FilmDROID 
Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) (16) 148 perc
Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer
írta Nikodémus
Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.
Heti bemutatók
Szegénylegények (1966)
írta Nikodémus
Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.
Heti bemutatók
Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust
írta Nikodémus
Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.
Heti bemutatók
Az utolsó párbaj / The Green Knight
írta Nikodémus
Nehéz a dolga manapság az erénynek. Ha emlegetik is, többnyire tagadják, szidják vagy épp mást állítanak a helyébe. Leginkább ideológiát vagy identitást – hivatást és feladatot a legritkább esetben. S mintha mi magunk is így volnánk: az ágy mellé térdeplős esti lelkiismeret-vizsgálatból már kinőttünk, s bár lenne igényünk egy olyan erkölcsi mércére, melyhez nap mint nap igazíthatjuk magunkat, sokszor – a vágyottnál fájdalmasan többször – elhessegetjük. Nem gondolnánk, hogy ezeket a kérdéseket épp két, nemrég megjelent lovagfilm teszi fel nekünk szokatlan élességgel. A mozikban még októberben bemutatott Az utolsó párbaj (The Last Duel) és az Amazon Prime-ról már elérhető The Green Knight (A zöld lovag) egyaránt a középkori lovagerényt kiforgatva mesél jelenkorunk emberéről.
Heti bemutatók
Heti bemutatók
A kezdet kezdetén – Dűne (Dune, 2021)
írta Nikodémus
Különös sorsra lelt Frank Herbert kultikus scifi-regényének címünkben is megidézett kezdőmondata Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) nemrég bemutatott filmjének zárlatában: egy olyan szereplő szájából hangzik el, aki addig maga is nagyrészt álombéli vízióként volt jelen. Villeneuve ezzel a regény rajongóin túl az egyszeri mozinézőnek is kiszól, finoman érzékeltetve a Dűne megfilmesíthetőségének problémáját. A kanadai sztárrendező azonban két elbukott kísérlet után meggyőzően veszi az akadályt: filmje kihagyhatatlan moziélmény, legfőképp azért, mert a megfelelő pontokon kötötte meg a maga kompromisszumait.
