0

Lore (2012)

írta Nikodémus

2015-05-lore-1

Hihetetlen: a hírek szerint Cannes-ban egy magyar elsőfilm ovációt kapott. Amíg a Saul fia ideér, tartsunk ki Cate Shortland részben hasonló témájú hároméves mozijával.

Ha igaz, hogy gyermek- és kamaszkori élményeink örökre meghatároznak minket, Cate Shortland 2012-ben készült filmje kegyetlen sorsot szán hőseinek: az idei 2013-as Titanic Filmfesztivál fődíjasa, a májustól a hazai mozikban is megtekinthető Lore című alkotás ugyanis a náci Németország végnapjaiban felnőni kénytelen gyermekek kálváriáját meséli el.

2015-05-lore-2

A náci szülők a szövetségesek közeledésének hírére – s teljesen megzavarodván az átélt vereségtől – szélnek eresztik utódaikat, köztük egy csecsemővel és a pótanya szerepét kényszerűségből vállaló legidősebb lánnyal (Saskia Rosendahl). A leginkább melegségre, elfogadásra vágyó kis csapat egyre csak bolyong a földrajzi és szellemi senki földjén, s útját sokkoló tapasztalatok szegélyezik: oszladozó hullák, önbíráskodók, nyomorult nincstelenek, könyörületes és könyörtelen helyi parasztok. S mindaz, amit a gyerekek szüleiktől tanultak, egy csapásra összeomlik, amikor találkoznak egy magát zsidónak kiadó fiúval, Thomasszal (Kai-Peter Malina), aki melléjük szegődik és segít rajtuk.

Innentől jöhetne a boldog álomgyári befejezés, ám Shortland – a hatásvadászatot örvendetesen kerülve – inkább a bimbózó kamaszkor ellentmondásait mutatja be a lány és a fiú kapcsolatán keresztül: kivirágozhat-e a hamvas ártatlanság egy liliomtipró korban? Ezt az ellentmondást erősíti a kamerakezelés is: Adam Arkapaw jóvoltából intim közelik váltakoznak szemünk előtt vériszamos képekkel, megrendítő s valahogy mégis felemelő líraiságot kölcsönözve a filmnek. A gyermekszínészek nagy érzékenységgel játsszák el a talajvesztett, elharapott dialógusokban és fenyegető csöndekben kommunikáló karaktereket, Max Richter zenéje pedig (a Libanoni keringő után újra) illúziókeltően domborítja ki a képek erejét.

2015-05-lore-3

A szörnyű veszteségektől elcsigázott és tompa gyereksereg végül mégiscsak megérkezik a reményt szimbolizáló, már-már meseszerű irrealitásba burkolózó nagymamához (Eva-Maria Hagen), de megváltás nincs: az asszony képtelen felfogni, min mentek át a kicsik, s kedveskedésének hamissága szinte ordít a vászonról. Nem érti, amit mi már az első percektől fogva látunk: a gyermekkorban átélt tragédia örök sebként lüktet az emberlelken.

(Megjelent: Új Ember, 2013. május)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *