Snowpiercer (2013)

írta Nikodémus

Hollywood általában ráfarag a távol-keleti kultfilmek újsütetű másolásával (kitűnő példa erre a nemrég készült Oldboy-remake), ám míg az amerikaiak olyan lusták, hogy nem hajlandóak feliratos filmet nézni, marad a tendencia. Annál különösebb, hogy az általában vaskos alapvetésekkel imponáló ajánlólevélként érkező távol-keleti rendezők szintén rendre besülnek az álomgyárban. Bong Joon-ho eddig is meglepően okosan lavírozott saját alkotói védjegyei és a széles közönségsikert hozó műfaji megkötések között, s új filmje, a Snowpiercer – ha nem is menti meg a “sci-fi éveként” beharangozott csúnya beégést – utólag mégiscsak enyhít valamit a felhozatal okozta csalódáson.

Önmagában tekintve pedig az utóbbi évek egyik leginvenciózusabb képregény-feldolgozása, mely bár nem hibátlan, a szórakoztatás mellé jó adag gondolkodnivalót is ad. Például azt, hogy különös állat az ember, főleg ha bezárva tartják. Egy rosszul elsült klímabefolyásolási kísérlet eredményeként korszakos tél borul a földre, s a lassacskán kihaló emberiség maradéka egy hosszú, minden jóval és rosszal felszerelt vonaton utazik körbe-körbe. Természetesen szigorú kasztrendszerben, ahol az aljanép egymást falja föl, a nélkülözők túlélnek, a középosztály melózik, az arisztokrácia pedig élvezi a gondtalan semmittevést.

A posztapokaliptikus felütés mellé tehát a science fiction-műfajra annyira jellemző társadalomrajzot is megkapjuk, ám rendezőnk csavar néhányat a dolgon: a hátsó szekció lázadását először szimpla érvényesülési harcként tálalja, s amikor sajátos road-movie-ként hőseink szép lassan végigmenetelnek a vonaton, hogy az elől sejtett vezérrel végre találkozhassanak, kibomlik egy torz társadalmi rendszer képe, mely önmaga karikatúrájaként őrzi a hajdanvolt civilizáció utolsó törmelékeit. Bong Joon-ho ezen a ponton nem áll ellen a csábításnak, és a lenyűgöző vizuális ötletekkel tűzdelt jelenetekben valóságos szatírát farag filmjéből. Az egyre sűrűsödő összecsapásokat persze hideg precizitással és vériszamos kegyetlenséggel vezényli le (a sötétben való fejszézés vagy a kabin-jelenet egészen szürreális élmény), tehát a vérre szomjazó akció-rajongók is megkapják a magukét. De a Snowpiercer messze nem csupán kaszabolásról szól: Curtis (Chris Evans) és társainak terve átélhető, noha a mellékszereplők között első látásra több a klisé, mint az élő karakter.

S ha már itt tartunk, utóbbiak – John Hurt, Jamie Bell, Octavia Spencer – épp annyit tesznek, hogy megértsük figurájuk lényegét, ám a valódi főszereplő Curtis, kinek jellemével kapcsolatos fordulatot mindjárt elővesszük. Addig is emlékezzünk meg Tilda Swintonról, aki tűpontosan alakítja a tenyérbemászó, lefelé rúgó, felfelé nyaló zsebdiktátor szerepét – és még sminkje is pompásan rásegít minderre. A film vizuális megvalósítása megfelelő, invenciózus, csupán a kevés külső jelenet gyanús CGI-szempontból. A forgatókönyv alapvetően a kultikussá vált képregényt követi, változtatásai a filmszerűség érdekében meghozott ésszerű lépések. Néhány logikai baki ugyan feltűnik a figyelmesebb néző számára, de ezek összességében kevéssé zavaróak.

Mindenképp szólni kell a film nagy fordulatáról, mely visszafelé és előre is megemeli az egész alkotást, és amely tulajdonképpen 4/3 részben van elmesélve. Kezdődik Curtis vallomásával, mely szívfájdítóan érthetővé teszi konok, eleinte kissé komikus eltökéltségét, ugyanakkor hezitálását arra, hogy a lázadás vezetőjévé váljon. Aztán jön az a rész, amikor a végre szemtől szemben vigyorgó nagyvezér (Ed Harris lazán hozza a cinikus diktátort) elkezd monologizálni. Olcsó húzás, és a fordulat következő harmada is olyan gyenge, hogy akár el is árulhatom: lázadásod értelmetlen, mindent kontrollálok, te is benne voltál az előre kigondolt nagy egyenletben. Ám ezután jön még két olyan csavar, amely viszont simán álleejtésre késztet, és nem feltétlenül azért, mert olyan váratlan lenne (egyébként az mindkettő), hanem azért, mert morális dimenzióba helyezi a sztorit, izgalmas összetettséget adva annak. Mert az ember lehet, hogy kegyetlen állat, de erre akkor a legcsüggesztőbb rájönni, amikor épp felcsillan a remény, hogy egyébként máshogy is lehetne.

Bong Joon-ho nem táplál illúziókat az épp magunk mögött hagyott civilizáció nemes eszményeivel kapcsolatban: világosan utal rá, hogy hiába a posztapok-alaphelyzet, előtte sem volt jobb. Ebből a szempontból a félig-meddig pozitív zárlat is csalóka: ha jobban belegondolunk a zárójelenetbe, mindjárt belátjuk a túlélés értelmetlenségét. Mondhatnám, Bong Joon-ho szerint a remény hal meg utoljára, de meghal, ez tuti, mégpedig erőszakos halállal. Nem túl szívvidámító konklúzió.