Barbie

írta Nikodémus

Hosszú évek óta ritkán tapasztalható felhajtás előzte meg az egyszerű játékbabából popkulturális ikonná avanzsált Barbie-ról szóló első nagyjátékfilmet, s Greta Gerwig függetlenfilmes író-rendező nem is hazudtolja meg önmagát: nagyköltségvetésű stúdiófilmtől szokatlan bátorsággal játszadozik el a Barbie-jelenség kulturális ellentmondásaival. Beszól a habos-babos gyerekgiccsnek, a férfiközpontú társadalomnak és a profitéhes nagyvállalatnak, ám kérdés, hogy a nagy ideológiai vita közepette alkotásának marad-e saját személyisége. Érvényeset szól-e végül Barbie?

Lehetett volna a Hollywoodban már régóta fejlesztgetett Barbie-filmterv egyszerű termékreklám: színes-szagos látványvilág, szerethető történet, naiv hős – idézőjelek sehol. Ha így történt volna, aligha beszélnének annyit a végül megvalósult filmről, az ugyanis – lehengerlő marketing-kampány ide vagy oda – szemlátomást több szeretne lenni pusztán egy moziba pozícionált termékelhelyezésnél. S mint ilyen, tulajdonképpen nem is való a saját célközönségének, a babákkal ma is játszó kislányoknak. Ők ugyanis már a nyitányt sem értenék: Kubrick 2001 Űrodüsszeiájának kezdő képsorai elevenednek meg, ám a titokzatos monolit helyett maga Barbie vonzza a tekinteteket. Fergeteges humorú jelenet: egyszerre utal a filmtörténeti előzmény eltúlzottságára és arra a szemléletbeli váltásra, amit az első felnőtt babaként számon tartott Barbie kétségkívül véghezvitt a gyerekjátékok piacán.

Történetünk elején, miközben körbejárjuk főhősünkkel (Margot Robbie) Barbieland émelyítően giccses művilágát, megismerkedünk a Barbie-történelem összes fontos állomásával: feltűnik a szépségkirálynő-Barbie, a tudós Barbie, az elnökasszony, a pomponlány, illetve a színesbőrű, a mozgáskorlátozott és a terhes Barbie, hogy egyetlen önfeledt táncban örvendjenek a tökéletes nap tökéletes estéjének – örökkön örökké. Ken (Ryan Gosling) hasonlóan múlhatatlan érzelmekkel vágyakozik Barbie után, akit sosem kaphat meg. Egy nap azonban a magassarkúhoz szokott boka leereszkedik, a pirítós odaég, s Barbie életében először a halálra gondol – nem tudja, mitévő legyen. Némi ösztönzés után elindul hát a való világba, és erről a kalandról Ken sem maradhat le.

Gerwig és színészei valósággal lubickolnak a játékidő első félórájában: leleményesen űznek gúnyt a Barbie-legendárium felszínességéből, fölényesen szolgálják ki a posztmodern szórakozásra vágyó nézőt, s közben valamiféle jellemfejlődést készítenek elő, mely végül két különböző irányban következik be: míg Barbie a való világban szembesül léte és otthona mélységes hamisságával, Ken megérzi a lehetőséget, hogy alávetettből egyenlő (sőt, felsőbbrendű) partnerré váljon. A Mattel fejesei (élükön Will Ferrellel) mindeközben gyorsan dobozba zárnák elszabadult babájukat, s ezután a cselekmény legváratlanabb pontjain feltűnve üldözik hőseinket. A díszes igazgatótanács tehát mulatságos mellékszereplővé zsugorodik, ám nehéz elvonatkoztatni az illúziótlan lány (Ariana Greenblatt) és a Mattel-alkalmazott anyuka (America Ferrera) pálfordulásától, akik kiábrándult kisemberekből válnak hirtelen az autonómiájáért küzdő Barbie segítőivé. Az út pedig hová is vezethetne, mint haza: egy megújult Barbielandbe.

Az addig példás egyensúlyt tartó forgatókönyv innentől kezdve egyre több fordulatot zsúfol a történetbe, és megszaporodnak az üzenetértékűnek szánt szentenciák. Rossz a patriarchátus, de a nemek harca helyett inkább működjünk együtt. Rossz, ha ezernyi, egymást kizáró feladat teljesítését várják el a nőtől, s az is, hogy a hagyományos férfiideált korunk a „toxikus maszkulinitás” elrettentő jelszavával szedi darabokra. Megfontolandó gondolatok, kár, hogy a film mindezt inkább elmondja, semmint megmutatja nekünk – és ezúttal nincsenek ironikus idézőjelek.

Csaknem egy évtizede mutattak be egy hasonlóan rendhagyó, játékból készült filmadaptációt. A Lego-kaland egyszerre két narratívát működtetett: a legóvilág-beli, kissé csapongó történet új értelmet nyert a finálé nagy fordulatában, amikor kiléptünk a mesevilágból, és a játékkal játszó gyerek (és felnőtt) gondolatai kerültek előtérbe. A Barbie is hasonlóval próbálkozik: váratlan mozzanatokkal utal arra, hogy játékhősei a velük játszó gyerekek élményeit közvetítik. A fókuszváltás azonban felemás: a film mindent bevet (egy ponton szinte akciófilm-musicallé alakul), ám a nagy csinnadrattában elvész az üzenet hitelessége.

Ez az eszmei zavarosság árulkodóan rímel a film eredetére is, amely egyszerre szeretne kint is, bent is egeret fogni: Barbielandben bulizni és a való világban boldogulni; feldicsérni és kritizálni; reklámozni és tanítani. Csoda-e, ha a lényeg végül kicsúszik a kezéből?

(Megjelent: Új Ember, 2023. október)