, még szemérmesebben húzódik figurája mögé, aki gyakorlatilag nemzeti hőssé, majd kísérleti nyúllá lesz (hiszen valahogy a végére kell járni annak, hogy volt képes több mint öt órát kibírni a sarkköri vízben). Amikor azonban a tudomány is csődöt mond, kénytelen elfogadni a közösség a megmagyarázhatatlant. Kormákur szerencsére nem csúszik át a misztikumba: néhány gyerekkori emlék felidézésével teszi rokonszenvessé hősét, aki hallgat és jelen van. Tudja, hogy személye fáj elveszett bajtársai rokonainak, de nem erőlteti a kiengesztelődést, így ajándékba kapja. Kormákur kitűnő miniatűrje nem is akar többet mondani.

A Minden odavan és a Dermesztő mélység egyaránt szokatlanul csendes film: nem sokkoló fordulatra építenek, mint az Élve eltemetve, nem annyira izgalmasak, mint a Gravitáció, nem töltenek meg sem adrenalinnal (127 óra), sem könnyen befogadható tanulsággal (Pi élete). Hőseik átlagemberek, akik nem voltak sem felkészülve, sem kiképezve arra, ami vár rájuk, ám ha már így adódott, megbirkóznak a sorssal, a magánnyal, a természettel – kinek mi jut. Az pedig rajtunk áll, mi mit viszünk haza történetükből.