Az utolsó párbaj / The Green Knight

írta Nikodémus

Nehéz a dolga manapság az erénynek. Ha emlegetik is, többnyire tagadják, szidják vagy épp mást állítanak a helyébe. Leginkább ideológiát vagy identitást – hivatást és feladatot a legritkább esetben. S mintha mi magunk is így volnánk: az ágy mellé térdeplős esti lelkiismeret-vizsgálatból már kinőttünk, s bár lenne igényünk egy olyan erkölcsi mércére, melyhez nap mint nap igazíthatjuk magunkat, sokszor – a vágyottnál fájdalmasan többször – elhessegetjük. Nem gondolnánk, hogy ezeket a kérdéseket épp két, nemrég megjelent lovagfilm teszi fel nekünk szokatlan élességgel. A mozikban még októberben bemutatott Az utolsó párbaj (The Last Duel) és az Amazon Prime-ról már elérhető The Green Knight (A zöld lovag) egyaránt a középkori lovagerényt kiforgatva mesél jelenkorunk emberéről.

Súlyos vád zaklatja fel egy XIV. századi francia nemes udvartartását: Marguerite de Carrouges (Jodie Comer) bevallja férjének, Jean de Carrouges-nak (Matt Damon), hogy annak riválisa, Jacques LeGris (Adam Driver) rátört az otthonában, és megbecstelenítette őt. A vetélytársával szemben már addig is több sérelmet érlelő férfi bosszút esküszik, és istenítéletet követel: halálig tartó párbajban döntsék el a felek, kinek van igaza. VI. Károly király pedig hosszas tanakodás után megadja az engedélyt az összecsapásra. Az ellentmondásos esetet a történetírás az utolsó, hivatalos keretek között zajló lovagi párbajként ismeri, Ridley Scott rendező pedig a Good Will Hunting-ért forgatókönyvírói Oscar-díjat nyert Matt Damon–Ben Affleck párossal, valamint Nicole Holofcenerrel vágott neki adaptálni Eric Jager regényét. Az elkészült mozifilmtől azonban ne várjunk történelmi hitelességet: ahogy Scott korábbi kosztümös kalandmozijai, Az utolsó párbaj is leginkább a látványra és a közvetlenül sulykolt mondanivalóra épít. Anti-kolonializmus (1492 – A paradicsom meghódítása, Gladiátor) vagy feszítő szegény-gazdag ellentét (Mennyei királyság, Robin Hood) után most a #MeToo-mozgalom az aktuális téma, amelyet ezúttal ötletes narratív megoldásként három fejezetben, főszereplőink nézőpontján keresztül bont ki a film. Scott remekül vonja be nézőjét a történetbe: félóra sem telik el a játékidőből, és már izgatottan kutatjuk karaktereink motivációit, szándékait. A nyomozás maga gyorsan érdektelenné válik (főként azért, mert viszonylag hamar megsejthető a megoldás), a játékidő közepén pedig túlságosan lelassul a tempó, türelmünket azonban meglepően árnyalt sorsokkal, néhány fontos tanulsággal és egy látványos, brutalitásában megrázó fináléval jutalmazza a film.

Más utat választ, s alaposabban mélyed el zsánerében David Lowery, aki az Artúr-mondakör Sir Gawain lovagját övező mondáinak ered utána, hogy egy nagyszabású fantasy díszletei között elmélkedjen a modern ember úttévesztettségéről. Karácsony napján titokzatos vendég jelenik meg a király (Sean Harris) udvarában: a bizarr külsejű lovag azt ajánlja a kerekasztal tagjainak, hogy lesújthatnak rá, ám pontosan egy évvel és egy nappal később állniuk kell az ő hasonló erejű ütését. Gawain, a fiatal és léha trón-várományos (Dev Patel) a könnyű siker érdekében vállalkozik a feladatra, ám a próba második felvonását egyre csak halogatja. Megelőlegezett (és érdemtelen) hírnevének terhével, kételyekkel a szívében indul végül útnak, melynek során mind nehezebb próbatételek várnak rá. Ő vezet be minket a film különös, szürreális világába; oda, ahol a segítőkészségről kiderül, hogy balga naivitás, a csodatévőnek szánt eszközök fabatkát sem érnek, az útitársul szegődők megerősítés helyett elbizonytalanítják a hőst, a gyenge ígéretben fogant hűséget pedig gyorsan megtöri egy csinos csábító. Lowery lassú folyású, többféleképpen is értelmezhető filmjében a szimbolikus, metafizikai történéseket illeti az elsőbbség (merítve a középkori moralitásjátékok hatásmechanizmusából), a központi alak azonban jellegzetesen mai, sodródó figura: szeretne felnőni, de nem tud, téttel akarja felruházni életét, de nem találja az eszményt, amiben hihetne. Mégis magunkra ismerünk benne: tétovaságában saját gyarlóságunkat fedezzük fel.

Felelősségről és gyávaságról, erényről és társadalmi elvárásokról értekezik mindkét filmünk, ám míg Az utolsó párbaj megelégszik egy leegyszerűsített, anakronisztikus (bár megfontolandó) üzenettel, a Green Knight a maga ambivalens hangvétele révén sokkal kényelmetlenebb kérdéseket feszeget. Vágtató információ-áradat és posztmodern hedonizmus ugyanis nem képes a végtelenségig eltompítani lelkiismeretünket. Van-e még tudomásunk arról az odabent megszólaló szelíd hangról? Érzékenyek vagyunk-e még emberlétünk egyetlen igazi drámájára?

(Megjelent: Új Ember, 2021. november)