1

Emelkedő zuhanás – ’71 / Megmaradt Alice-nek (2014)

írta Nikodémus

2015-05-71-still-alice-1

Kitüntetett pillanatokban nem csupán szellemi-lelki befogadóképességünk, hanem az általunk tőle elszakíthatatlannak érzékelt idő is kitágul. Sok minden belefér a ’71 és a Megmaradt Alice-nek bő másfél órájába is, és ezúttal nem a szokásos filmes attrakciókra gondolok. Az április közepén lezajlott Titanic Filmfesztivál két bemutatója ugyanis elsősorban lenyűgöző eszköztelenségével tüntet a látványos csinnadrattáktól zajos kortárs kínálatban.

2015-05-71-still-alice-2

Yann Demange elsőfilmes rendező, illetve a Richard Glatzer, Wash Westmoreland-páros már ezzel is komoly hőstettet visz végbe, s választott főszereplőikben szintén ott munkál valamiféle csöndes heroizmus. Mégis, a Belfastban, ellenséges vonalak mögé szorult kiskatona (Jack O’Connell) és a kezdődő Alzheimer-kórral diagnosztizált nyelvészprofesszor (Julianne Moore) legfőképp kívülálló: egyikük sem tehet a vele történtekről, új helyzetük pedig sok szenvedést tartogat számukra. Az angol-ír konfliktus forrpontjához visszarepítő ’71 zsánerében leginkább azzal nyújt újdonságot, hogy a kötelező kellékeken, a dokumentarista hangvételen és a naturalista ábrázolásmódon túl, állásfoglalás helyett leginkább láttat. Az űzött vadként menekülő közlegény elvhűséggel, árulással, segítő kezekkel és gyilkos indulatokkal egyaránt találkozik, élete pedig szó szerint egy hajszálon függ – a csodaszerű isteni gondviselés vékony fonalán. Minden hasonlót elutasít kezdetben Alice, akit hivatásában kiteljesedve, boldog családja körében ér a szörnyű hír: arra ítéltetett, hogy megtanulja a „felejtés művészetét.” A Julianne Moore átélt, Oscar-nyertes játékára épülő film tudatosan mellőzi a teátrális nagyjeleneteket e folyamat bemutatásának érdekében. Alice eleinte küzd, kínlódik és rúgkapál, majd átadja magát az örök jelennek: az idő valószerűtlen kitágulásának.

2015-05-71-still-alice-3

A ’71 utolsó beállításának kérdő-vádló tekintetére végül a Megmaradt Alice-nek zárómonológja válaszol. Katartikus a párhuzam: hiába tűnik elkerülhetetlennek az alkonyat, a szenvedésben meghaltak lelkei összekapaszkodva zuhannak fölfelé az égen át. Valaki várja őket.

(Megjelent: Új Ember, 2015. május)


Egy komment

  1. Hát nem éltem volna 71-ben Belfastban, lehet, hogy most sem. O’Connell a Rendíthetetlen után megint nagy bajba kerül, de most gyorsabb túljut a nehezén. Thriller-dráma árulással, gyilkossággal, utálattal, dühvel és sérülésekkel tűzdelve. 75 %

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *