Újabb példa arra, hogy egy karakterorientált minimális összegből készült film is elég, hogy felfigyeljenek a rendezőjére. Colin Trevorrow is fejest ugrott a mély vízbe a Kockázatos túra után és az év egyik legtöbbet hozó filmjét tette le az asztalra a Jurassic World-del. Most pedig Jon Watts került közelebb a húsos fazékhoz, hiszen a Cop Car egészen a Pókember következő rebootjának rendezői székébe katapultálta. Nicolas Windign Refn pedig vakarhatja a fejét. Olvasd tovább
Big Game / A nagyvad: Semmi gond nincs azzal, ha már az elején látszik egy filmen, hogy a büdzsé inkább a színészekre ment el. Mert bizony a a helyszínekről eléggé lerí, hogy nagyon mű és hogy olcsón berendezésekre, cuccokra, anyagokra volt szükség. Könnyen lehetett volna egy szórakoztató akció-vígjáték, ahol a Samuel L. Jackson által játszott elnököt egy tinisrác kísérgeti a vadonban, miután lelövik az Air Force One-t. Lehet, hogy a szándék az volt, hogy viccesebb film szülessen, de mégis eléggé komoly lett… és unalmas. Olvasd tovább
írta Nikodémus
A Cometről korábban itt írt Koimbra.
Földöntúli, lélekrezegtető izgalom és vaksötét, zsibbasztó kétségbeesés – a legtöbb valamirevaló romantikus darab megénekli a szerelem érzelmi skálájának e két szélső pontját, sőt, a mívesebbek egyenesen a két érzés szívszakasztó egyidejűségéről tudósítanak. Nem vitás, paradox dolog ez a szerelem (néhányak egyenesen az őrülettel azonosítják), s az idén bemutatott A szerelem üstököse (Comet) és a The One I Love (magyarul Az, akit szeretek) egyaránt az emberi párkapcsolatok eredendő ellentmondásosságát hangsúlyozza.
Manapság olyannyira előtérbe került a CGI, hogy egyre kevesebb munka jut a maszkmestereknek és az aprólékos munkával megépített szörnyeknek- A stúdiók inkább a számítógépek által megalkotott lényekre voksolnak, hiszen így sokkal olcsóbban jönnek ki és nem kell sokat várni, mire „kifaragnak” egy farkasembert. Nem is oly rég Rick Baker bejelentette, hogy visszavonul, mivel neki egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen irányba halad a filmipar és elérkezettnek látta az időt, hogy kiszálljon. Tom Woodruff és Alec Gillis szintén a régi iskola hívei, őket is nosztalgiával gondolnak vissza a régmúlt időkre. És kellőképpen letörtek, amikor A dolog előzményéhez készített megrendelt anyagukat az Universal mégsem kérte, inkább a digitális effekteket választották. Olvasd tovább
Guantanamo-ba nem szívesen menne el az ember. Se így, se úgy. Ez az a hely, ahol bírósági tárgyalás nélkül jogi kiskapukat használva évekig lehet valakit a falak között tartani. Nem egy leányálom. És az őrök figyelme sem lankadhat. Munkájuk ugyan feszült, de a megfigyelőszolgálat egyhangú, mondhatni unalmas.
Piton professzor vajon jó oldalon állt vagy valóban Voldemort táborát erősítette? Hogy jön Harry Potter ehhez a drámához? Az egyik raboskodó mindenképpen szeretné elolvasni a hetedik részt, hogy végre eljusson a történet végére és kiderüljön, hogy Piton valójában milyen alak. A Guantanamo-ra cipelt emberek többségéről szintén nem lehet tudni, hogy valójában kicsodák.
A Camp X-Ray dráma nem azon filmek közé tartozik, ahol a bezárt egyének lelketlen, habzó szájú terroristák és a derék őrök a csillagos sávos lobogóval a hátuk mögött kiszedik belőlük az információt. Egy megszokott életétől szabadulni akaró újonc katonalány és egy jó ideje Guantanamo-n senyvedő férfi – úgymond – kapcsolatát, barátságát meséli el a film. Cole-t (Kristen Stewart) fűti a lelkesedés és a tenni akarás, azonban lassacskán kiábrándul, rájön, hogy nem minden fekete és fehér.
Nehéz dolga volt a rendezőnek, hiszen egy kemény és viszonylag monoton világban játszódó, a bezárt ajtó két ellentétes oldalán álló ember barátságát kellett bemutatnia Nem esett bele a hibába, hogy hatalmas mondanivalóval és tanúságokkal fűszerezze művét, mindazonáltal eléri, hogy a Camp X-Ray elgondolkodtató legyen. Kristen Stewart és Peyman Moaadi alakítását csak dicsérni lehet. 80 % Olvasd tovább
Érthető, hogy a filmipar miért próbálkozik számítógépes játékok mozis verzióival. A sok-sok millió eladott darabszám és a hatalmas pozitív visszhang után azt gondolná az ember, hogy a rajongók biztosan beülnek a legyártott produkcióra. De eddig csak elég kevés „átiratnak” sikerült igazán nagy eredményt produkálnia és a manapság oly népszerű franchise lázban jó ha egy cím (Resident Evil) tudott helyt állni. A Hitman 2007-ben mutatkozott be a vásznakon és a viszonylag korrekt bevétel mellé nem társult elégedettség. A stúdió most újra próbálkozik, de jobban tették volna, ha valóban olyan szakembereket kérnek fel a film megtervezésére, akik rá is nyomtak a Startra és sok száz órát végiglopakodtak. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Tudom, egy alapvetően hollywoodi filmekkel foglalkozó blogon nem sok érdeklődésre tarthat számot a magyar film általános helyzete, ám az immár öt éve tartó Vajna-korszak már adott egy kis termékmintát saját magából. A fesztiválfilmekkel eddig elég fontos díjakat sikerült eddig besöpörni (sőt, a Saul fia jövőre akár Oscart is kaphat), a közönségfilmek terén azonban egyelőre ellentmondásos a kép. A félresikerült Coming Out, a kiszámítható Megdönteni Hajnal Tímeát és a kultfim-státuszt megcélzó Isteni műszak után a Filmalap tavaly Swinggel és Manccsal támadott, felemás eredményt produkálva.
Amikor kijött A sejt mindenki elégedetten csettintett és megjegyezte Tarsem Singh nevét. Lehet azt a filmet rossznak tartani, de tisztán látszott, hogy a rendezőnek egyedi vizuális látásmóddal rendelkezik. Habár első filmjéhez hasonló rémálomszerű történetet már nem vitt a vászonra, de az indiai direktor később is látványban erős alkotásokat produkált. Ám újabb thrillere forgatásán valamit otthon hagyott: Ezúttal nincs erős képi világ
Damien Hill (Ben Kingsley) hamarosan meg fog halni. Jól tudja, hogy nincs már sok hátra. Viszont esélye nyílik, hogy meghosszabbítsa életét. A pénz nem számít, így aláveti magát egy furcsa eljárásnak, aminek következtében tudata új testbe (Ryan Reynolds) kerül. Csak a leszurkolt nagyobb összegen kívül annyit kell tennie, hogy megszakítja a kapcsolatot addigi ismerőseivel. Ám később kiderül, hogy új testét nem laboratóriumi körülmények között alkották.
A testcserés történetek mindig izgalmasan hangzanak, a szokványos akciójeleneteken túl esély nyílik a morális dilemmák felvázolására, kibontására és esetleges megválaszolására. Ám az Önkívület az élet meghosszabbításával járó lelki vívódásokat, az új testben szerzett friss információk által kiváltott megdöbbenést egyáltalán nem sikerült hatásosan vázolni. Inkább csak úgy oda vannak vetve lelki vívódások, de mégsem hihetőek. Singh abszolút átlagos fut-rohan-lő thrillert dirigált, amelyben a kínálkozó ziccereket ügyet sem vet. Nincs benne semmi különleges, teljesen középszerű. A direktorban azért ennél sokkal több rejlik és a sztoriban is. Olvasd tovább
A mesterséges intelligencia mindig is foglalkoztatta a filmeseket. Az eltelt évtizedek alatt jó néhány értelmes masinát láthattunk a vásznakon vagy éppen a videó/DVD lejátszónkban. Az a szép, hogy csak a fantázia szabhat határt és igazság szerint még csak nem is kellenek súlyos összegek, hogy leforgassák a papírra vetett remeknek gondolt elképzeléseket. Ráadásul a téma nagyon is aktuálissá vált, a technika fejlődésével a gépek is úgymond egyre intelligensebbé váltak. Sőt, ha az elmúlt időszakot nézzünk, jó néhány film eszünkbe juthat a gondolkodó gépezetekről (Chappie, The Machine, Terminator: Genisys, Automata), amelyeknél a történet eléggé ígéretesen hangzott, de egyik sem volt az igazi. Márpedig mikor lenne aktuálisabb az MI-sztori, mint most, egy olyan korszakban, ahol sikerült a „nagy áttörés” a Turing-teszten? Olvasd tovább
írta Nikodémus
Már több mint másfél éve láttam, de nem tudom feledni az élményt: az interjúalany vallomása közben egyszer csak megáll, és visszakérdez. A kérdező – képen kívül – meglepődik, majd a helyzet spontaneitásának engedve válaszol, s kedélyes beszélgetés alakul ki. Varázslatos pillanat: a jólfésült dokumentumfilm megbillen, hogy átadja helyét valami sokkal izgalmasabbnak, a történetmesélés mint létezésmód feltárásának. Sarah Polley és Ralph Fiennes különböző álruhában ugyan, de egyaránt erről mesél ihletetten.
Az összeesküvés elméletek kedvelői mindig is nyitott szemmel jártak-keltek, de talán a Men in Black után vizslatta mindenki a különösen és furcsán kinéző, öltözködő, mozgó embereket. Az idegenek köztünk vannak. Csak nem keltenek feltűnést. Úgy ahogy a vámpírok is léteznek, csak nem jelentkeznek be élő adásban. Taika Waititi és Jemaine Clement fejéből pattant ki az ötlet, hogy egy vérszívó apartmanba küldenek be egy dokumentumfilmet forgató csoportot, hogy felvegyék az ott élők mindennapjait…vagyis estéit. Persze már eleve adja magát a kérdés – és egyébként mások is csodálkoznak – hogy mi a jó francért veszik fel őket és egyáltalán kinek akarják mutogatni?
Jellemző, hogy mostanában próbálkoznak más irányba terelni egyes műfajokat, másképp bemutatni a megszokott történeteket. Így a vámpírok is megkapták már a magukét alkonyatostól a rém gyenge Luke Evans próbálkozásig. De Clementék agymenésén nem fognak fennakadni a rajongók, ráadásul eleve nem tartozik a mainstream kategóriába a film, de remélhetőleg sok emberhez eljut a produkció jó híre. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Ami a DC-moziverzum építkezését illeti, tavaly óta csupán néhány előzetessel, pár háttérinfóval és egy rakat lesifotóval vagyunk beljebb (sokan – köztük én is – még mindig hatalmas zsákbamacskának tartják az egészet), a Warner animációs részlege azonban rendületlenül szállítja hetvenperces darabjait, legyen szó klasszikus képregény feldolgozásáról vagy egészen új történetről. Idei párosunk, a Batman Unlimited: Animal Instincts és a Batman vs. Robin címén kívül több vonatkozásban is hajaz tavalyi elődeire, a különbség inkább a minőségben rejlik.
FilmDROID