Ronan (Mark Hapka) rég nem látta húgát, Beatrixt (Jessica Rothe). Ami azt illeti, apjukkal sem találkozik túl gyakran. Amikor a testvérek furcsa, érdekes, rejtélyes üzenetet kapnak tőle, elmennek a megadott helyre, egy lepusztult, befejezetlen, több emeletes épülethez. Először furcsának találják a falakra firkantott graffitikre: A 33-as Föld fertőzött, a 468-as abszolút biztonságos és így tovább. Kiderül, hogy az épület dimenziókapu, amely párhuzamos világokba repít el. Szét lehet nézni, ki lehet menni az ajtón, lehet csodálkozni vagy éppen kutakodni, de 36 óra múlva újra beindul a szerkezet. Olvasd tovább
kritika
Torrente 5.: A kezdő tizenegy (Torrente V: Misión Eurovegas)
Az előző részről itt volt szó.
„Torrente? Spanyol film? Miről szól? Szexista, rasszista, bunkóparaszt exzsaruról? Na jó, nézzük meg.” – Nagyjából így állhatott neki mindenki a vígjátéknak régen. És valószínűleg már a legtöbb néző ott tudta, hogy odalesz ezért a tohonya félkegyelműért, amikor az pár feles bekapása után éjfélkor kijelenti, hogy szolgálatban van és nem kér több itókát. A szinkron zseniális volt, néhány mondatot azóta is előszeretettel idézgetnek. Santiago Segura újra és újra belebújhatott Torrente bőrébe, de azért tudnia kellett volna, hogy hol kell kiszállni. Mert hiába csapkodtuk a térdünket a nevetéstől a kétbalkezes ürgén, mostanra már inkább fárasztó, mint vicces. Olvasd tovább
Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road)
Miért akar valaki folytatást készíteni egy 30 éves franchise-hoz? Először arra a fránya pénzre gondolhatunk, hiszen csak egy közismert, klasszikus és a mai napig népszerű névről van szó: Mad Max. Mivel a folytatások korát éljük, többen úgy érezhetik, hogy csak egy újabb felesleges részt köp ki az Álomgyár. Abszolút jogosan állhatunk szkeptikusan a filmhez. De aggódni felesleges, George Miller olyan iszonyatos tempójú és kiváló látványvilággal megáldott alkotást készített, amelynek kezdetén a székbe szögez és a végén veszed észre, hogy hevesen ver a szíved, hiszen igazi adrenalinpumpáló film született. Olvasd tovább
Emelkedő zuhanás – ’71 / Megmaradt Alice-nek (2014)
írta Nikodémus
Kitüntetett pillanatokban nem csupán szellemi-lelki befogadóképességünk, hanem az általunk tőle elszakíthatatlannak érzékelt idő is kitágul. Sok minden belefér a ’71 és a Megmaradt Alice-nek bő másfél órájába is, és ezúttal nem a szokásos filmes attrakciókra gondolok. Az április közepén lezajlott Titanic Filmfesztivál két bemutatója ugyanis elsősorban lenyűgöző eszköztelenségével tüntet a látványos csinnadrattáktól zajos kortárs kínálatban.
Valami követ (It Follows)
Jó néhány horrorban láthattuk, ahogy fejvesztve menekül valaki, üldözője pedig lassan és ráérősen követi. A kinézett áldozat belefut valamiféle akadályba vagy esetleg felbukik egy fűcsomóban és ahelyett, hogy felpattanva, értékes másodperceket tölt a földön. Egyes rendezők még így is képesek fenntartani a feszültséget, hogy a menekülő ember a talajon hempereg, de többinél inkább úgy vagyunk vele, hogy a gyilkos kedvű alak minél gyorsabban végezze ki a felsorakoztatott hullajelölteket, mert egyrészt nem kár értük, másrészt végre véget ér a film. Olvasd tovább
Röviden: A Lazarus-hatás (The Lazarus Effect)
Maréknyi fiatal tudós kísérletezés közben sokkal tovább jut, mint gondolnák. A Lazarus szer jóval hatékonyabbnak bizonyul: vissza tudják hozni a holtakat. Csakhogy úgymond kihúzzák a talpuk alól a szőnyeget, így kétségbeesésükben saját szakállukra, fű alatt fejeznék be a nagy munkát. Majd úgy adódik, hogy egyikük lesz a teszt alanya.
Alapvetően rengeteg irányba el lehetett volna indulni. Ám a cím hiába utal a Bibliából ismert Lázárra, eléggé úgy tűnik, hogy csak közönségcsalogatónak szánták az elnevezést. De akár nagy hangsúlyt fektethettek volna a moralizáló szövegekre. Játszhat-e az ember Istent? Parlagon hagyják a kérdést. Mutathattak volna érdekfeszítő és izgalmas kísérleteket. A forgatókönyvíróknak esze ágában sem volt túlbonyolítani vagy akár az Egyenesen át klasszikushoz hasonlóvá tenni irományukat. A Blumhouse produkciós cég is csak azzal törődött, hogy a szokásos alacsony költségvetési szintet tartsák és néhány ismert nevet leszerződtessenek.
Olivia Wilde még akár jó is lehetne, erősen benne van a karakterben, hogy megborzongasson. Jó kis lelki terror? Kivágják a kukába az elgondolást. Inkább egy erősen közhelyes, érdektelen, rém unalmas horrort prezentáltak. Az Oscarra jelölt Gelb jobban tenné, ha sürgősen műfajt váltana és messzire kerülné a horrort.
imdb: 5,2
rottentomatoes: 14 %
St. Vincent
Vannak színészek, akik bármit csinálnak, valahogy mindig megpróbálnak hibát találni alakításukban. És van egy szűk elit, akik előtt bármikor képes leborulni a szakma. Bill Murray-re már régen is kevés rossz szót mondtak, majd az Elveszett jelentés után nem győzték éltetni. Egészen jól tett neki a váltás. Egyszóval: telitalálat. Poénosabb oldala nem veszett oda, pár térdcsapkodós cameo (pl. Zombieland) és elvontabb humorizálás (Wes Anderson művei) még belefért, de inkább a komolyabb arcát mutogatja. Olvasd tovább
Lore (2012)
írta Nikodémus
Hihetetlen: a hírek szerint Cannes-ban egy magyar elsőfilm ovációt kapott. Amíg a Saul fia ideér, tartsunk ki Cate Shortland részben hasonló témájú hároméves mozijával.
Ha igaz, hogy gyermek- és kamaszkori élményeink örökre meghatároznak minket, Cate Shortland 2012-ben készült filmje kegyetlen sorsot szán hőseinek: az idei 2013-as Titanic Filmfesztivál fődíjasa, a májustól a hazai mozikban is megtekinthető Lore című alkotás ugyanis a náci Németország végnapjaiban felnőni kénytelen gyermekek kálváriáját meséli el.
Leporolt Filmtekercsek: Véresen egyszerű (Blood Simple.,1984)
Annyira nem is kell nagyon porolgatni, tisztogatni ezt a klasszikusnak számító thrillert, hisz „alig” harminc éves múlt, legfőbb ismertetőjegye pedig, hogy a Coen fivérek rendezői debütálása modern kori film-noir köntösébe bújtatva. A film megtekintése előtt még azon gondolkodtam, hogy vajon a rendezőpáros, hogyan, mivel kezdte a karrierjét: gyenge kezdés után kitaposták szépen az utat, bukdácsoltak, saját kárukon tanultak, felküzdötték magukat? Ám mikor pörögött a stáblista és a takaró sarkát szorongatva a film sötét hangulata ellenére fejcsóválva nevetni támadt kedvem, rájöttem, hogy ezek a srácok született zsenik az elejétől fogva. Néhány népszerű alkotásukat, mint a Fargot (1996) vagy A nagy Lebowskit (1998) eddig is hatalmas becsben tartottam a Véresen Egyszerűben bemutatott rendezői és szerkesztői alapkoncepció pedig sikerrecept: mai napig megállja a helyét. Coenék a filmgyártás terén igazi multitalentumok; írók, rendezők, producerek, vágók, s górcső alatt most itt a pályakezdő alkotásuk.
Röviden: A hangok (The Voices)
„Normális vagyok, a hangok is megmondták.” – hogy egy klasszikussal indítsak. Nos, Jerry (Ryan Reynolds) egyáltalán nem épeszű és akkor még enyhén fogalmaztam. A férfi mindenkivel kedves, a munkahelyén is megbízható teljesítményt nyújt és senki nem gondolná, hogy mi zajlik benne. Gyógyszereket kellene szednie, úgy próbál meg normális életet élni, hogy közben a kutyája és macskája tanácsokkal látja el őt. Előbbi pozitív véleményeket mondogat, de az igazán telitalálat a cicus, aki viszont a dolgok sötét oldalát látja. Aztán úgy alakul, hogy lesz még egy beszélgetőpartner, Jerry kolléganőjének (Gemma Arterton) a feje bekerül a hűtőbe és vele is lehet cseverészni.
A film kissé úgy néz ki, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen legyen, ezért inkább mindenből tettek bele egy picit. Lavíroz a fekete komédia, a dráma és a thriller között, de mégsem találja a saját hangját. Habár a sztori eléggé jól hangzik, de a produkció nem tudta teljes mértékben kiaknázni a benne rejlő lehetőséget. Érezhető, hogy a rendezőnő ismét megpróbált valami egyedit felmutatni, de ezúttal nem koronázza siker erőfeszítéseit. Reynolds eléggé jól hozza a hasadt elméjű Jerryt, de ettől függetlenül sajnos nem lehet megkedvelni és nem lehet vele azonosulni (de ha valaki melletted a pattogatott kukoricájához beszél, akkor jobb lesz, ha elülsz). Morbid humor van, de nem túl sok, feszültségre ne számítsunk, a drámai pillanatok vagy éppen a thrillerpercek sem elegendőek ahhoz, hogy igazán élvezni lehessen, ugyanakkor a végén szívesen gondolsz vissza egy-két jelenetére.
Talán – T.S. Spivet különös utazása (2013)
írta Nikodémus
Na persze, majd bolond leszek ilyesféléket megengedni a fiamnak! – buzog fel bennem az előrelátó pedagógus, miközben Jean-Pierre Jeunet legújabb, T. S. Spivet különös utazása című filmjét nézem. Néhány pillanattal később pedig gyermeki ámulattal feledkezem bele a vásznon történtekbe. S ez így megy majd’ két órán át, ám ez a rendhagyó hullámvasút egy percre sem terhel meg, mivel az Amélie csodálatos életének rendezője levetkőzte harsányságát, s a tavaly ősszel nálunk is bemutatott filmje főképp jól eltalált arányaival imponál.
Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron)
Az előző részről itt esett szó.
Az effektek fejlődésével valahol minden képregényrajongó titkon reménykedett, hogy kedvenceik a vásznon is bemutatkoznak. Az X-Mennel bebizonyosodott, hogy lehet egészen élvezetes filmet forgatni ismert hőscsapatról, majd a Pókember rengette meg a kasszákat, a Falmászó bevételrekordot állított fel (2002-ben). Ideje volt, hogy a Marvel végre észhez térjen és saját kezébe vegye karaktereinek a sorsát. A mozis univerzumok építgetése gond nélkül kezdődött el és nagyjából elégedett véleményeket lehetett hallani. Az i-re a pontot a Bosszúállókkal tették fel, Joss Whedon látványos, vicces, akciódús történetet kreált a hősök köré. Sokaknak egy álom vált valóra és úgy bámultak a vászonra, mint egy kisgyerek. Olvasd tovább










