Rengeteg remek lehetőséget hordoznak magukban az életrajzi filmek, és jó néhány kreatív filmes szakember gondolkodik el, hogy vászonra viszi valakinek az izgalmas, legendás, érdekfeszítő pályafutását. De ugye nem mindenki szent, és a tervezés korai szakaszában a producerek, illetve a rendezők kezére rácsapnak az örökösök vagy a vagyonkezelő. A főszereplőt goromba fráternek akarják ábrázolni, amilyen valójában volt? Szó sem lehet róla! Sok jót tett a tárdalomért, de azért rendszeresen bántalmazta családját? Kizárt, hogy így ábrázolják. Sőt, egy drámai életutat könnyedén át lehet formálni unalmas, középszerű romantikus produkcióvá. Olvasd tovább
kritika
Két nap, egy éjszaka (2014) / Zárt rendszer (2013)
írta Nikodémus
Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani – a jól ismert mondás fényében szívszorító korképet rajzol a jelenkori Európa társadalmi-gazdasági viszonyairól a Dardenne-fivérek Két nap, egy éjszaka, valamint Ryszard Bugajski Zárt rendszer című filmje. Hőseik pedig, ha álmodnak is, legfeljebb rémálmot, melyből a mégoly kegyetlen valóságba is megkönnyebbülve térnének vissza.
Röviden: Fekete leves
Amikor Andy Vajna bekerült a magyar filmgyártásba, úgy gondoltam, hogy ő lesz az, aki mozgásba hozza a magyar akciófilmet. Hiszen több klasszikusból vette ki a részét az elmúlt évtizedek során. Sajnos jelen pillanatban nem tűnik úgy, hogy ebből lesz valami. Habár időnként jön egy-egy darab, de gyorsan kiderül, hogy a próbálkozásnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az Európa Expressz kisiklott, a Zuhanórepülés pedig beleállt a földbe. Mivel ez utóbbi rendezőjével született a Fekete leves, így nem túl sok reményt lehetett fűzni hozzá. Majd jött a meglepetés.
Novák Erik szűkös büdzséből, két hét alatt forgatta le a produkciót, a színészek pedig szabadon improvizálhattak. Valószínűleg előttem ezerszer leírták, hogy Guy Ritchie korai műveiből merítettek ihletet. DJ gigantikus pókeradósságot halmoz fel, amelyet gyorsan törlesztenie kellene. Ám pénze nincs, de kapóra jön egy ajánlat, ha elvégzi a melót, szép summa üti a markát. Társakra van szüksége! De honnan tudna segítséget szerezni? A diliházból!
Megemlítem néha, hogy egy filmnek kifejezetten jót tesz, ha látszik a lelkesedés és a színészekről lerí, hogy élvezték a forgatást. A résztvevőkről látszik, hogy jó hangulatban telt a két hét, örömmel vettették bele magukat az improvizációba. Szórakoztató szövegeket hallhatunk, mindenki ügyesen hozza a rá bízott feladatot, a jelenetek jól eltaláltak, kellőképpen humorosak, olykor morbidak. Mindezt jó adagnyi droggal, erőszakkal és keménykedéssel megspékelve. Néhány helyen kissé döcög és nyikorog, de abszolút nem zavaró, hogy amatőr filmről van szó, megvan a sajátos hangulata és atmoszférája. 70 %
Mortdecai
Mindig dob egy filmen, ha átjön a vásznon, hogy a színészek nagyszerűen élvezték magukat a forgatáson és kitörő örömmel formálták meg karaktereiket. A Mortdecai a kivételek közé tartozik. Johnny Depp jó ideje választja ki azokat a szerepeket, ahol lehetősége van furcsán beszélni és esetleg túlzottan gesztikulálni. És amíg 15-20 millió dollárokat vághat zsebre egy-egy alkalommal, bukta ide vagy oda, addig nem fog változtatni. De előbb utóbb meglesz a böjtje a sorozatos melléfogásoknak, csak idő kérdése, hogy a producerek rákoppintsanak Depp orrára. Olvasd tovább
Vadregény (Into The Woods)
írta Nikodémus
Elsőre kitűnő ötletnek tűnt James Lapine és Stephen Sondheim vastagon önreflexív, enyhén pszichoanalitikus musicaljét megfilmesíteni. Az 1987-ben a Broadway-n bemutatott Vadregény ugyanis úgy mixeli a Grimm-mesék jól ismert hőseit, hogy végig a gyermekének mesélő szülő felelősségére figyelmeztet. A Disney azonban sajnos Rob Marshallra bízta az adaptációt, és hát aki nem átallja meggyalázni Fellini Nyolc és fél-jét, az egyéb rémtettekre is képes – és nem kell hozzá gonosz mesehősnek lenni.
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) – Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance)
Riggan Thomson nagy visszatérésre készül, éppen ezért kicsit túlfeszülnek az idegei. Egy reggel a járdán ébred szeméttel körülvéve. Majd jön a lelkesítő beszéd képzelt alteregójától, Birdmantől, akit egykoron ő játszott. Riggan nem arra hivatott, hogy a színpad deszkáit koptassa, hanem hogy milliárdos bevételű filmekben játsszon, ahol folyamatosan lőnek, egymást érik az akciók és a nézők másfél órára elfeledkeznek keserű életükről. Nem kell nekik a depresszív, unalmas művészkedés.
A jelenet úgy a 3/4-e táján látható és eléggé megmosolyogható. Elképzelem, ahogy Sylvester Stallone reggel kitámolyog egy szürke sikátorból, elmereng múltján. Képzeletben megjelenik mögötte Rambo vagy Cobretti és a régi szép időkről dörmögnek fülükbe. Hogy a 80-as években minden olajozottan működött és most is olyan filmeket kell készítenie, mint akkor. És minél jobban elképzelem, annál inkább érzem úgy, hogy a fentebb leírt jelenet egyenesen telitalálat. Az egykori sztárok nehezen lépnek túl azon, hogy eljárt felettük az idő, régi sikerfilmjük folytatásával próbálnak visszatérni, de a legtöbb alkalommal csak egy ócska, hangulattalan filmre futja és mehetnek a B kategóriás, only DVD projektek térfelére (bár pont Stallone a kivétel, hiszen a Rocky és Rambo folytatásait a többség szerette és kedvelte). Olvasd tovább
A mindenség elmélete (The Theory Of Everything)
„Soha ne nyomd fullba a kretént, mi? Oscar bácsi meg fog gyünni,” – Hallottam a moziból kijövet, ahogy egy társaság férfitagja kimondta a Trópusi vihar klasszikus szövegét. Pont itt nem lehetne elsütni. Hiszen attól még, hogy degeneratív idegrendszeri elváltozása miatt Hawking tolókocsiba kényszerült és alig tudta megértetni magát szeretteivel, barátaival, hallgatóival még véletlen sem volt kretén. Hatalmas koponya, megannyi elmélet kidolgozója, elismert tudós. Hab a tortán, hogy megnyert egy fogadást Kip Thorne-nal szemben.
Hawking zseniális elme, több teória kiötlője. Életútjából, a fejében zakatoló gondolatokról Terry Gilliam szürrealisztikus, kissé groteszk filmet tudott volna összehozni. Talán egyszer megvalósul, úgy ahogy egy olyan alkotás is, ahol nem csak érintőlegesen esik szó a tudós munkásságáról. Hiszen az alkotók az elért eredmények jó részét alig említik, mindezeket lesöpörték az asztalról. Olvasd tovább
A bíró (The Judge)
írta Nikodémus
Ámulattal figyelem Robert Downey Jr. sziporkázó vibrálását, mióta kokaincsíkok helyett újra Hollywood élvonalában tolja, ám attól tartottam, ha nem vigyáz, végleg belegabalyodik önnön manírjaiba, és úgy végzi, mint Johnny Depp. Már a kirobbanó sikert hozó Vasember-trilógia első része után szurkoltam neki, de A szólista valahogy félrement (igaz, nem rajta múlt). A bíró viszont az ő filmje. Az övé producerileg és színészileg is, bár utóbbi tekintetben azért hangsúlyosan van jelen Robert Duvall is. Mesteri kettősük agyon is nyomhatná a filmet, az viszont annyira pontosra és kicsiszoltra van megírva, hogy még a jellegtelen rendezés sem tudja elrontani.
A hetedik fiú (Seventh Son)
Még a 80-as évek végén láttam egy fantasy-t, ahol egy bölcs, öreg, hosszú szakállú, összeszűkült szemű varázsló maga köré gyűjtött néhány legényt, majd felkerekedtek, hogy szembeszálljanak a stop motion segítségével sárkányszerű lényekké átalakuló gonoszokkal. Nem tudom a címét, sem azt, hogy ki játszott benne, de nagyon is élveztem, mint ahogy akkoriban a tékák polcain fellelhető hasonló műfajú filmek többségét (Lou Ferrigno Herkulesét pláne). Megvolt ezeknek a maga bája és a színészek mindegyike elbírt az egydimenziós karakterekkel, akiknek kedvét az éppen aktuális zenehasználattal lehetett tudni. Akinek morognia kellett az morgott, de volt, aki vicces egysorosakat osztogatott két kardcsapás között. Az említett alkotás a komorabb kategóriába tartozott, elhullott néhány szimpatikus szövetséges, akadt egy-két áruló és a leküzdendő akadályokon nem futottak végig olyan könnyedén, mint a törpök a goblinok között A hobbitban. Szóval bátran nevezném dark fantasy-nek, A hetedik fiú viszont bátortalanul akar ebbe a kategóriába tartozni.
Gregory mester profi démonvadász, lehet, hogy vénnek tűnik, de nagyon is fiatalosan mozog és ha kell, elbánik a gonosz fattyakkal. Sajnos legutóbbi asszisztense elhalálozik, ezért újabb segéd után néz. Ilyenkor ugye a hetedik fiú hetedik fia jöhet szóba. Rá is talál a megfelelő legényre, azonban a kiképzésére nincs túl sok idő, hiszen Gregory egykori nemezise kiszabadult börtönéből és rettenetes dolgokra készül. Olvasd tovább
Röviden: Kétéjszakás kaland (Two Night Stand)
Jellemző, hogy a romantikus filmek többsége hasonló sémára épül. Egy részükben az alakítások nevetségesek, néhányhoz elfelejtenek kispárnát mellékelni és akadnak olyanok is, ahol törülközőt kellene tenni a vászon alá, hogy felfogja a giccstengert. A Kétéjszakás kalandban szintén megtalálható a találkozás, egymásra hangolódás, összeveszés és a nagy összeborulás, de a megszokottól eltérően próbálnak máshogy közelíteni a témához.
Megan az interneten ismerkedik meg Alec-kel. Csak a nő csak egyetlen estét akar eltölteni vele, de másnap reggel a leszakadt hómennyiség miatt képtelen elhagyni a helyet, ezért a tervezettnél tovább marad.
A történések döntő része egyetlen helyszínen játszódnak, így a lényeg azon van, hogy Analeigh Tipton és Miles Teller beszélgetései, megnyilvánulásai ne legyenek nevetségeket vagy éppen unalmasak. Tipton inkább aggodalmaskodó, Teller pedig kissé cinikus, mindketten jól hozzák a karaktert. Kibeszélik a kapcsolatokat, szó esik arról, hogy melyik fél mit vár el a másiktól és így tovább. Ám idővel elhagyják a szobát, egyúttal az érdeklődési szint is zuhanni kezd és egyik sablonos helyzetből ugrunk a másikba. Kár, hogy az utolsó harmadra nem maradt ötlet. 65 % Olvasd tovább
Persepolis (2007)
írta Nikodémus
Az épp két hete történt tragikus párizsi események tükrében újra fájdalmasan aktuálissá vált ez a saját jogán is maradandó film, amely – stílusbravúrok ide vagy oda – nem tesz mást, mint elmesél egy személyes történetet.
Francis Fukuyama elhíresült könyve, valamint Samuel P. Huntington arra írott válasza óta bizonyos: a filmvilág is felfedezte magának az iszlám világot. A hollywoodi fősodor természetesen csupán annyit érzékelt (és érzékeltetett) a történelem feltételezett végének vagy a civilizációk összecsapásának teóriájából, hogy a hidegháború végeztével az orosz cselszövőt az arab terrorista meglehetősen egysíkú figurája váltotta fel a gonosz szerepében. Azóta nagyot fordult a világ, s bár az iszlám világról bizonyára készült alaposabb, árnyaltabb vagy mélyrehatóbb film, a 2007-ben készült Persepolisnál személyesebb aligha.
A bolygó neve: Halál (Aliens)
A bolygó neve: Halál (Aliens) rendezői változatát műsorra tűzte a Corvin mozi, ennek apropóján teszem közzé újra irományom, amely 2009. 12. 16-án került ki a blogra.
Ridley Scott mozis karrierje kezdetén szinte rögtön egy klasszikust hozott össze, a Nyolcadik utas: a Halál mindenhol nagy sikernek örvendett, a folytatáshoz mégsem kezdtek hozzá évekig, pedig gyakorlatilag tálcán kínálta magát a lehetőség, ugyanis a bolygón még rengeteg tojás várakozott szép nyugodtan arra, hogy egy élőlény arra tévedjen. 1983-ban vetődött fel annak a folytatás lehetősége, amikor James Cameron négy nap alatt megírt egy 45 oldalas vázlatot (Az első vázlatokban Ripley még beszélt volna a lányával is, aki leszidta volna az anyját, amiért magára hagyta őt. Ebben még az szerepelt, hogy az embereket az alienek egy szúrással bénítják meg, majd gubóba zárják őket, Ripley és Newt is egy ilyen gubóba került volna. Az elkapott emberekből többfajta lény született volna, voltak kisebbek és albínó figurák is), majd ezzel beállított a Fox stúdióhoz, ami az előző Alien film óta lecserélődött, a fejesek úgy érezték, hogy az első rész nem hozott annyi profitot (11 millióból készült és 105 milliót termelt világszerte a mozikban), hogy megérje megcsinálni a második felvonást. Olvasd tovább









