Német vígjáték? Nem lenne probléma ezzel, ha lenne humoruk. A Hangyák a gatyában, a Manitu bocskora vagy A zűrhajó sem volt kacagtató. Inkább drámában erősek és tény, hogy az autópályán sem érdemes keménykedni a rendőrökkel. A Fák jú, Tanár úr talán félrement menet közben vagy lehet, hogy egy kakukktojás. Mivel a németek odavoltak érte és hatalmas nézettséget ért el, valószínűleg az utóbbi. Olvasd tovább
írta Nikodémus
A filmet ma vetíti a Duna TV 21.50-kor.
Ideges vonósok ütemére forog a kerék az éjszakában – egy tehetős beteget szállítanak sürgősen az intézetbe, kiről az a hír járja, hogy megháborodott. A doktor nyugtatgatja a pácienst, aki egzaltáltan motyogja szörnyű önvádját. 1848-ban járunk, a dicsőséges magyar forradalom és szabadságharc kezdetén – a döblingi tébolydában. Ez a felütés több szempontból is kulcsként szolgál: megérteti a nézővel, hogy nem történelmietlenül kiszínezett Jókai-képeskönyvet lát, hanem egy szenvedélyes, nagy ember végső lemeztelenedését. Talán ez, talán a forgatás és a bemutató körüli politikai hajcihő – avagy mindkettő – akadályozta meg a filmet abban, hogy befussa a hozzá méltó pályát. Pedig A Hídember számos erénnyel (és nem kevés hibával) bírván grandiózus kísérlet a népszerű történelmi film műfajának újragondolására.
Egy szélhámosfilm akkor üt igazán, amikor tudod, hogy át leszel verve, fel is készülsz rá, majd mégis nagyot koppan az állad. Az sem baj, ha nem számítasz rá. Esetleg el lehet adni zseniális dumákkal is a produkciót, illetve azzal sincs komolyabb baj, amikor egyértelmű, hogy a főszereplőknek nem esik bántódása, de eléggé akciódús és érdekes, hogy szórakoztatni tudjon. De nagy a baj, amikor nincsenek igazán jó szövegek, nem tudnak meglepni, világos, hogy a főhőst nem kell félteni. A Focus sajnos ilyen. Olvasd tovább
Erősen szubjektív poszt következik és hiába is írnám, hogy nem lesz benne spoiler, a lényeget az előzetes videókban már láttátok; higgyétek el. Annyira vártam ezt a filmet, szeretem a sci-fit, főleg akkor, ha robotokról szól. Tudom, hogy nagyon nehéz valami újat, valami eredetit letenni az asztalra – hiszen volt/van a világnak egy Asimov-ja, egy Clarke-ja, Aldiss-a stb, stb…és akkor Neill Blomkamp és Terri Tatchell megírták a Chappie-t. Röviden és tömören a következő:
Chappie = Rövidzárlat + Roborzsaru + Ghost in the shell.
írta Nikodémus
Tisztázzuk mindjárt az elején: ez egy Weinstein-film. Tim Burtonnek alig van köze hozzá. Ez persze önmagában nem feltétlenül baj, a loboncos, groteszk figurákhoz vonzódó direktor eddig is vállalt sima bérmunkákat szerzői(nek mondható) filmjei mellett, a gond inkább az, hogy a Nagy szemek sima producerfilmnek is vészesen kevéske, ám mulatságosan önleleplező: van valami ugyebár, ami nem az enyém, de azért gátlás nélkül meggazdagszom belőle.
Kicsit felemásra sikeredett a legendás Hammer Films feltámasztása és az is látszik, hogy továbbra is a régi klasszikusokhoz hasonló horrorokat próbálnak készíteni. Az újabb alkotások egyik legjobban sikerült darabja volt A fekete ruhás nő, amely az Eden Lake-ért megérdemelten körbedicsért James Watkins és a Harry Potter skatulyából kibújni vágyó Daniel Radcliffe forgatott. A trendnek megfelelően megérkezett az újabb rész, természetesen újra a lápvidék felé vesszük az irányt.
Zajlik a világháború, Londont gyakran bombázzák. Éppen ezért Eve Perkins tanítónő néhány gyerkőccel együtt vidékre és azon belül is a már jól ismert „házba” utazik. Azonban itt sem nyugodhatnak meg, mert feltűnik a színen az ijesztő szellem és jó néhány furcsaság történik.
Tom Hooper rövidfilmeken, illetve sorozatokon edződött és mindez erősen nyomot hagy, látszik munkáján, hogy milyen múlttal bír. Úgy forgatott, mintha minden jelenet az utolsó lenne és elég gyakran próbálja megijeszteni a nézőt. Mintha kötelezőnek gondolta volna, hogy két percenként rémisztőnek szánt pillanatokat csempésszen művébe. Sajnos ezek jó részével nem éri el célját, de azért akad jó néhány jelenet, amely jól sikerült. Manapság gótikus horrorba ritkán vágnak bele, Guillermo fel Toronak is hiányzik a régi korszak és a Crimson Peakkel szeretne emléket állítani a régi horroroknak. Hooper becsülettel próbálkozik megteremteni a hangulatot, ebben nem vall kudarcot és egyúttal csapnivaló rendező lenne, ha egy sejtelmes, ködös lápvidéken nem tudná megteremteni az atmoszférát. Ha a forgatókönyvíró kissé megerőltette volna magát és előállt volna néhány eredeti ötlettel, a felesleges rémisztgetésekre egészen élvezhető film is születhetett volna. Sajnos közepesnél semmiképpen sem jobb. Olvasd tovább
Ha egy szenvedéstörténetet festenek fel a vászonra idővel enyhíteni kellene a főhős fájdalmán vagy legalábbis meg kellene mutatni a fényt az alagút végén. Hiszen lehet, hogy együtt tudunk érezni vele és tudunk szorítani érte, de ami sok az sok. Emberünk drámája fokozódik, egyre mélyebbre süllyed a gyötrelem bugyraiban és ráadásul meg sem csillan előtte, hogy esetleg túlélhetné a megpróbáltatásokat. Így bizony idővel már csak egykedvűen tudjuk szemlélni a szerencsétlen újabb kínjait. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Kicsit megkésett szösszenet egy kiváló filmről.
Azt gondolnánk, nem kedvez a májusi bemutató egy olyan borús filmnek, mint a Coen-testvérek legújabb rendezése, a Llewyn Davis világa. Verőfényes tavaszi napsütés helyett azonban esős, fázós idő fogadta a tavaly májusi hazai premiert, mely nemcsak a nyári termésnek, hanem a csendesen kallódó népdalénekesről szóló történetnek is határozottan jót tesz.
Eljött az ideje annak, hogy itt, a Droidon is beszéljünk kicsit arról az alkotásról, ami már hetek óta izgatta/izgatja a népet szokatlan témájának és véleményem szerint zseniális előzetes kampányhadjáratának köszönhetően, amivel extrém véleménynyilvánításra sarkallta a moziba járókat… és érdekes módon azokat is, akik nem látták a filmet. Kétségtelen, hogy Magyarország eddigi legnagyobb, 244 millió forintos nyitóbevételt jegyzi, ami azóta még legalább 80 millióval nőtt, és még nincs vége, a számok a mai nappal is csak növekednek. Előre leszögezném, hogy A szürke ötven árnyalatát inkább tartom egy érdekes jelenségnek, ami több kérdést vet fel arról, hogyan vélekednek, mit reagálnak az emberek (és megint hangsúlyozom, nem feltétlenül film- vagy könyvkedvelők) mikor a szexualitás témája kerül terítékre, mint egy, a romantika köpenyébe burkolt szadomazochizmusnak (vagy akár fordítsuk meg a burkolás irányát, ugyan mindegy). Sőt, tovább megyek: olyan szép társadalmi és pszichológia-rajz bontakozik ki a filmet lereagáló internetes kultúrából, vagyis az anonim felhasználók kommentjei mögött rejtőző rossz kapcsolatok, önbecsapás, prűdség, naivitás, elfojtott vágyak üzeneteiből, hogy komolyan mondom, a szakembereknek vagy diploma előtt álló, ezen területen tanuló egyetemistáknak tökéletes témaválasztás lehetne.
írta Nikodémus
Több volt benne – volt az első gondolatom, miután megnéztem a filmet. Persze gyaníthattam volna: azzal a mozival, amely elvileg piszkos drogügyekről és politikai machinációkról szól, miközben magyar plakátján egy sima (na jó, megszaggatott) 12-es karika virít, valami eleve nem stimmel. A Jobb, ha hallgatsz ígéretes alaphelyzetből indul, és jórészt rendezőjének bizonytalankodása miatt válik végül középszerűvé és felejthetővé.
Ami azért nagy kár, mert hőse többet érdemelt volna. Gary Webb (Jeremy Renner) ugyanis valóban létező személy volt, egy nevesincs helyi lapnak dolgozó újságíró, s a 80-as évek nagy állami drogellenes harcának utólagos elemzése közben észrevesz valami furcsát. Utána megy, és kiderül, hogy a drogellenes szólamokat hajtogató hatalom titokban nagyon is jól megél a Közép-Amerikából származó kokóból, sőt, elősegíti az azzal való kereskedést. A CIA nyakig benne van az ügyben, és a szálak a legfelsőbb körökig vezetnek. Emberünk tehát jó nagy slamasztikába navigálja magát, s amikor cikke megjelenik, robban a botrány.
Ismerősen cseng? „Fiatal voltam, kellett a pénz.” A Halálos fegyver klasszikus szövegét némiképp át lehetne formálni az „Öreg vagyok, szükségem van némi dollárra”. William Goldman 2 Oscart vihetett haza… még a 70-es években, majd 2003 óta, a sokak által csapnivalónak tartott Álomcsapda után nem nem igazán volt köze egyetlen filmhez sem. De a 80-as években a regényéből készült Burt Reynolds főszereplésével a Las Vegas-i zsaru miatt még mindig benne volt a tüske, mivel szerinte a filmet csúnyán elrontották.
Az új változatban Jason Statham veti be az ökleit és teszi próbára szerencséjét a Black Jack asztalnál. Karaktere, Nick Wild afféle testőr lenne, de amúgy szívességként és persze néhány ropogós bankóért cserébe bevállal egy-két ügyet. Természetesen van lelkiismerete és jó szíve miatt morogva ugyan, de belemegy, hogy segít egyik hölgyismerősének bosszút állni egy helyi gengszteren, ami után sürgősen el kellene hagynia Vegast. De ehhez tőkére lenne szüksége.
Van itt egy-két jól kivitelezett bunyó és kaszinózás, ahogy megszokhattuk Statham ismét tökös és néhány cinikus megjegyzésre, poénra, beszólásra is futja. A mellékkarakterek vagy a főhősünk oldalán állnak vagy arra jók, hogy begyűjtsenek tőle néhány kemény maflást. De akcióból kevés van, a szerencsejáték szál sem túl erős, ennek ellenére mégis megvan a maga bája, hangulata. Kicsit olyan, mintha egy hosszabb sorozatepizód lenne.
Emberemlékezet óta nem volt igazán jó mesterlövész(eke)t középpontba állító film. Clint Eastwooddal a kamera mögött minden esély erősen bizakodhattunk benne, hogy egy igazán ütős háborús alkotás születik, amelyben kiváló színészi alakításokkal láthatunk és egyúttal a mellékkarakterek is mély nyomot hagynak bennünk. Nos, az amerikaiak kötelező jelleggel vonultak mozikba, hogy láthassák nemzetük hősét, de sajnos csak azért fogjuk emlegetni évek múltán a produkciót, mert gigasikert ért el és a rendező pályafutásának legnagyobb bevételét érte el. Olvasd tovább
FilmDROID