írta Nikodémus
Eredetileg ilyenkor már az utolsó promóciós anyagokat és az első kiszivárgó véleményeket kéne olvasnunk Denis Villeneuve Dűne-eposzának közelgő második részéről, ám ha már az író- és színész-sztrájk miatt jövő tavaszra tolták a bemutatót, ismerkedjünk meg egy, pontosabban két híres-hírhedt korábbi feldolgozással, melyek akaratlanul is döntő hatással voltak a filmes popkultúrára – még Villeneuve-re is, hiába tiltakozik.
írta Nikodémus
Beckham (2023) – Fiatalabbak tán már kevéssé emlékeznek rá, de bizony volt idő, amikor egy bizonyos David Beckham volt a futballsztárság abszolút szinonimája. Igen, és a szóösszetételből mindkét tag fontos: a futball és a sztár is. Ezt próbálja kibontani a Netflix legújabb, természetesen definitívnek meg exkluzívnak beharangozott sorozata is, mely szűk öt órában veszi végig a londoni kis lakásból induló, Manchestert, Madridot, majd Amerikát megjárt labdarúgó pályafutását. Nagy meglepetésekre nem kell számítanunk: a doksi tisztes odafigyeléssel mesél a szerény kezdetekről, Sir Alex Ferguson kvázi-apafigurájáról (no meg a nagy összeveszésről is azzal a stoplissal, persze), a madridi karrierről és a válogatottbeli hullámvasút sem marad ki. A főhős mosolyogva mesél a kanapéról, és olyan jól adja, hogy elhiszem neki a munkásfiú/egyszerűsrác-imidzset. Feleségéről ugyanezt már kevésbé tudom elmondani, s amilyen hamisan csengenek az ő szavai, úgy növekszik bennem fokozatosan egy más, mélyebb hamisság-érzés. Az, hogy ez egy tökéletesre berendezett ál-élet, amiben nincs helye semmilyen légypiszoknak. Az egyetlen necces esetet (tudniillik, megcsalta-e valaha hősünk a feleségét) is elmaszatolják, a záró idill pedig tényleg azt illusztrálja, hogy Beckham nemcsak főszereplője, hanem producere is volt önmaga szoborállításának.
A huszadik század fordulóján az olaj mesés vagyont hozott az oszázs törzs tagjainak, szinte egyik pillanatról a másikra valóságos krőzusok lettek. Az őslakosok pénze azonnal felkeltette a fehér nyerészkedők figyelmét, akik kezdetben megtévesztéssel, zsarolással és lopással próbálták őket megrövidíteni, majd gyilkossághoz folyamodtak. A Megfojtott virágok megtörtént eseményeken alapuló nagyszabású vadnyugati bűneposz, amelyet egy különös szerelem fénytörésében ismerhetünk meg: Ernest Buckhart (Leonardo DiCaprio) és Mollie Kyle (Lily Gladstone) kapcsolatában az igaz szenvedély a legsötétebb árulással fonódott össze. A film további főszereplői Robert De Niro és Jesse Plemons, rendezője az Oscar-díjas Martin Scorsese, a forgatókönyvet Eric Roth és Scorsese írták David Grann bestselleréből.
írta Nikodémus
Christopher Nolan visszatért. Absztrakcióktól az emberhez, konstrukciótól a történethez, elmejátéktól a lélek rejtelmeihez. Na jó, ez így talán kissé fellengzős, de számomra úgy tűnik, tényleg ez történhetett: két kísérletezőbb film (Dunkirk, Tenet) és egy stúdióváltás után újra egy ember kezdte érdekelni Hollywood manapság talán legnagyobb vászonra festő szerzői filmesét. Az Oppenheimer megragadó portréja egy kivételes intellektusú, érzékeny lelkiismeretű fizikusnak, aki többedmagával szó szerint és átvitt értelemben is felforgatta a világot. És közben valahogyan megpróbált normális maradni.
Az egész világ nagyon várta Johnny Depp visszatérését. A 76. cannes-i filmfesztiválon debütált a Jeanne du Barry – A szerető, amit a közönség vastapssal és ovációval fogadott. A hétperces tapsvihar a színészt is könnyekig hatotta. Október 12-én pedig a magyar mozikba is megérkezik a Madamme du Barry és XV. Lajos király kapcsolatának története. A film rendezője, Maïwenn és a film főszereplője, Johnny Depp exkluzív interjúban mesélt a forgatásról, a szerepeikről, a stábról és a forgatáson szerzett tapasztalataikról.
írta Nikodémus
Enciklopédikus, főhőséhez méltó súlyú, jelentős monográfia jelent meg nemrég a kortárs lengyel film legnagyobb rendezőjéről, Andrzej Wajdáról, aki pályája során úgy tudott mindvégig nemzetének élő lelkiismerete maradni, hogy sosem tévesztette szem elől az igazságot.
Emlékszem, tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire ülök be a vidéki megyeszékhely művészmozijának kistermébe. Estefelé járt, alig érkeztek a vetítésre. Finom ellenállással vártam a filmet: egy baráti nemzet közismert és kanonizált rendezőjének kissé poros alkotására számítottam, amiről már előre tudtam, hogy „illene szeretnem.” Aztán elsötétedés után elkezdődött a film: Andrzej Wajda Vasembere. Már a legelső jelenet eloszlatta minden kétségemet: a gdanski hajógyár sztrájkjának dokumentarista elemekkel tűzdelt fikciós története annyira megragadott, mintha belekerültem volna magába a történelembe. Izzó erejű jelenidejűséget éreztem: a szemem előtt fordul meg a világ, miközben ökölbe szorított kézzel figyelem az elnyomó hatalom és a kisember – hazánkból oly szomorúan ismerős – harcát. S ugyanez a véget nem érő, hol győzelemmel kecsegtető, hol kudarcokkal teli küzdelem dobog Wajda legelementárisabb filmjeinek szívében. Az életmű maga szerteágazó ugyan, vezérfonala mégis a rendező legszemélyesebb dilemmája: hogyan lehet gerincesnek maradni, s egyúttal túlélni ebben a meglehetősen huzatos Közép-Európában.
Nyár van Budapesten. A gimnazista Ábelnek (Adonyi-Walsh Gáspár) az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba (Rusznák András). Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon, és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén, és még mindig szerelmes.
írta Nikodémus
Hosszú évek óta ritkán tapasztalható felhajtás előzte meg az egyszerű játékbabából popkulturális ikonná avanzsált Barbie-ról szóló első nagyjátékfilmet, s Greta Gerwig függetlenfilmes író-rendező nem is hazudtolja meg önmagát: nagyköltségvetésű stúdiófilmtől szokatlan bátorsággal játszadozik el a Barbie-jelenség kulturális ellentmondásaival. Beszól a habos-babos gyerekgiccsnek, a férfiközpontú társadalomnak és a profitéhes nagyvállalatnak, ám kérdés, hogy a nagy ideológiai vita közepette alkotásának marad-e saját személyisége. Érvényeset szól-e végül Barbie?
FilmDROID