1

Engedni, hadd menjen – Mustang / A szoba

írta Nikodémus

2016-02-mustang-room-1

Menthetetlenül kapcsolódni teremtettünk: egymáshoz, a világhoz, Istenhez. Ahogy a fény felé törekvő indák ág-bogai összekapaszkodnak, úgy veszünk mi el egymásban önkéntelenül, akaratlanul – sokszor azt sem tudván, miképp engedjünk. Márpedig ez a szeretet végső próbája, melynek munkálását gyakran fájdalmas kudarcok kísérik életünkben. Különös egybeesés, hogy az idei Oscar-díjversenyben két film is épp ezt boncolgatja: a Mustang és A szoba egyaránt ragaszkodás és elengedés dilemmáit járja körbe.

2016-02-mustang-room-2

Kettejük közül az egyenesebb ívű talán Denise Gamze Ergüven török származású rendezőnő francia filmje, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy alkotása sematikus lenne. A történet kezdetén öt lánytestvérrel ismerkedünk meg, akik miután könnyezve búcsúznak kedves tanáruktól, szeleburdi vidámsággal ünneplik meg a vakáció kitörését. Abszolút ártatlan játszadozásukat azonban észreveszik (s egyúttal félreértik), és a faluban elterjed, hogy súlyosan vétettek a „jó erkölcs” szabályai ellen. A mogorva nagybácsi pedig dönt: óvni kell az anyátlan-apátlan lányokat, akár azon az áron is, hogy egész nap bezárva unatkoznak a házban. S amint lehet, ki kell házasítani őket, nehogy folt essen a család becsületén. Megrendítő végignézni, hogy az egyébként modern környezetben élő, felvilágosultan nevelt fiatalok körül lassan kattannak a bilincsek, nemcsak fizikailag, lelkileg is: a rokonság által kiszemelt fiú udvarló ugyanis vagy mamlasz vagy durva, a szerelmi házasság reménye pedig alig pislákol. Ergüven érzékeny portrét fest a társadalmi háttérről, a lányokat alakító színészek sallangmentes játékát pedig élmény figyelni: az eltéphetetlen szeretet-szövetségben álló öt lány más-más utakon keresztül próbál fellázadni a rákényszerített elvárások ellen, kétségbeesett kitörési kísérleteik adják a film cselekményét. A tragikus vég elkerülhetetlen, a kényszerkapcsolat béklyója pedig egy életre boldogtalanná tesz.

2016-02-mustang-room-3

Első jelenetei alapján észre sem vesszük, de A szoba nagyjából itt veszi fel előző filmünk fonalát: egy anyát (Brie Larson) és kisfiát (Jacob Tremblay) látjuk, amint egy néhány négyzetméteres, szűk helyiségben próbálnak otthont teremteni maguknak. Sejtjük, hogy ez az egész valahogy nem stimmel, Lenny Abrahamson rendező azonban virtuózan adagolja az információkat, folyamatosan gondolkodtatva nézőjét. Az Emma Donoghue hat évvel ezelőtt megjelent, nagysikerű regényéből készült film nem téved az egyszerű tucat-thrillerek ösvényére, váratlan húzással teljesen új helyzetet teremt. A szabadulás ugyanis, ami a Mustang lányainak aligha sikerülhet, itt megvalósul – az igazi kérdés inkább az, mit tudnak kezdeni főhőseink a remélt, kiküzdött, mégis váratlan szabadsággal. Mert ez a szabadság bizony kétélű. A szoba ezen a ponton új játszmába kezd, s a szülő-gyerek kapcsolat mibenlétét kezdi feszegetni rendkívül izgalmas formában. Anyává válhat-e egy akaratán kívül tragikus csapdahelyzetbe került gyereklány? Felróható-e neki, hogy ha már így alakult, igyekszik mégis „normálisan” nevelni fiát, ám ez nem sikerül neki maradéktalanul? Milyen mintákat öröklünk mi magunk, s mit adunk tovább utódainknak? Felderíthető-e egyáltalán, hogy szavaink, tetteink végső soron milyen hatással vannak azokra, akik ránk bízattak? Brie Larson széles skálán mozgó játéka mindvégig őszinte és hiteles marad, Jacob Tremblay pedig gyerekszínésztől szokatlan, döbbenetes érettséggel formálja meg karakterét. Mindketten vergődnek, míg eljutnak életük talán legfontosabb felismeréséig: van, amikor engedni kell. Búcsúzni és rábízni magunkat az időre.

2016-02-mustang-room-4

A Mustang és A szoba hősei a fizikai mellett jelképes utat is végigjárnak. Meg kell tanulniuk, hogy az idő kegyetlen gyógyító: akkor is tompít, amikor őriznénk kötődéseinket; akkor is múlik, ha az egyetemes feledés ellen tiltakozva megállítanánk. Pedig van az úgy, hogy nincs más megoldás: engedni kell, hadd menjen.

(Megjelent: Új Ember, 2016. február)


Egy komment

  1. Elindult A szoba és pár perc után úgy éreztem, hogy ez nem az én filmem. Aztán mégis megfogott. . Együtt tudtam érezni az anyuval és a gyerekkel, szurkoltam, hogy sikerüljön a nagy terv. Aztán egy idő után meg úgy éreztem, mintha két részt terveztek volna, amit végül egybegyúrtak. Mindenesetre úgy gondolom, hogy a második fele ütősebb, drámaibb és jobb. Az interjú pedig szívszorító.
    Brie Larson megérdemli az Oscar jelölést., de egyelőre nem tudom a többi négy nominált teljesítményét értékelni, mert még nem láttam a filmeket:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *