Könyvajánló – Hamvak és gyémántok

írta Nikodémus

Enciklopédikus, főhőséhez méltó súlyú, jelentős monográfia jelent meg nemrég a kortárs lengyel film legnagyobb rendezőjéről, Andrzej Wajdáról, aki pályája során úgy tudott mindvégig nemzetének élő lelkiismerete maradni, hogy sosem tévesztette szem elől az igazságot.

Emlékszem, tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire ülök be a vidéki megyeszékhely művészmozijának kistermébe. Estefelé járt, alig érkeztek a vetítésre. Finom ellenállással vártam a filmet: egy baráti nemzet közismert és kanonizált rendezőjének kissé poros alkotására számítottam, amiről már előre tudtam, hogy „illene szeretnem.” Aztán elsötétedés után elkezdődött a film: Andrzej Wajda Vasembere. Már a legelső jelenet eloszlatta minden kétségemet: a gdanski hajógyár sztrájkjának dokumentarista elemekkel tűzdelt fikciós története annyira megragadott, mintha belekerültem volna magába a történelembe. Izzó erejű jelenidejűséget éreztem: a szemem előtt fordul meg a világ, miközben ökölbe szorított kézzel figyelem az elnyomó hatalom és a kisember – hazánkból oly szomorúan ismerős – harcát. S ugyanez a véget nem érő, hol győzelemmel kecsegtető, hol kudarcokkal teli küzdelem dobog Wajda legelementárisabb filmjeinek szívében. Az életmű maga szerteágazó ugyan, vezérfonala mégis a rendező legszemélyesebb dilemmája: hogyan lehet gerincesnek maradni, s egyúttal túlélni ebben a meglehetősen huzatos Közép-Európában.

Pörös Géza idén tavasszal megjelent vaskos monográfiájának is ez a központi gondolata, melyet a térség közös történelme, az átélt traumák és szenvedések és a hasonló világérzület is hitelesít. Wajdáról tudni alapműveltség, ismerni házi feladat, igazán megérteni viszont csak mi tudjuk: például azt, miért is lehet elvont (s így könnyen megítélhető) erkölcsi imperatívusz helyett húsbavágó mindennapi (tehát fokozatokban élő, nehezen kitapintható) valóság becsület és túlélés paradoxona. Rendezze bár klasszikus irodalmi adaptációk sorát, foglalkozzon bár (áthallásosan) a nemzeti múlttal, vagy épp ellenkezőleg, világítsa át a nyugtalanító jelent, Wajdát mindvégig ezek a kérdések foglalkoztatták. Filmművészete politikai, a szó mára talán elfeledett, legnemesebb értelmében: a közösséget szolgálja vele. Nemzetét, melynek léte a hosszú évszázadok során több alkalommal csupán reményként pislákolt, s megteremtése érdekében hatalmas túlerőkkel kellett birokra kelni. Wajda nagyjátékfilmes indulása (mely egycsapásra a lengyel film élvonalába repítette), a Csatorna és a Hamu és gyémánt egyaránt erről szól.

A szerző ezután lenyűgöző tárgyi tudással, ugyanakkor könnyed, olvasmányos stílussal vezet végig minket kronologikus rendben főhősének terjedelmes és változatos életművén. A nagyjátékfilmek alapos elemzése mellett szóba kerülnek Wajda tévéfilmes és színházi rendezései, s időről időre megállunk a műelemzésben, hogy számot vethessünk az addig megismertekkel. Fontos hangsúlyozni, hogy a kötet messze nem puszta filmcselekmény-ismertetés: Pörös Géza elképesztő ismeretanyagra támaszkodva idéz tévéinterjúból, sajtónyilatkozatból és külföldi szakirodalomból, hogy reflektáljon Wajda alkotói szemléletének árnyalataira, az adott művet fogadó kortárs közegre, illetve művész és hatalom állandóan változó, kényes viszonyára. Így érthetjük meg igazán, miért jött el Wajda számára az irodalmi adaptációk ideje a hatvanas években, s milyen gondolati változások indították őt arra, hogy a hetvenes évekre nem csupán eszmeileg, hanem egzisztenciálisan is szembeforduljon a lengyel kommunista rezsimmel. Ezek már A márványember, az Érzéstelenítés nélkül, a Vasember és a Danton évei; utóbbi át is vezet minket a nemzetközi koprodukciók világába. Habár nyert Cannes-i Arany Pálmát, s később Oscar-díjat, Wajda – Polanskival vagy épp Formannal ellentétben – sosem jutott el igazán Hollywoodba. A producerek irányította álomgyár idegen közeg lett volna számára, és bármilyen furcsának tűnik, jobban kiismerte magát a lassan omladozó pártállam szövevényes viszonyaiban. S ami fontosabb: mindvégig hiteles művészi erővel tudott megszólalni. Hazájának valószínűleg ezzel cselekedte a legtöbbet.

Ahogy maga Wajda sem kérkedett soha lengyelségével, hazafiságának témája a kötetben sem exponálódik közvetlenül, ám ott bujkál minden megvalósult filmtervében, megmutatott vagy kimondott gondolatában. Mégis izgalmas elemezni, milyen is pontosan ez a patriotizmus: az első kifejezés, ami eszembe jut róla, a csendes ragaszkodás. Wajdát eltéphetetlen kötelék fűzi szülőföldjéhez, melyet bemutat, kommentál és megszerettet, de sohasem hazudja azt szebbnek, mint amilyen. Bizonyíték erre az erkölcsi nyugtalanság filmkorszakának Wajda-termése: kíméletlen éleslátással tárja fel ekkor a lengyel társadalom szétesettségét, s rávilágít a kommunizmus végzetes tévútjára. Nagy, üresen dülleszkedő szavak helyett apró megfigyelések, délibábos horizont helyett mikroszkopikus pontosság: megfontolandó magatartás ez napjaink egyre terjedő nemzeti populizmusa közepette.

Mert a múlt hamis nosztalgia tárgya helyett lehet megszólító mérce is: párhuzamai a jelennel gyakran fájdalmasak. Az életművet lezáró trilógia, a Katyń, a Wałęsa – A remény embere és az Emlékképek nem csupán alkotójuk művészi számadása, hanem darabjai egyúttal tűpontos analógiák is a jelenkor Közép-Európájával. A szabadon alkotó művész körül fokozatosan elfogyó levegő (Emlékképek), a nagyhatalmak mocskos alkujának kiszolgáltatott nemzet (Katyń) és az egyszerű munkásemberből hőssé magasztosuló, ugyanakkor ellentmondásos személyiségű vezető (Wałęsa) története egyaránt intő példázat minden, térségünk jövőjéről felelősen gondolkodó ember számára. Érdemes hát újra nekiállni Andrzej Wajda filmjeinek – Pörös Géza kiváló kötete remek sorvezető ehhez.

Pörös Géza: Hamvak és gyémántok – Andrzej Wajda filmjeiről. Nap Kiadó, 444 oldal, 2023

(Megjelent: A Szív, 2023. október)