A bíró (The Judge)

írta Nikodémus

Ámulattal figyelem Robert Downey Jr. sziporkázó vibrálását, mióta kokaincsíkok helyett újra Hollywood élvonalában tolja, ám attól tartottam, ha nem vigyáz, végleg belegabalyodik önnön manírjaiba, és úgy végzi, mint Johnny Depp. Már a kirobbanó sikert hozó Vasember-trilógia első része után szurkoltam neki, de A szólista valahogy félrement (igaz, nem rajta múlt). A bíró viszont az ő filmje. Az övé producerileg és színészileg is, bár utóbbi tekintetben azért hangsúlyosan van jelen Robert Duvall is. Mesteri kettősük agyon is nyomhatná a filmet, az viszont annyira pontosra és kicsiszoltra van megírva, hogy még a jellegtelen rendezés sem tudja elrontani.

David Dobkins ugyanis, aki eddig bugyuta amcsi vígjátékokkal szöszölt, valószínűleg bérdirektornak volt felkérve, és ami azt illeti, becsülettel el is végezte a munkát: megteremtette a légkört ahhoz, hogy e két színészóriás nekirugaszkodjon, és elvigye a hátán az egészet. Mert hát erről van szó: A bíró cselekményében az égvilágon semmi újdonság nincs, de mindazt, ami történik benne, a jóleső ismerősség érzésével fogadjuk, elsősorban színészduónk frenetikus előadásának köszönhetően. A két Robert persze nem képes drasztikusan kilépni magából: a fiatalabbik nagy átéléssel hozza az arrogáns, karrierista bunkót (főleg az elején), az idősebbik meg ugyanennek a fafejű, morcos verzióját.

Fokozatos összecsiszolódásuk élteti az egész filmet, mely tulajdonképpen egy visszatalálásról szól: az anya halálára a metropoliszból leutazik a tékozló fiú a szülővárosba, ám a szokásos “elhallgatott sérelmek miatti családi harangszomrád” jókora gellert kap, amikor a gyászoló idősebbik Palmert, a városka köztiszteletben álló bíráját gyilkossággal kezdik vádolni. Ő persze juszt sem a saját fiát kéri fel védőügyvédnek, ám amikor komolyra fordul a szitu, a család összefog. A szinopszis hallatán ostoba Hallmark-színvonalra gondolsz, de nincs igazad: a közhelyeket az okosan megírt forgatókönyv teszi élményszerűvé, és a mellékszereplők is derekasan teljesítenek, különösen Vera Farmiga, akinek annyi bölcs, kicsit koravén karakter után bizton felüdülés lehetett ez a kissé illúziótlan, de még mindig pajkos csitri.

A cselekmény pedig egészen a fináléig virtuózan kanyarog a tárgyalótermi dráma, a családi melodráma és egy vicces kisvárosi vígjáték között, a poénokat és a drámai pillanatokat egyaránt jól adagolva, kicsit Downey-s egzaltáltsággal, és egy olyasféle naiv bájjal, ami a kilencvenes évek hollywoodi családi drámáit jellemezte. Oscarért sem ácsingózik annyira agresszíven, mint némely kortárs presztízsfilm, varázsát talán éppen ez adja, s nem az emlékezetes beállítások vagy az elegáns rendezés. Downey dumál, gesztikulál, röhög, ordibál, sír, de meglepően és dicséretesen visszafogja magát, illeszkedve Duvall eszköztelenebb, néha csupán egyetlen szemvillanással jelzett karakterformálásához. Összjátékukat élvezet nézni, közben szinte az sem tűnik fel, hogy Dobkins tulajdonképpen nem bírja normálisan befejezni a filmet – szerintem ő is belefeledkezett két színészének játékába.